Hidetaka Mijazaki ül a Vastrónon, kezében egy csorba katana, és elégedetten hordozza végig tekintetét dark fantasy birodalmán. Ki merne ellene lázadni? Egy zseninek csak epigonjai vannak. Például a Code Vein vakmerő stábja, akik Mijazaki inspirációjának kútjából merték stikában a vizet.
A Code Vein úgynevezett Souls-like, Mijazaki legendás játékainak, az általa teremtett műfajnak a legújabb fajtatársa. A Souls-játékok (Demon’s Souls, Dark Souls 1-2-3 és Bloodborne, illetve némileg a Sekiro) főhőst hátulról szemlélő, főleg kézifegyveres harcra szakosodott, a nehézségi szinttel anyázások bőrbe kötött gyűjteményét megidéző motívumcsokrát emeli el. Felér-e velük, Mijazaki őrült csodáival?
A kérdés persze feleslegesen költői, hiszen nem, nem ér fel velük. Mijazaki a maga területén túlzás nélkül, zseni, a Code Vein dizájner napszámosai pedig csak az ötletei farvizében úsznak. Ezzel nem állítom, hogy a Code Vein kimondottan rossz játék lenne, csak épp ha egy világklasszist koppintunk, törekedjünk minimum csúcsminőségre. Ez ehelyütt elmaradt. A Code Vein középszerűsége ráadásul remekül kihangsúlyozza, mennyire rossz ösvényen járnak azok, akik Mijazaki munkáiban csak a nehézségi szint legyőzéséből eredő kihívást látják meg. A Code Vein nehézségi szempontból elmarad ugyan a Souls-játékok szadizmusától, de szégyenkeznie sem kell - grafika, történet, vizuális és tartalmi világépítés, valamint a világ felderítésére irányuló vágykeltés terén viszont elbukik.
Az alapsztori szégyentelenül megpróbálja ráhúzni a Souls-motívumokra a saját gúnyáját. Mi egy un. revenantot alakítunk, egy “Visszatérőt”, egyfajta vámpírt. Mikor egy ilyen revenant meghal, újraéledhet ugyan, de ilyenkor elveszíti a harcban összeszedett “emlékeit”, ha pedig a szíve elpusztul, végleg elenyészik. A revenantoknak állandó embervér utánpótlásra van szükségük, mert ha ez elmarad, szörnyekké válnak - olyan monszterekké, amelyek a játékban az ellenségeink. Sajnos embervérből hatalmas a hiány Aprajafalván...
Azokat, akik az animék láttán övsömört kapnak, úgysem fogom tudni meggyőzni arról, hogy a játéknak nem a karaktermodelljei a legnagyobb hibái, úgyhogy meg sem próbálom. Ez abszolút ízlés kérdése - aki eleve anime-undorban szenved, ezt a játékot élből nem fogja megvenni. Pedig nem árt, ha túlteszi magát az undorán, mert bár a Code Veint a mechanikusok, valamint a karakterábrázolás részletgazdagságának és az unalomnak a furcsa kettőssége jellemzi, a karakteralkotásnál szerencsére az előbbi dominál. Figurája összeskiccelése során mindenki kiélheti legelvesztegetettebb kreatív hajlamait. Nem, a nagyobb problémák akkor válnak nyilvánvalóvá, mikor elkezdjük szemügyre venni a világot, mely ezeket a figurákat körülveszi, és… beleütközünk egy töttyedt, szürke apokalipszisbe, amely romok végeláthatatlan millióiból épít videojátékot.
A Code Vein harcrendszere elsőre feleslegesen túlbonyolítottnak tűnik, ám miután elsajátítod és használni kezded, rájössz, hogy a szisztéma ágai milyen átgondoltsággal fonják át egymást. A rendszer lényegét, a Blood Code-ok manipulálását max megkísérlem elmagyarázni... A különböző Blood Code-ok egyedi képességeket, tehetségeket, harci ás varázslat-stílusokat ajándékoznak felhasználóiknak, és ezeket tetszés szerint variálhatjuk, így alapvetően megváltozik támadási és védekezési stílusunk, illetve az, hogy a hatalmas fegyverarzenálból éppen melyik gyilkolóeszközt tudjuk használni a leghatékonyabban. Mindez óriási változatosság-potenciállal, megunhatatlan kombináció-variálási lehetőséggel örvendezteti a játékost. A Code Vein ezzel a harcrendszerrel igyekszik letenni az asztalra valami olyasmit, ami eltér a Souls-játékoktól - és ez a harcrendszer egyben a legszórakoztatóbb benne.
Minden más problémás. A partnered, aki képtelen befogni a pofáját. A patkányszürke világ, mely általában csak természetes és természetellenes folyosók egymásutánisága (a leveldesign átgondoltságát nem vitték túlzásba). Az ellenfelek nagy része egykaptafa, fantáziátlanul kivitelezett, semmitmondó rajzfilmszörny, beleértve a bosszokat is. Az élvezetes harcrendszer ellenére ebben az unalmas univerzumban kóricálni nagyjából olyan, mint hosszútávon a sárban caplatni. Leszívja az energiádat. Hoppá, de hisz hőseink épp erre pályáznak! A kör ím bezárul.