A tömlősgombák Cordyceps nevű, erősen invazív, élősködő nemzetsége, amely a terjedés érdekében előszeretettel veszi át az irányítást a hangyák fölött, lényegében zombikat csinálva belőlük, már megihletett pár írót a The Last of Us alkotóitól Mike Carey-ig (Kiéhezettek). A koncepció egyszerű és hátborzongató: mi lenne, ha ez a gomba mutálódna, és emberek megszállására is képessé válna? Erre a vonatra szállt fel első regényével a veterán forgatókönyvíró, David Koepp is, aki több tucatnyi jobb-rosszabb blockbusterről ismert, de főleg a Jurassic Parkról. A dinóthriller felemlegetése már csak azért is helyénvaló itt, mert a Hűtőkamra érezhetően sokat köszönhet az eredeti regény írójának, Michael Crichtonnak. Koepp könyve mintha a szerző egy másik műve, Az Androméda törzs hollywoodi stílusú felturbózása/lebutítása lenne: vagyis sokkal kevésbé tudományos és izgalmas, viszont könnyebben, gyorsabban olvasható, pörgősebb-hagyományosabb horror.
A Skylab 1979-es lezuhanása csaknem egy évtizeddel később elszabadítja Ausztráliában a Cordyceps egy űrben mutálódott változatát, amely villámgyorsan ki is pusztít egy külvilágtól elszigetelt falucskát. Az amerikai védelmi minisztérium ügynökei izolálják a járványt, és visszavisznek az új, rendkívül agresszív gombafajból egy mintát az államokba (mert az ilyesmi mindig remek ötlet!) – majd tanulmányozás helyett elzárják egy titkos létesítmény földalatti szintjén. A dolog idővel elfelejtődik: változik a politika, a kormány eladja a létesítményt, a Föld pedig közben egyre csak melegszik, míg végül bő három évtized elteltével a Cordyceps, leküzdve tárolásának akadályait, ismét elszabadul, és az emberi civilizáció kipusztításával fenyeget.
Az, hogy a Hűtőkamra Az Androméda törzs hollywoodiasított verziója, azért ironikus, mert egyébként pont akkor működik a legkevésbé, amikor a tömegigényt szolgáló panelek érdekében eltávolodik Crichton szellemiségétől. A karakterek, bár viszonylag hosszas, frappánsnak szánt felvezetéssel lépnek be a történetbe, felületesek, a két főszereplő közti romantikus szál helyenként bájos, de általában inkább sematikus, olykor pedig kifejezetten kínos (2019-ben talán fel kéne már hagyni azzal, hogy hazáig titokban követni egy nőt, majd fél óra ismertség után közös dédunokákról beszélni vele nyerő stratégia), a humoros beszólások hol működnek, hol nem, a tempó meg-megbicsaklik.
Ám amikor Koepp (érezhetően nem kevés kutatómunka eredményeképp) belelovalja magát a gombafertőzés hatásmechanizmusába, a regény és a horror életre kel, belemászik a fejedbe, és kurvára nem hagy békét a gondolataidnak meg az gyomrodnak. Már az ausztráliai prológussal megadja az alaphangot, amikor is oldalakon át, lenyűgöző és félelmetes tárgyilagossággal részletezi, hogyan jut el a Cordyceps a talajból az emberi testbe. Hogyan mutálódik és tanul ijesztő gyorsasággal, hogyan rágja át magát kémiai folyamatok segítségével a védőfelszerelésen, hogyan kezdi mindössze percek alatt átvenni a hatalmat az áldozata felett, aki hamarosan azon kapja magát, hogy meg akarja keresni a környék legmagasabb pontját (mert a gomba szaporodási módszere az, hogy egy magaslati ponton szó szerint szétrobbantja a gazdatestét, a lehető legtávolabbra szórva a spórákat – de később ez a módszere is fejlődni fog). Kicsit olyan ez, mint amikor Andy Weir A marsiban azt mutatja be, hogyan degradálódik fokozatosan a sátor, amelynek kilyukadása végül végveszélybe sodorja a főhőst – csakhogy az aljas, eleinte észrevétlen változások itt nem egy szintetikus anyagban mennek végbe, hanem egy-egy emberi lényben. A száraz, racionális tudományosság találkozása a totálisan gusztustalan és felkavaró testhorrorral.
Koepp bravúrja, hogy leírásaiban a maga bizarr módján szinte antropomorfizálja a gombát, mintha nem csupán biológiailag kódolt, automatikus szaporodási késztetése lenne, hanem önálló tudata és akarata is, mintha csak gondolkodna és mérlegelne, ugyanakkor gátlástalan hasznot húz abból a megkérdőjelezhetetlen tényből, hogy mégis csupán egy „szimpla” gombáról van szó. Vagyis egy személytelen, mindenféle pusztulásra és halálra eredendően közönyös organizmusról – nem gonosz, nem ártó szándékú, egyszerűen csak létezik. Nem lehet vele tárgyalni, vitatkozni, nem lehet győzködni, átverni, hatni rá, még lekurvaanyázni sincs értelme. Így, bár a Hűtőkamra összességében nem több tisztességes horror/thrillernél, bizonyos részleteiben és témájában nyugtalanítóbb, mint sok fajtársa: ha nem vigyázunk, szenvtelenül pusztító organizmusok öröklik majd a Földet.
Eredeti cím: Cold Storage, fordította: Novák Gábor
XXI. Század, 2019, 304 oldal
