Már az első gyilkosságjelenetben is van valami furcsán felkavaró. Isabella, a cselekmény gócpontjaként szolgáló divatház egyik modellje említett munkahelyére tart késő este, amikor a sötét, szélfútta úton rátámad egy maszkos agresszor, és agyonveri. Mario Bava briliáns megvilágítással és produkciós designnal alapozza meg a jelenetet: a fényes hátteret leszámítva minden beleburkolózik az éjszakába, hullámzik a fák lombozata, por és levelek szállnak a levegőben, majd jön a hirtelen erőszak, vele pedig a növényzet zöldjének, az áldozat vörös öltözetének és a gyilkos fekete kabátjának színorgiája.
De nem is ez a lényeg. Hanem az, ahogy a tettes látványosan megszenved a nő megölésével: a jelenet brutalitása a vérmennyiség, az explicitás helyett abban rejlik, ahogy rángatja, taszigálja, fojtogatja, fához vágja a szerencsétlent. Lelőni valakit: tiszta ügy. Elvágni a torkát: az már durvább, de csak egy mozdulat. Ez viszont kőkemény munka, és mint olyan, az elszántság, a kegyetlenség felkavaró manifesztációja. Valaki nagyon holtan akarta látni ezt a nőt.
Nem mintha különösebben számítana, hogy ki az a valaki. A Hat halott modell (6 donna per l’assassino, ismert angol címén: Blood and Black Lace, 1964), mint a giallók általában, whodunitként épül fel, de mint a giallók általában, a rejtély inkább csak ürügy a stílusos képek, zenék és gyilkosságok levezényléséhez. Ha szigorú akarnék lenni, azt mondanám: krimiként nem is működik a film. Ugyan a második gyilkosság előtti vizuális játék a cselekmény McGuffinját rejtő retiküllel már-már hitchcocki feszültségteremtést és precizitást idéz, a vége felé pedig (miután az összes férfikaraktert sittre vágják mint potenciális gyanúsítottat) van egy egészen tisztességes csavar, de pont akkor, amikor a nézőt végre minimálisan érdekelni kezdi, mi állhat a hullaszaporulat háttérében, rekordsebességgel kerülnek meg a válaszok a kérdésekre.
Ami azt illeti, a whodunit alighanem a film eredeti, producerek által erőltetett koncepciójának kényszerű maradványa. A démon maszkja sikere után Bava nagyjából szabad kezet kapott egy tipikus (és akkoriban roppant népszerű) nyomozós krimire, mely szabad kezet ő úgy értelmezte, hogy akkor akár a „nyomozós krimi”-aspektust is szinte teljesen kipurgálhatja a forgatókönyvből (ennek vesztese a többé-kevésbé jelentéktelen Silvestri felügyelőt egyébként karizmatikusan alakító Thomas Reiner lett). Minden mást viszont feltekert a maximumra, minek köszönhetően végül megszületett a giallo. Ugyan a zsáner alapjait Bava már lerakta egy évvel korábban A lány, aki túl sokat tudott-tal, annak fekete-fehér képi világa az invenciózus kameramunka ellenére is távol van még a giallók – jó esetben – merész és csodálatosan harmonikus színkavalkádjától. A Hat halott modell letért a horrorok komor, gótikus hangvételének járt útjáról, és látványosan megünnepelte a szépség és a borzalom első nagy, macabre egybekelését.
Szinte mindegyik gyilkosságot extrém közegben követik el: divatházban, régiségboltban, luxusotthonban, vagyis egy rengeteg különös kellékkel, színpompás tárggyal és tükröződő felülettel teli, zsúfolt, de terjedelmes helyszínen. A régiségboltos jelenet az egész horrortörténet egyik leghíresebbike: a sötétséget lüktető kék, zöld és lila fények zavarják meg, a kétszintes üzletben zuhanó tárgyak, baljós oszlopok, mozgó árnyékok, bizonytalan lábakon álló páncélöltözetek hozzák a frászt a lenge ruhás, gyönyörű nőre, ahogy a stilizált külsejű, néma gyilkos elől menekül sikongva és bukdácsolva, akár egy soha véget nem érő lázálomban – természetesen mindhiába. Kis túlzással Dario Argento fél életműve ebből a pár percből nőtt ki.
Már főcím is előrevetíti ezt a bravúrt: a karakterek mozdulatlanul, kiállítási tárgyként állnak a vad színekkel bevilágított, tarka lámpákkal, virágokkal és bábukkal gazdagon díszített terekben. Jellemző a film hagyománytörő jellegére, hogy az amerikai forgalmazó annak idején nem tudott mit kezdeni ezzel a gyönyörűen baljós főcímmel, és lecserélte egy saját animációra.
És a Hat halott modell nem csak stilisztikailag ágyazott meg a giallónak (és azt követő slashernek). Mivel az öldökléshez szükséges minimumon túl Bava tudatosan nem foglalkozik a karakterek motivációival, vágyaival és viszonyaival, és mivel majd minden jelenettel egy hátborzongató pompával levezényelt gyilkosságot vezet fel, eltolja a néző attitűdjét a szereplők iránti aggodalomról az elhalálozások nyílt élvezetére. A horror mindig is az ember sötét ösztöneinek és félelmeinek biztonságos kiszellőztetéséről szólt, ám talán Bava volt az első, aki lehámozta minderről az érzelmi és történetmesélési rétegeket, és büszkén megfürdött a műfaj színtisztán zsigeri élményében, halálfétises perverzt faragva a nézőből, esztétikai mestermunkával téve nevetségessé az öncélúság potenciális vádját – ezt egyébként majd hét évvel később járatja csúcsra a slasher-alapozó A vér öble öntudatos, éjfekete humorú gonoszságával.
A Hat halott modell nyomozós szála természetesen a semmibe tart. Nincs kiért izgulni, mert a szereplők vagy bűnösök, vagy ártatlanok bár, de nem különösebben kedvelhetők, és eleve sejthető, hogy mind egymás kezétől fognak megdögleni (még valami, amit A vér öble egészen extrém végletekig fejlesztett tovább). Rendőrségnek itt dolga nincs. És amikor az utolsó karakterek is összeesnek tarka virágokkal, elegáns bútorokkal és tehetetlenül himbálózó, vérvörös telefonkagylóval a háttérben, úgy érzed majd: ez így van rendjén.