Minél járatosabb valaki a délkelet-ázsiai filmek világában, annál kevésbé lepődik meg merész hangnemváltásokon, legyenek akármilyen hirtelenek és élesek. Egy-egy feszültségoldó poén, mely éles kontrasztjával nevetést indukál, és megtöri egy drámai történet komorságát, még a nyugati filmízlésnek sem szokatlan, de a teljes műfaji elvárás- és eszközrendszer játékidő közbeni, akár többszöri leváltásában semelyik más nemzet nem ér a dél-koreaiak és a japánok közelébe.
Az Élősködők igazán látványosan jeleskedik e téren. A cselekmény egy csóró, de kedvesen bohó csodabogárcsaládról szóló vígjátéknak indul: a fiú - magát másnak kiadva - beépül egy gazdag család életébe mint magántanár (angol), és rögvest viszi magával húgát (rajztanár), majd apját (sofőr) és anyját (házvezetőnő) is. Utóbbiaknak azonban sajnos - elegendő szabad státusz híján - előbb helyet kell csinálni... A film humora itt a bájos helyett (vagy inkább amellett) egyre feketébbe fordul, a vállaltan szatirikus jegyeket komolyabb hangon előadott társadalomkritikai elemekkel keveri, de kölcsönöz a melodráma és a thriller eszköztárából is.
A fentiek tükrében talán nem túlzás, hogy a filmet rizikósnak nevezni, amennyiben élvezete, sőt alapvető működése (átmegy-e sovány mondanivalója?) nagyban függ a néző rugalmasságától. A konzervatívabb ízlésű, egységesebb koncepciót és kidolgozott drámai ívet váró nézőket talán inkább zavarba hozzák, mint szórakoztatják a felskiccelt és leváltott zsánerkeretek, talán inkább eltaszítják, mint elgondolkoztatják a lassanként elővezetett, de a harsány és hatásvadász erőszakjelenetek kedvéért nem kellően kidolgozott, kurtán-furcsán lezárt szociális témák. Aki nem kapaszkodik eléggé ezen az egyedi hangulatú hullámvasúton, az a zárlatra beérő karakterdrámai fordulatoknál jó eséllyel egyszerűen kizuhan a filmből, és értetlenül, esetleg dühösen áll fel a székéből.
Bong Joon-Ho (magyarosan Pong Dzsunho) ugyanis legizgalmasabb felvetését, a társadalmi rétegződés általános jelenségét és átjárhatatlanságának nehézségét kijelöli gondolkodásra sarkalló, nyílt kérdésnek tekinthető címével (ki az élősködő és kin élősködik?), nézőjét pedig folyamatosan provokálja, kihasználva és kigúnyolva társadalmi szerepekkel kapcsolatos előítéleteit - vagyis többféle módon gerjeszt a valamiféle vitára való bevonódásra. Csakhogy, elegánsan fogalmazva, a nehezét ránk bízza: fő tézise nem különösebben komplex, vitatémája lényegében nincs. A Gazdagok önimádó, elszállt, a lakosság nagy részének életkörülményeiről mit sem sejtő pöffetegek, de azért nem rosszak, a Szegények pedig csak egymás félrelökésével, sárba tiprásával, mészárlásával jutnak előrébb, de azért nem rosszak. Kissé közhelyes, nagyon sarkító. Rendben, és?
Ezért, ha az Élősködőket egy problematikus társadalmi jelenségről véleményt mondó filmnek nézem, gyengén szerepel: csak heccel és röhög, mint egy rossz moderátor. A játékidőt nem a karakterek árnyalásával (alig valamelyikük kap mélységet, és az is egy-két csapással, baltával faragva), élettörténetük körüljárásával tölti ki, se nem hihető döntésekkel (ezt persze ügyesen megvédi a Coen-filmeket idéző groteszk, bohóckodós hangulattal), hanem kacagtató-ijesztő, vidámító-szomorító kalandokkal. Nem véletlenül hasonlítottam hullámvasúthoz a cselekményt, itt tényleg a menetrend szerinti meglepetéseken van a hangsúly, nem vár senki revelációt, amikor a végén lekászálódik a kissé ragacsos ülésekről, és továbbdöcög. És hullámvasútnak igen szórakoztató!
Csak hát ugye a film címe mégiscsak Élősködők, zárlata mégiscsak könnyes-megható, és mégiscsak elhozta egy rangos filmfesztivál fődíját (Cannes-ban egyhangúlag szavazták meg neki az Arany Pálmát). Kevésbé elegánsan fogalmazva tehát a blöff szót kéne használnom, de nem szívesen tenném, mert ennyire azért a rendező vállalása nem orcátlan, vagyis a magam részéről úgy érzem, hogy inkább kikapcsolódásra, mintsem elmélyült töprengésre szánta a filmet. Ha nem így nézném, úgy érezném, igencsak pofára ejtettek (és egyébként benne van a sztoriban egy sokkal komolyabb mű is, amelyben teljesen más súlya lenne egyes zseniális gegeknek, például a duplán kultúrbunkó indiános fejdísznek). Már megint azok a fránya nézői elvárások...
A kivételezett helyzetű, pozícióját védő felsőosztály és a szűk lehetőségei miatt bűnbe kényszerülő lecsúszottak ütköztetése persze hálás téma nyugatabbra, és a film csavarjai, gegjei is működnek. Egyes kritikusok előszeretettel - és elnézéssel - ismerték fel szertelenségében a két film erejéig a hollywoodi ízléshez igazodó és nyugati sztárokat szerepeltető (Snowpiercer, Okja), majd átütő siker nélkül az őt igazán értő közönségéhez hazatérő Joon-Ho felszabadult játékosságát, virgonc fekete humorát, műfaji zsonglőrködését is. Minden bizonnyal jogosan.
Az egyszeri nézőt azonban ez nem kell, hogy érdekelje. Ő majd megformálja a saját véleményét, elvárásainak megfelelően. Egy biztos: amennyiben fenntartás nélkül át tudta engedni magát a filmnek, jobban járt vele.