Varga Katalint, ezt az egyszerű és mégis egzotikus szépséget könnyű úgy dicsérni, hogy jóindulattal telve, de félreértse, akaratlanul is megsértse az ember. Könnyű a többé-kevésbé közönségeset dicsérni benne, és az éterit ügyetlen kézzel elzavarni, költőiségét eltörni.
A Kárpátok szépsége lélegzetállító. Viszont bárki könnyedén lefilmezheti. Működni fog, magától.
Az amatőr színészek használata mindig zavarba ejtő és a nézőt bevonó, sőt önreflektív, hosszan elemezgethető megoldás - ám egyúttal a legtúlhasználtabb szín az európai művészfilmes palettán.
De mitől lesz olyan kifinomultan megkapó a cselekmény egyenessége? Hogy válik lassanként olyan elbűvölő ritmussá a szikár képsorok kopogása? És főleg, miképp varázsolt egy elsőfilmes rendező a legtisztább, legőszintébb filmes nyelvi eszközökkel ennyire ízléses, törékeny, feszült misztikumot?
A Varga Katalin rövid játékidejének nagyja több kihagyás, mint mesélés. Egy nő és egy gyerek kergetőzik. Egy férfi - nem is, egy Férj - éktelenül dühös a nőre - az Asszonyra - és Gyerekükre. Az Asszony feszélyezett, mégsem szégyenteljes. Az Asszony és a Gyerek az utcára kerülnek, elindulnak.
Fut velük egy rossz szekér, mögötte mintha jajszó szállna… És bűn. Valakik bűne gomolyog körülöttük. Ártatlanságuk és a misztikus bűn kontrasztol. Bűnös nő és gyerek… világos: bűnben fogant gyermek. Világos, mint a ragyogó köd. (Itt említhetjük meg először méltósággal a tájat.) Fenyvesek, komor sziklaszirtek és fénylő köd ősi látványa fordítja le emberi nyelvre a másképp elmesélhetetlen, gubancos, többszörösen terhelt, nagyon is emberi szituációt.
És a naiv, empatikus, együttérző néző együttműködik saját megvezetésében. Drukkol a családi menedékbe igyekvő kitaszított, szökevény, bűntelenül is bűnös nőnek és (a nézőhöz hasonlóan) mit sem sejtő gyermekének.
Isten óvja az ártatlanokat! Anya és fia, Mária és Jézus a szalmán. Az egész emberiség gonoszságát hordozzák, hiszen a (saját érzelmét nem vállaló, így őszintén cselekedni sem képes) férjen keresztül az egész társadalom mondott rájuk ítéletet.
Az édesanya tehát elindul, és hordozza magával a Bűnt. De hová viszi, és mit tesz majd vele…?
Varázslatos: ahogy tisztul a tárgyi eseményeket illető ismeretlen, ahogy feltárul a rideg, mindig túl banális valóság, úgy sűrűsödik a valódi misztikum, azaz a lelki síkon gomolygó folyamatok.
És a bűn az ártatlansággal, a bűnös a bíróval és az áldozattal végül egymásba omlik. Mert az erkölcsi kategóriák tisztán csak az emberi tudat ösztönös-érzelmi-erkölcsi lecsójától elkülönítve, elvont síkon képesek létezni. Egyszóval annyi közük van hozzánk, mint a Kárpátok zord, felhőbe vesző szirtjeinek.
És milyen szépek így...!
---