Két zsaru fülest kap róla, hogy öt gengszter bankrablást tervez. Odasietnek a helyszínre, és gyorsan ki is szúrják a tömött utcán készülődő elkövetőket. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, felcsavarják pisztolyukra a hangtompítójukat, és az embereket fedezéknek használva, így áldozataik számára láthatatlanul, távolról, módszeresen kivégzik a bűnözőket – mielőtt egyáltalán bűnt követnének el. Számukra nincs ebben semmi különös: a közel hétperces, nyitó motoros hajsza végén az egyikük egyetlen határozott mozdulattal kitekeri a sérült, tehetetlen, fegyvertelen rabló nyakát (a forgatókönyvet Fernando Di Leo követte el, szóval nem véletlen, hogy ez a film is hasonlóképpen vesz rakétastartot, mint Milieu-trilógiájának első darabja, a Milano Calibro 9). Még hogy „Rendőrség, fel a kezekkel!” meg letartóztatás meg tárgyalás meg ilyen hülyeségek…
A Piszkos Harry és társaik sikeréből kinőtt poliziescók sosem finomkodtak, de a Live Like a Cop, Die Like a Man (Uomini si nasce poliziotti si muore, 1976) még a stílusirányzat legradikálisabb darabjaihoz képest is sokkolóan cinikus és szadista. Ami végül is nem csoda, hiszen a Cannibal Holocaustról elhírhedt Ruggero Deodato, az olasz exploitation koronázatlan királya rendezte. Itt nem árt megemlíteni, hogy Deodato nagyjából annyira követte a filmkészítés logisztikai szabályait, mint „hősei” a törvény betűjét: az említett motoros hajszát egyes források szerint engedély nélkül vették fel, nyaktörő iramban száguldozva a nagyváros utcáinak gyanútlan autósai és járókelői között. Más források szerint ez így nem egészen igaz, ugyanis „engedélyt” kaptak rá néhány járőrtől, miután a cél érdekében lefizettek őket. Veszett emberek a vásznon, veszett emberek a kamera mögött.
A poliziesco durván egy évtizede csurig van kőkemény, macsó zsarukkal, akik a törvényt megkerülve vagy konkrétan megtaposva szereznek érvényt az igazságnak, pontosabban a maguk vélt igazságának – Franco Nero a High Crime-ban vagy Maurizio Merli a Rome Armed to the Teeth-ben egy idő után annyira sem zavartatja magát az előírásokkal, mint Schwarzenegger egy lőtt sebbel. De ezek a karakterek legalább nem csak erőszakosak, hanem kurva dühösek is, zsaruhoz nem méltó tetteikre konkrét okokból ragadtatják magukat, melyek kifejtésére a cselekmény időt szán; legyen szó akár a személyes bosszúról, akár a társadalmat szétrohasztó bűnözési hullám megelégeléséről. A rendőrség egy különleges osztagának dolgozó Frednek (a 34 éves korában tragikusan elhunyt Marc Porel) és Tonynak (Ray Lovelock) azonban nincsenek ilyen, vagy ha már itt tartunk, bármilyen indítékaik, és mindig halálos nyugalommal, az érzelem legapróbb jele nélkül cselekednek.
Di Leo és Deodato nem enged bepillantást a lelkükbe és a fejükbe, nem tudunk meg róluk semmit, nincs sem háttértörténetük, sem motivációjuk – de nem forgatókönyvírói mulasztás ez. A film kész tényként kezeli, hogy a főszereplők békés elégedettséggel irtják a bűnözőket, örömüket lelik a munkájukban és az abból fakadó izgalmakban (gyakorlatozásuk abból áll, hogy egymással szemben végigrohannak-bukdácsolnak egy szűk kanyonban, és kilövöldözik a másik feje mellett csak pár centire lévő kólás dobozokat). Más magyarázat híján egyetlen megfejtés létezhet: ezek totális pszichopaták, akiket pusztán a jelvényük választ el a bűnözőktől, és ez ezúttal a legkevésbé sem költői túlzás. Már húsz perc után biztosak lehetünk benne, hogy ha nem gengsztereket hajkurásznának, akkor maguk válnának ámokfutó vadállatokká, és napi rendszerességgel vágnának véres utat maguknak az ártatlanok között, amíg valaki le nem lövi őket, mint a veszett kutyát.
Az extrém önbíráskodás-exploitation kényelmetlenség-érzetét tovább fokozza, hogy Di Leo és Deodato látszólag könnyed buddy-copos humorral tölti fel a filmet. Amikor épp nem bűnözőket ölnek, a jóképű, jópofa, playboyos főszereplők lazáskodnak, viccelődnek, úgy flörtölnek a főnökük titkárnőjével, mint Bond Moneypennyvel, és úgy általában a legyet is megdugják röptében. Mindketten, egymás után. Akad szinte pimasz, korhatáros romkomba illő, burleszkes jelenet is, melynek ártalmatlanságát csak a szexizmus árnyékolja be némileg – na jó, nem csak némileg, mert olyan mértékű szexizmusról van szó, ami már akkoriban is túlzás lehetett, ma meg az egész stábot a producertől a büfésig a metoo karrier-akasztófájára juttatná (teljes joggal).
A morális aggályokon túl a Live Like a Cop, Die Like a Man fő problémája a forgatókönyv szedett-vedett mivolta. Az első egy óra furcsán epizodikus felépítésű, a szinte random jeleneteket mindössze nagyjából köti össze ritmustalanul a fő cselekményszál, mely csak az utolsó harminc percre ad tényleges irányt a filmnek (így a főgonosznak sincs esélye emlékezetessé válnia – más kérdés, hogy ez talán nem is baj, elvégre mondhatni, hogy itt a főhősök egyben a főgonoszok is...). Akkor pedig egy érthetetlenül lapos, érthetetlenül hirtelen és… úgy általában érthetetlen befejezésbe torkollik. Olyan, mintha egy Bond-film várva várt nagy fináléja előtt hirtelen felbukkanna M, megmentené a teljesen tehetetlen 007-est, majd egyetlen gombnyomással felrobbantaná Blofeld főhadiszállását, és futni kezdene a stáblista.
Ugyanakkor az említett epizódok önmagukban szenzációsak: valahányszor Fred és Tony akcióba lendül, a motoros üldözéstől és bankrablásos kivégzéstől az ellenük elkövetett merényleten át a túszdrámáig, a film piszkos bombaként robban a képedbe. És ugyan tudod, hogy nem szabadna élvezned ezt a már-már perverzitásig amorális exploitation-tébolydát, de amikor Deodato úgy rendez, akár egy megszállott (sokszor), a film lendülete, kivitelezésének nyers ereje óhatatlanul magával ragad. Nem csodálkoznék rajta, ha etimológusok ehhez a filmhez vezetnék vissza a „bűnös élvezet” kifejezést.
