SZERZŐ: LASKA PÁL
A képregényfilmek körüli vita állandó jelleget ölt – hol a helye napjaink legnépszerűbb filmes műfajának, meddig nézik még az emberek, ennyire elkorcsosult volna a világ, hogy a valódi élet ellentmondásai helyett a képregények, a videojátékok a mérce? Jason Lei Howden sajátos választ ad – megírta és leforgatta a maga videojáték- és képregényfilmjét, csak alapanyag nélkül.
A Guns Akimbo („kétkezes fegyveres harc”?) történetmesélése meglehetősen egyszerű – egy fehérgalléros értelmiségi betanított munkás, akinek feladata egy gyerekeknek szóló cuki videojáték fejlesztése, ráfügg a GTA- szerű Skizmre, csakhogy ebben őrülteket meg bűnözőket nyírnak ki a valóságban, és az egészet drónokkal közvetítik.
Hősünk csak otthon éli ki magát, bepiálva bárkivel képes trollkodni – egyszer azonban túl jól csinálja, és másnap reggel arra ébred, hogy a kezébe két pisztolyt csavaroztak be kétszer ötven golyóval, és feláldozandó bárányként katapultálták kedvenc játékába. Célja innentől, hogy megmentse elrabolt barátnőjét, illetve saját kis nyomorult életét.
A történet a Michael Brandt/Derek Haas–féle Wanted forgatókönyvének első felvonását követi: az irodai dolgozó partra vetett halként kerül be a gyilkológépek közé, és megtanulja, hogyan bánjon a keze ügyébe kerülő eszközökkel. Itt lép be a film óriási erénye – a gyilkológép-kéz a játékban kiváló, de a való világban elveszti eredeti funkcióját, és már csak nyűg, az ebben rejlő poénlehetőségeket pedig gátlástalanul ki is maxolják. A film második felében aztán felerősödik a párharc a főhős és az örökös bajnok Nix között, minek köszönhetően látványos csaták meg pusztító egysorosok váltják egymást, és közben törnek az autók, hullik a férgese. A sztori egyre inkább a máshol már bevált sémákra alapoz, az újszerű látványvilág nem jár együtt dramaturgiai újításokkal.
Beköszön a nyolcvanas-kilencvenes évek teljes videotékája a Menekülő embertől a Világ nem elég-en át a Terminátorig, de a Guns Akimbót szerencsére áthatja egyfajta szatirikus hangvétel, így a sok kitett idézőjel ellenére is képes magával ragadni a nézőt.
Stefan Ciupek operatőr (Anthony Dod Mantle állandó munkatársa) olyan szögeket talál, és olyan sokáig tartja mozgásban a kamerát, hogy a néző a játék kellős közepén érzi magát, ami egy teli moziteremben érdekes és szokatlan élmény - kis képernyőn talán veszít a varázsából, de nagyvásznon hipnotikus. Enis Rothoff zenéje és a soundtrack a retro jegyében fogant, olyan lendületet ad a filmnek, hogy a moziból kilépve tükrös napszemüvegben figyeltem a kabriókat, azon tanakodva, melyik sofőrjét lehet pikk-pakk fejbe lőni, majd fél kézzel beugrani, és kövér gázzal elhajtani a neonfényes naplementébe.
A színészek szemlátomást felszabadultan élvezik a játékot. Daniel Radcliffe ideális választás Miles, az öldöklésbe beletanuló, szerencsétlen programozó szerepére. Samara Weaving Harley Quinn-üzemmódban állítja ki a beutalót a hullaházba, a szétvarrt arcú Ned Dennehy pedig félelmetes gonosz – bár az akciók között egyiküknek sem marad sok játéktér.
Az új-zélandi-német koprodukció megvillant egy elembertelenedett kort, amelyben az egyetlen érték a felfelé törő számláló, a hit különböző rekvizitumai cinikusan-szánalmasan vesznek el, a médiatér a való világ, az egyetlen cél az életben maradás. A főgonosz és emberei lényegében médiavállalkozók, akik kihasználják a kamera előtt szereplőket, és igyekeznek maximalizálni a nézőszámot meg az azzal járó profitot.
Igaz, még a nyaktörő, Crankeket megszégyenítő iram sem tudja leplezni a tényt, hogy sok minden nem működik. A film megfeledkezik bizonyos szereplőkről, feldob labdákat, melyeket aztán nem csap le (pl. izgalmas kérdés, hogy a játék valóban létezik-e, vagy csak Miles fantáziája működteti a cselekményt, de ez a vonal idővel elfelejtődik, a lényeg a lázadó érzelmű erőszak), a karakterfejlődés a pálya mellett melegít – de akkor is esztelenül szórakoztató. A hullámvasút vége nyitva hagyja a folytatás lehetőségét, és valóban szívesen követnénk a hősöket későbbi őrült kalandokba is.