Egy világítótoronynál fallikusabb szimbólum nehezen elképzelhető, ehhez mérten az azt helyszínéül (és címadójául) választó Robert Eggers idei mozija tombol a tesztoszterontól. A világítótorony nem a hősmítoszokban idealizált nyers férfierőt, hanem bukott héroszok vergődését állítja középpontjába.
A végletesen maszkulin történet szereplői nem a teremtés koronái. Thomas Wake és Ephraim Winslow szánalmas véglények, pedig minden feltétel adott a megdicsőülésükhöz. Ők az emberi kultúra védelmezői a civilizált világ peremén, reszortjuk az elemekkel vívott heroikus küzdelem, a remény fénysugarának életben tartása a legembertelenebb körülmények között. A világítótorony hőseiben viszont nyoma sincs a küldetéstudatnak, számukra a legnagyobb kihívást saját emberi mivoltuk megőrzése jelenti. Nem a felelősség súlya alatt roppannak össze, hanem az önmagukkal vívott harcban buknak el, ahogy méltóságuk utolsó morzsáit is felemészti a sivár hétköznapok kicsinyessége, a szép lassan megszakítás nélkülivé váló alkoholmámor és az állandó fingszag.
Eggers filmje kapcsán gyakori hivatkozási alap Kubrick Ragyogás című klasszikusa, és ez abból a szempontból indokolt, hogy a történet vezérmotívuma itt is a totális izoláció következtében elburjánzó őrület (egy ponton még az emblematikus fejsze is előkerül). A különbségek azonban hosszabban sorolhatók, köztük a legszembetűnőbb talán a térhasználat. A világítótorony szereplői rendkívül szűk térbe kényszerülnek. Az állandó pszichológiai nyomást nem elsősorban az el-, inkább az összezártság generálja. Erre durván ráerősít a film szokatlan, 4:3-as képaránya, mely a nézőt is próbára teszi. A széles vászon nagy részét sötéten hagyó formátum részben az elviselhetőség határáig fokozza a klausztrofób hatást, másrészt túlfeszített koncentrációra és voyeur pozícióba kényszerít, felfüggesztve a felhőtlen megfigyelői státuszt. Olyan események cinkosává tesz, melyeknek nem feltétlenül szeretnénk a részesei lenni.
A szerepek leosztása sem követi a tébolyult elkövető - ártatlan áldozat felállást, ahogy a történet is jóval több misztikus pszichológiai horrornál, bár nagyon erős ezen a vonalon is. A játékidőt szinte maradéktalanul végigborzongjuk, de a történet drámai szála épp ilyen erősen fenntartja az érdeklődést. A szereplők az első pillanattól fogva titkolóznak egymás előtt, és még ha elkeseredett vallomásokon, részeg elszólásokon, vagy épp delíriumos látomásokon keresztül meg is tudunk dolgokat a két toronyőr múltjáról, motivációjáról, illetve a világítótoronyban történt korábbi, tragikus kimenetelű eseményekről, csak egyre sűrűbbé válik a homály. A forgatókönyv összetettségét pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy az állandó feszültséget enyhítő szelepként van egy humoros vonulata is. A két férfi civódása a szitkomok világát idézi, ami egészen groteszk mélységeket ad a filmnek.
A világítótornyot egy rendkívül összetett zeneműhöz lehetne hasonlítani, ahol minden dallam, minden hang pontosan a helyén van, de az egész darab megszólaltatása végső soron az előadókon múlik. Mert számtalan operatőri és forgatókönyvi bravúrja és leleménye ellenére a színészi munka teszi igazán emlékezetessé Eggers filmjét. Willem Dafoe és Robert Pattinson jelenléte a vásznon végig hibátlan. Valószínűleg mindkettőjük életművében meghatározó jelentőségűek lesznek ezek az alakítások. Bár a szerepek jelentős fizikai átlényegülést és igénybevételt követeltek a színészektől, a karakterek kulcsa hol a leheletfinom rezdülésekben, hol a szélsőséges lelkiállapotok közti hirtelen váltásokban rejlik. A világítótoronyban az a leginkább zavarba ejtő, hogy úgy ragad magával, hogy közben egyik szereplőjével sem enged azonosulni.
Már Eggers előző filmje is bővelkedik antihősökben, ahogy A boszorkányhoz hasonlóan A világítótorony is az emberi lelket béklyóban tartó félelmekre és a köréjük épülő hiedelmekre koncentrál. A rendező ezúttal kisebb történelmi távlatokba helyezi cselekményét, archetipikus szinten viszont sokkal mélyebbre ás, így ábrázolásmódjában a rettenet szürreálisabb, lázálomszerűbb. A toronyőrök története az 1800-as évek végén játszódik, középpontjában az ősbűn motívumával. Hangsúlyos archetipikus eleme az apa megölése, az Istennel, istenekkel való szembeszegülés, amihez konkrétan meg is idézi Prométeusz mítoszát. Ahogy a hatalmon lévő idősebb toronyőr és fiatal beosztottja viszonyát az alá-fölérendeltség tartja mozgásban, úgy a film szimbolikája is a torony által kínált vertikumban mozog az alagsori kazánház és a torony csúcsán tündöklő jelzőfény között.
Végül egy feminista olvasata is lehetséges a filmnek. Bár minden egyes képkockáját átjárja a penetráns kanszag, a hősöket bármikor elsöprő, maga alá gyűrő erőt női princípiumok jelképezik. Akármilyen diadalmasan áll is a tornyuk, a két szereplő sorsa ki van szolgáltatva a mindent körülölelő tenger szeszélyeinek. Napjaikat a megváltást hozó hajóra várva töltik, ami egy ugyancsak erőteljes feminin archetípus. (A teljes összeomlás tetőpontján megsemmisítenek egy csónakot.) Ennél konkrétabban pedig a sellő motívuma ellenpontozza a romlásba hanyatló patriarchális világot.
A világítótorony elől úgy állunk fel, hogy biztosan tudjuk, zseniális művet láttunk. De hogy a zsenialitása pontosan miben rejlik, azt minden okoskodás ellenére nehéz, vagy egyenesen hasztalan próbálkozás volna összefoglalni. Olyan univerzális tartalmakat érint, amelyekben csak egyéni szinten találhatunk jelentést. Leginkább olyat, amit nem jó szántunkból viszünk majd magunkkal, és valószínűleg nem is szabadulunk meg tőle egyhamar. Mozilátogatóként beteljesíti legelemibb vágyunkat, megajándékoz a maradandó filmélmény tapasztalatával, de nem kevés mazochizmusra van szükségünk, hogy élvezni is tudjuk.