Hajnal négykor másnapos Airbusok és asztmás Celebi buszok randevúznak a színtelen, keskenyvásznú ferihegyi kifutón, az utasváróban bedagadt szemű Ben Hur-táskákat cipelők próbálnak információt szerezni Bábel összes nyelvén a kialvatlan személyzettől. Még a bőröndtolvajok is alszanak. Egy, csak egy biztonsági őr van talpon, aki üzembiztosan kiemel a tömegből, mert nem tudja, mit kezdek 125 milliliternyi fogkrémmel, ami 25 milliliterrel több a megengedettnél. „Vámpírfogakat fogok mosni vele, a maradékot meg belevágom egy zombi kérges szívébe”- felelem kiszáradt szájjal, de lehet, hogy nem érti. Nem az ő hibája.
Elvégre életemben először Sitgesbe készülök, Európa legnagyobb műfaji filmfesztiváljára, ahol tíz napig csontzörgésre fogunk ébredni, napközben vér csorog a falakból, és tenger felőli halálsikolyokra alszunk el. A csapat tagjai egyaránt kipróbált, Belmondót megszégyenítő szőröstökű profik (hárman a Geekz, illetve a Filmvilág képviseletében, és egy külsős kolléga).
A repülő üzembiztosan repül, a vonat menetrendszerűen süvít,
az Airbnb szűkös, szóval minden teszi a dolgát. Az első probléma a
sajtókártyával adódik, ugyanis a spanyolosan laza szervezés afrikai jelleget ölt, és elkeveredik az
internet bugyraiban. Spanyolul kérik, várjak egy órát, amíg megtalálják –
nyilván irány a kellemesen enyhe hőfokú tenger, ahol a vártnál kevesebb a
napbarnított, latinos idomú lány, és több a löttyedt germán nyugdíjas.
A fesztiválközpontba visszatértemkor óriási tumultus fogad, most érkezett Pupi Avati, Asia Argento hamarosan, Dario Argento és Sam Neill pár nap múlva, szóval akkora a tömeg, mint a Marx testvérek kajütjében. A friss, kicserélődött személyzetnek előadom a problémámat a hiányzó passról, míg a többiek víg danával ajakikon vonulnak vetítésre. Szemüveges esztéták vitáját hallgathatom Rob Zombie és Glenn Danzig horrorfelfogásának rétegzettségéről, King Kong kisebbrendűségi komplexusának kompenzációiról vagy valami hasonlóról. Katalánul. Gondolom, ilyesmiről eshet szó olyan helyen, ahol egy amerikai éttermet úgy reklámoznak: ”Annyira finom, hogy a zombik agy helyett is hamburgert esznek”.
A sajtófőnök személyesen készít rólam fotót, pár percen
belül a kezembe nyomják a kártyám, de addigra az összes aznapi előadásra
elfogyott a jegy. Magamba roskadtan kortyolom a jégbe hűtött korsóba csapolt
Moritzomat a lemenő Nap fényében és elhatározom, hogy akkor is ez lesz életem
egyik legjobban eltöltött hete, napfény, hullámok, megkapóan csinos lányok
között, valamint sci-fi, horror kultfilmeket habzsolva. És lőn… (Laska Pál)
AFTER MIDNIGHT
BS: Hanket elhagyta a barátnője, vagy legalábbis úgy tűnik a film elején, mire bánatában elkezd egy szörnyet vizionálni a kertjébe. Rajta kívül senki, még a legjobb barátja se nagyon hiszi el, hogy létezik a titokzatos lény, amely kizárólag éjfél után próbál meg behatolni a házba. A néző se lehet biztos benne, hogy unortodox szörnyfilmet néz vagy szerzői melodrámát, ahol a (képzeletbeli) mumusnak a metafora szerepe jut, ami izgalmas koncepció, és vannak erős jelenetei is a filmnek, de a 83 perc nagy részében a főhős önmarcangolásának sekélyes epizódjaival kell beérnünk. (5/10)
RCS: Hogy 2012 egyik legjobb filmjének (The Battery) író-rendezőjétől többet vártam, az nem kifejezés. Az After Midnight egy műfaji elemeket csak kirakati dekorációnak és fáradt metaforának használó párkapcsolati dráma, melyen nagyon látszik, hogy (beismerten) a Sping nyomdokain akar haladni, épp csak nem jut el sehová, pontosabban soha el se indul. A végén van egy jópofa meglepetés, de ahogy az angolban mondják, „too little, too late”. 5/10
BS: Két férfi, egy vidéki ház: David vállalja, hogy éjjel-nappal ápolja kerekesszékbe kényszerült „legjobb barátját”. Kettejük viszonyáról eleinte csak ennyit tudunk, aztán persze lassan kiderülnek a szőnyeg alá söpört mocskos részletek. A hivatalos szinopszisban a Tortúra és a Mi történt Baby Jane-nel? áll referenciaként (helyesen), de az Amigo önmagában is izgalmas kamaradráma-horror hibrid. És nem mellesleg korunk egyik legkülönlegesebb horror-karakterszínészének méltó jutalomjátéka. Ha Javier Botet neve nem mondd semmit, keressetek rá, meglesz az aha-élmény. 7/10
BACURAU
RCS: Cannes-i díjas brazil-francia furcsaság, amely csurig van ellentmondásokkal úgy a sztori és a karakterek (homályos motivációk, történetből következetlenül ki-bejáró szereplők), mint a hangvétel és a műfaj (realista dráma egy kis brazil falu életéről vs. B-akciófilm Udo Kier vezette gyilkos embervadászokkal, mindez westernes áthallásokkal) szintjén. A bő két óra kínosan vánszorog, a film és a cannes-i zsűri döntése rejtély marad. Azért az vicces, hogy egy véres-gore-os filmekkel tömött zsánerfesztiválon pont ebben láttuk a legjobb fej(szét)lövést. 4/10
BS: Szadista amerikai katonák vs. szegény brazil falu békés népe, avagy korrupt kapitalizmus és a romlatlan ősközösség küzdelme – így is lehetne értelmezni ezt a bizarr műfaji-szerzői kísérletet, ha nem tennék az író-rendezők ezt azt értelmezést is többszörös zárójelbe. Vannak erős pillanatai, de 130 perc sok belőle. Az is erős, hogy megkapta végül a legjobb rendezés díját. 5/10
BS: Röviden: Die Hard a hullaházban. Ha nem tudnánk, ki ült a rendezői székben, azt is mondhatnánk, hogy korrekt hongkongi akciófilmet látunk. Persze, ha tudjuk, a Bodies at Rest, akkor is korrekt, hongkongi és akciófilm, de ismerve Renny Harlin munkásságát (Die Hard 2., Cliffhanger, Utánunk a tűzözön) elég gyorsan fel lehet ismerni rajta a finn rendező kézjegyeit, ami az élményt növelheti, de csökkentheti is. Ami pozitívum: Harlin még mindig ért ahhoz, hogy Michael Bay legszebb napjait idézve túltolja az akciójeleneteket; ami negatívum lehet: a 90-es évek óta nem nagyon fejlődött a stílusa, és meg sem próbál újítani, sem a látványvilágot, sem a kétbites sztorit illetően. 5/10
BS: A leszbikus vámpírtörténetek klasszikusát (amely 26 évvel korábban íródott, mint a Bram Stoker-féle Dracula) rengetegszer feldolgozták, készült belőle többé-kevésbé szöveghű adaptáció, exploitation és komédia is, úgyhogy sok hús nem maradt azon a csonton. Emily Harris verziója inkább felnövéstörténet, amelyben nem is a rejtélyes Carmilla a főszereplő, hanem a félénk kamaszlány, aki a családjával együtt befogadja a vámpírgyanús nőt. A legelső adaptáció (Carl Dreyer 1932-es Vampyrja) kivette a leszbikus szálat a sztoriból, az eddigi legutolsó meg szinte csak arra koncentrál, és jól is áll neki, de Harris verziója így se több korrekt művészmelodrámánál. 6/10
BS: Ha az új Tarantino után kedved lenne beleásni magad a Manson-család történetébe, de lusta vagy elolvasni egy könyvet, akkor érdemes beszerezni Mary Harron filmjét, amely a szektavezér helyett a Tate-gyilkosságot végrehajtó nőkre koncentrál. Kiváló a színészválasztás, Matt Smith tökéletes Manson, Hannah Murray-nek is jól áll a zavarodott hippi szerepe, és a 60-as évek végi Los Angeles is hitelesnek tűnik, csak Harron tolja túl kicsit a feminista agendát a végére. 6/10
COLOR OUT OF SPACE
LP: Standard hollywoodi dramaturgiájú Lovecraft- sztori, melyben a tinilány el akar szakadni a családjától, fekete mágiát végez, de a megjelenő idegenek más változást indítanak el a vidéki házban élő családban. Lovecraft adaptációként értékelem, de filmként kevés. Egyre borzalmasabb változások, egyre kétségbeesettebb szülők, egyre veszélyesebb idegenek. De miért is? Nicholas Cage megkapja a maga túljátszott ötpercét. 6/10
RCS: Richard Stanley (Hardware) dicsőséges visszatérése közel három évtized után. Lenyűgöző vizualitással, szimpatikusan B-filmes svunggal életre keltett sci-fi-horror a felfoghatatlan kozmikus borzalomról, melynek színe előtt az ember annyi, mint porszem a tornádóban. A szituáció folyamatos, kíméletlen fokozása példás, a finálé grandiózus, a horrorelemek nyomasztóak és gusztustalanok. Ott a helye a (kevés) kiváló Lovecraft-adatpcáió mellett. 8/10 RCS
BS: Nem vagyok Lovecraft-fan, sőt a munkásságát sem ismerem, és az adaptációk alapján nem is az én világom a fantasynek ez a sajátos változata, de Stanley filmjéből kiindulva nagyjából sikerült megértenem, mit és miért szeretnek a rajongók a Mester műveiben. A Color out of Space után sem szerettem meg a lovecrafti világot, keveslem a „jön a mélyből vagy az égből valami túlvilági, és jól felemészt mindent”-dramaturgiát, de amennyire utáltam a szereplőket az első félórában, annyira csodáltam az utolsó harmad elképesztő vizuális őrületét. (7/10)
COME TO DADDY
LP: Bizarr hangulatú történet egy apját hosszú idő után meglátogató dj-ről, aki nem azt az apát kapja, akit vár. Új-Zélandon sokan akarnak Peter Jackson nyomdokaiba lépni, de a feszült-vicces-undorító háromszögben sokan eltévednek, most Ant Timpson is. Mindhárom kritériumot megugorja, mégsem születik egy egységes történet belőle. Tizenévesen imádtam volna, de elrepült az idő vasfoga. 6,5/10
BS: Ki akarsz törni a jól fésült gyereksztár szerepéből. Mit teszel? A fingó hullát (Swiss Army Man) és geekből lett kényszergyilkost (Guns Akimbo, lásd lejjebb) is alakító Daniel Radcliffe után Elijah Wood is extrémebb szerepekkel próbál meg kitörni a skatulyából, és jól is áll neki a hipszter zenész alakja, aki rég nem látott apja házában komoly vérfürdőbe fut bele. Kiváló a fényképezés, zseniálisak a mellékszereplők, ülnek a poénok, de vannak túlnyújtott, és túl gyorsan lezavart epizódjai is. A sitgesi közönség imádta, és ez az a film, ami tényleg társaságban, pár sör mellett esik a legjobban. 7/10
BS: Jean Dujardin beleszeret egy 100%-os szarvasbőrkabátba, az utolsó eurócentjén megveszi, majd beköltözik egy motelbe, ahol megismerkedik egy szabadidejében vágóként dolgozó pincérnővel (Adèle Haenel), és közösen amatőrfilmet forgatnak arról, hogy hősünk a kabátja kérésére (!) megpróbálja megsemmisíteni a világ összes kabátját, hogy övé legyen az egyetlen kabát a világon. A rendező: Mr. Oizo, vagyis Quentin Dupieux (Rubber, Gázos). Van még kérdés? 7/10
EL HOYO (THE PLATFORM)
LP: A főhős felébred egy falanszter-szerű építményben, amelyben szintenként két ember él. Egy szabály van: felsőbb szintre kell kerülni mindenáron. Erős társadalomkritika a mobilitás nehézségeiről, a túlfinomult gasztrokultúráról, a lehetséges megváltásról - és még vicces is. Kiválóan írt, rendezett és játszott film, nem véletlenül nyerte meg a fődíjat. 9,5/10
RCS: Nagyjából az új Kocka, csak még jobb: legalább olyan ötletesen, ravaszul, véresen és feszesen hozza ki a maximumot egy szigorúan körülhatárolt, izgalmas szituációból, mind a karakterek, mind a világépítés szintjén, de közben jóval több (mindig elegánsan, sosem szájbarágósan közölt) mondanivalója van emberségről, társadalomról, osztálykülönbségekről. Lényegében hibátlan, a fesztivál legjobbja. 9/10
BS: Egyszerű, de zseniális ötlet, hibátlanul minimalista képi világ, parádés zenehasználat, feszes ritmus és zsigeri színészi játék. Meglepő lenne, ha a remake-jogokra nem vetette volna már rá magát egy hollywoodi keselyű. Megérdemelten gyűjtötte be a fesztivál fődíját, a kritikusok és a közönség díját és a legjobb rendezésért járó elismerést is. 9/10
EXTRA ORDINARY
BS: Autóvezető-oktatóként dolgozó hobbi-ördögűző nő + özvegy férfi, akit a halott felesége még a síron túl is zaklat, és egy amerikai énekes, aki titokban sátánista, és éppen egy feláldozható szűzlányra vadászik. A karakterek találkoznak, a nézők pedig visítva röhögnek – a sitgesi közönség legalábbis imádta ezt az ír vígjátékot, amit nyugodtan lehet Edgar Wright és Simon Pegg filmjeivel egy napon emlegetni. Még úgy is szerettem, hogy a közönség nevetése miatt a poénok 20%-áról lemaradtam. 8/10
FRACTURED
LP: A kiválóan induló Brad Anderson fáradt sztorija a feleségét és lányát kórházba vivő, majd ott eltűnésüket valószínűsítő átlagemberről. Sam Worthington sosem volt jó színész, de most alulról súrolja önmagát - dudikoffi mimikájánál csak egzaltált viselkedése idegesítőbb. A sztorit már sokszor, sokkal hatásosabban megcsinálták, a végső csavarnak szánt fordulat kiszámítható, az alagsori robbanás szép. 4/10
THE GASOLINE THIEVES
RCS: Felnőtté válás mexikói módra: szegénység, első szerelem, ember embernek farkasa, az alvilág mint egyetlen lehetséges (de persze hazug) kiút. Alkalmanként nagyon szép, összességében azonban kemény, realista, szívszorító és kényelmetlen dráma az ártatlanság végpusztulásáról nagyon erős képekben, remek színészekkel, profi kivitelezésben. Azt nem teljesen értem, mi keresnivalója van egy hangsúlyosan műfaji fesztiválon, de ettől függetlenül az egyik legjobb, amit a bő egy hét alatt láttam. 8/10
GUNS AKIMBO
LP: Közösségi média-kritikus és agyatlan adrenalinfröccs, avagy mi történik, ha a virtuális tér valóságos lesz. Egy csúcson lévő, szétkokainozott Danny Boyle se tudná követni a vágások és kameraszögek őrült sebességét, mely csak a fárasztó poénok miatt lassít. A sztorivezetés szögegyenes és több helyről kölcsönzött, a rendezési és operatőri munka pontos, a színészek lubickolnak a típus-szerepekben. 9/10
BS: Kedvenc filmem a Sátántangó mellett a Crank 2, úgyhogy a Guns Akimbót szeretnem kellett volna… és (csavar!) szerettem is. Igen, az ötlet mérsékelten eredeti (Daniel Radcliffe-nek csőre töltött fegyvereket csavaroznak (szó szerint) mindkét kezébe, és arra kényszerítik, hogy vegyen részt egy online közvetített, illegális gyilokjátékban, mert 1. meghal, ha nem, 2. kivégzik az (ex)barátnőjét is), a bemutatott világot, ahol egy ilyen játék létezhet, egy kicsit sem lehet komolyan venni, de szerencsére a rendező és a színészek sem veszik túl komolyan, úgyhogy a Guns Akimbo nagybetűs, színtiszta FUN. (7/10)
RCS: A vetítés előtt a rendező azt mondta, olyan filmet akart csinálni, amiben a kamera többet és vadabbul mozog, mint eddig bármi másban. Ilyen szándéknak csak görcsös túltolás lehet a vége, és valóban. A kevesebb még úgy is több lett volna, hogy az egész film egy elszállt „style over substance” tébolyda, mely mintha a Crank 1-2 babérjaira törne. Kicsit fárasztó, de szórakoztató őrjöngés. 7/10 RCS
I LOST MY BODY
LP: Francia animáció, mely párhuzamosan követi egy laborból megszökött kéz útját a nagyvárosban és egy örökbefogadott tinédzser srác első kapcsolati próbálkozásait. Kihasználja a műfaj lehetőségeit, néhol ghiblisen erős jelenetekben bővelkedik. Hatásos coming-of-age sztori, nagy szíve van, nemhiába nyert Cannes-ban és Annyecyben. Hamarosan Netflixen elérhető. 9/10
JUDY & PUNCH
LP: Középkori marionettművészek házastársi vitáját a bosszú oldja meg. Merészebb rape&revange lehetne, csak nincs rape, se revenge. Mondani akar valamit a művészetről, a házastársi kapcsolatról, a női összetartásról, de valójában semmiről sem szól igazán. Ausztrál női filmként a Zongoralecke párja is lehetne, de nincs benne érzékenység, báj, empátia. Erénye, hogy a középkort a maga valóságában mutatja meg, mindenki büdös, iszik, nemre-fajra-felekezetre tekintet nélkül bárkit pofán vernek. 6/10
BS: Kiváló illusztrációja annak – produceri szemszögből –, hogy miért van szükség sztárokra: ha nem látom a mindig kiváló Mia Wasikowska véres arcát a plakáton, eszembe se jut beülni erre a magát rape-revenge filmnek hirdető fókusz nélküli, túlnyújtott, zavaros és bizarr kosztümös szatírára (?). És milyen jól jártam volna! 3/10
KINDRED SPRITIS
RCS: Női thriller egy zsarnoki nővérről/nagynéniről, aki hosszú idő után tér vissza családjához, hogy mindenki életét felforgassa (vagy adott esetben kioltsa). A sztori akár működhetne is, de a kivitelezés a primitív képi világtól az irritáló zenéig olyan döbbenetesen amatőr, mintha nem is Lucky McKee, a The Woman és a Red rendezője állt volna a kamera mögött, hanem a rendezőasszisztens takarítójának kutyája – az alacsony költségvetés nem mentség mindenre. Érthetetlenül teljes kudarc. 3/10
BS: Egyetértek az előttem íróval, de minden amatőrsége ellenére, illetve éppen azért McKee torzszüleménye kiváló szórakozás. Ha a Roomból kultuszfilm válhatott, akkor az a minimum, hogy a Kindred Spirits is az éjféli vetítések sztárja lehessen. Csak a színészi alakítások megérnének egy külön disszertációt, és akkor a döbbenetesen lapos snittekről vagy a dél-amerikai sorozatokat idéző fordulatokról még nem is beszéltünk. x/10
KOKO-DI, KOKO-DA
LP: Svéd nyomasztás, melyben egy borzasztó esemény után kempingező fiatal párt hatalmába kerít három különös figura. Következetlen, repetitív, a történet elemei annyira rosszul passzolnak, mint a magyar válogatott. Másfél napig gondolkodtam, mi értelme volt ennek, a „Pál, Kata, Péter”-t másfél évtizedig nem akarom hallani. 6/10
BS: Andrew Lau wu-hszia-paródiája (?) annyira fullba tolja a debilséget, hogy 5 perc után majdnem kimentem róla, de szerencsére lusta voltam, és sikerült megszoknom, néha még élveznem is a humorát. A karakterek debilek, a poénok a Stephen Chow-filmek legrosszabb pillanatait idézik, mégis van az egészben valami campes báj. A legdurvább poén persze az, hogy mindezt a Szigorúan piszkos ügyek rendezője követte el. 5/10
LITTLE MONSTERS
RCS: A zombiműfaj (különösen annak komikus válfaja) már rég csak arról szól, hogy ki tud előállni hozzá olyan gimmickkel, ami másnak még nem jutott eszébe. Abe Forsythe nagy ötlete: élőhalottak vs. óvodások! És némileg meglepő módon, működik is: frappáns karakterek (Lupito Nyong’o elbűvölő, Josh Gad irgalmatlanul nagy seggfej), zombidarabolással egybekötött harsány jellemfejlődés, szaftos gore, jópofa poénok. De még így is csak közepes lenne az utolsó húsz perc bájos-véres-ötletes frenetikussága nélkül. 7/10
BS: Papíron minden megvan benne, vicces, véres, viccesen véres, a színészválasztás is tökéletes, a végére mégis maradt hiányérzetem, és fogalmam sincs miért. Talán mert ki lehetett volna hozni valami mélyebbet is a koncepcióból, hogy egy kicsit túlmutasson magán a film, úgy ahogy azt (mondjuk) a Haláli hullák csinálta? 6.5/10
THE LODGE
RCS: Anyjuk öngyilkossága után két gyerek egy behavazott, vidéki kunyhóban ragad új mostohaanyjukkal, akinek enyhén szólva zűrös gyerekkora volt. A Goodnight Mommy rendezőinek új, lassú tűzzel égő pszichohorrorában fokozatosan bomlik az elme és eszkalálódik az eleve problémás szituáció – eleinte az sem világos, ki keveri a szart, és miért, de a gyomros garantáltan nem marad el. A The Lodge nem olyan zsigeri élmény, mint a Goodnight Mommy, de kényelmetlen, feelbad esti borzongásnak tökéletesen megfelel. 7/10 RCS
LUZ: THE FOREVER EVIL
LP: A kolumbiai hegyekben El Senor, egy vallásos szekta vezetője, egy szőke, kék szemű gyermekben találja meg az új Messiást. Három szektatag lány története ez, akik eleinte őszintén hisznek a szektában, de a gyermekkel való bánásmód végül megkérdőjelez mindent. Minden beállítás egy festmény, jelképezi a természettel való harmóniát, de a civilizáció betör, és szétrobbantja mindezt. Vargas Llosának kiváló alapanyag lenne, de a film óvatosan egyensúlyoz az értelmezések között, és a végletes stilizációba menekül. 6,5/10
THE NEST
LP: Egy felsőosztálybeli kerekesszékes fiú az anyjára és a család orvosára utalva éldegél egy kastélyban, amíg egy szegény lány a házhoz nem kerül. A klasszikus olasz misztikus zsánereket felidézve lassan építi az atmoszférát, óvatosan feszíti a húrt, ami miatt lelassul, és elveszti a fókuszt. Argento, Avati, Franco percenként beköszön, a színészek kiválóak, Francesca Cavallin gyönyörű, az orvos szerepében Maurizio Lombardi a megcsömörlött Ady és egy perverz Buster Keaton szerelemgyereke. A végecsavar nem tesz számottevően a filmhez. Peter Strickland sokkal jobb ebben. 6/10
PELICAN BLOOD
LP: Egy örökbefogadott lányt nevelő nő otthonába egy újabb örökbefogadás eredményeként egy aranyos, de fura kislány kerül, aki néha különösen viselkedik. Remek film az emberi kapcsolatteremtés nehézségeiről, az anyai érzések ambivalenciájáról. Néha William Friedkin, néha Mészáros Márta. 8/10
BS: Ennek mennyi az esélye? Kontroll nélkül címmel készült egy kiváló német film egy kezelhetetlen, ön- és közveszélyes kislányról, akinek a dührohamaival nem tud mit kezdeni a környezete (hazai premier: november 7.), és ugyanebben az évben bemutatnak egy másik kiváló német filmet egy ön- és közveszélyes kislányról, akinek a dührohamaival nem tud mit kezdeni a környezete. A különbség az, hogy a Pelican Bloodban a rendező flörtöl egy kicsit a horror, pontosabban az ördögűzős filmek műfajával, de úgy, hogy a sztori mégis a realitás talaján marad. Okos film elegáns kivitelezésben, üresjáratok nélkül. 8/10
PHIL TIPPETT: MAD DREAMS AND MONSTERS
LP: Dokumentumfilm a stop-motion animációt tökélyre vivő mesterről, akinek kedvence a dinoszaurusz-animáció, és akinek könnyek szöknek a szemébe a Jurassic Park CGI-jeleneteit elemezve. Remek karrierösszegzés, kiváló kollégák beszélnek a „Nagy Öregről", akinek zárkózott személyisége is felfeslik néha. 8/10
RIOT GIRLS
LP: Meglepő alternatív posztapokaliptikus retró-paródia pestisben kihalt felnőttekről, elitről és kitaszítottakról, némi gender-felhanggal. Jovanka Vuckovic mindent bele akart zsúfolni az első filmjébe, tán cél volt, hogy semmit ne lehessen komolyan venni: harmincasok játszotta tinédzserektől a gusztustalan fejlövésekig. A színészi játék túltolt, a forgatókönyv az egyszerű elrablás-kiszabadítás vonalon működik, a rendezés invenciótlan. 5/10
THE ROOM
LP: Az új házba költöző pár felfedez egy titkos szobát, mely megváltoztatja az életüket. Misztikus kamaradráma, melynek fő erénye, hogy bemutatja egy párkapcsolat dinamikáját. Műfaji senkiföldje: horrornak túl dráma, drámának túl horror, a sitges-i palettán seszínű. 6/10
SYNCHRONIC
BS: A Sliders találkozása A holtak útjával? Jól hangzik? Papíron lehet, de a gyakorlatban nehéz röhögés nélkül megállni az időutazó drog koncepcióját (igen, ez egy olyan tabletta, amit ha beveszünk, visszaugrunk fizikailag a múlt egy random pillanatába), ráadásul tudományos halandzsával még meg is próbálják magyarázni. És sajnos nem ez a szkript egyetlen ostobasága. Az RTL vasárnap délután hármas műsorsávjából azért nem fog kilógni, kajakómás fetrengés mellé tökéletes. 4/10
RCS: A holtak útja időutazós csavarral, de kevesebb ötlettel, stílussal, mondanivalóval… kevesebb mindennel. Nem sokat tud kezdeni az érdekes és izgalmas kiindulási ponttal, a sokrétű témában (mentősök, haldoklás, drog, időutazás) rejlő potenciálok sorra kihasználatlanul maradnak, a két főszereplő barátsága is elnagyolt. A Benson-Moorhead (Spring, Resolution, The Endless) páros eddigi legérdektelenebb filmje csöpögős fináléval. Kár, mert Dornan és Mackie jók. 5/10
SWALLOW
LP: Tipikus Sundance-film diszfunkcionális családdal, elmagányosodott főhősnővel, aki extrém hobbit talál magának: különböző tárgyakat nyel le. Dramaturgiailag jól felépített, lassú film, ahol szinte ráordítanánk Haley Bennett-re, hogy „Lépj már le!”. Kiderült, hogy önállóan is elvisz a hátán egy filmet, finom játékkal jeleníti meg a valószínűleg sérült és egyre élesebb helyzetbe kerülő karaktert. Belezős jelenet híján kilógott a fesztivál programjából. A rendezés hatásos és stílusos. 7,5/10
RCS: Eleinte bizonytalanul kacsintgat a testhorror felé, de ebből végül nem lesz semmi – a főhősnő nyelés iránti megszállottsága bármilyen más kényszertevékenységgel helyettesíthető volna, a lényeg az első perctől kezdve ordítóan diszfunkcionális családból való menekülés elfojtott igénye. Jó színészi játék, tisztes kivitelezés, de semmi különös. 6/10
BS: Todd Solondz (Boldogságtól ordítani) gonosz humora találkozik Cronenberg testhorroros fixációival egy független filmes boncasztalon - gondoltam a szinopszis alapján, és részben tévedtem, részben igazam lett. Nem állít semmi forradalmit, de igazi (pozitív értelemben vett) feminista tanmese, ráadásul helyenként egész vicces. 7.5/10
SUICIDE TOURIST
BS: A
filmkritikus/filmturista élete sem csak játék és mese: felkel hajnali 3-kor,
hogy időben ki tudjon taxizni a hatkor induló repülőhöz, majd ezerötszáz kilométerrel
arrébb kialvatlanul kellene ébren maradnia egy sötét teremben, egy meditatív
tempójú dán noir/melodráma alatt. A feladatot nehezíti, hogy a sztori szerint a
főszereplő (Nikolaj „Jamie Lannister” Coster-Waldau) beköltözik az
öngyilkossági fantáziák végrehajtására specializálódott Hotel Aurorába, ahol
valóság és álom határai szép lassan összemosódnak (értsd: minden második
jelenetről kiderül, hogy csak hallucináció – vagy mégsem), így a félálomból
felriadó kritikus sem lehet biztos benne, hogy éppen mit lát, vagyis sokkal
jobban tud empatizálni a hőssel, mint általában. Érdekes élmény, de a kritikus
mégis azt ajánlja, hogy ha csak két órát tudtunk aludni előző éjjel, akkor
válogassuk meg, mire ülünk be. x/10
VFW
RCS: Amit anno Joe Begos második filmjéről, a The Mind’s
Eye-ról írtam, szinte egy az egyben bemásolhatnám ide: csak a VFW nem
Cronenberg Scannersét lopja szanaszét veszi óvatos tisztelettel alapul, hanem
Carpentertől a 13. rendőrőrs ostromát. A kocsmájukat droggal túlpörgetett
vadbarmoktól védő háborús veteránok papírvékony történetéhez Begos
felsoroztatta már jól ismert (és másik idei filmjében, a Blissben is tetten
érhető), túltolt kék-vörös esztétikáját, extrém erőszakfesztiválját, a
mindenféle visszafogottság és kifinomultság totális hiányát, és telepakolta az
egészet jól hangzó B-nevekkel Fred Williamsontól Stephen Langen és Martin
Kove-on át William Sadlerig. Eccerű, urambocsá’, primitív film, de működik.
7/10 RCS
THE VIGIL
RCS: Röviden: a zsidó Ördögűző. Mármint témájában (egy egykor ortodox, immár hitevesztett zsidó egy halott fölött virrasztva egy démonnal találja szemben magát), nem színvonalában. Az egy helyszínes horror nyomasztónak és klausztrofóbnak szánt feszültségét rendre agyoncsapják a kiábrándító jump scare-ek, és a koncepció még a szűk másfél órára sem igazán elég. 4/10 RCS
BS: Magára valamit is adó horror- vagy bármilyen rendező 2019-ben nem építi a filmje hatásmechanizmusát szinte teljes egészében lejárt szavatosságú jump scare-ekre, de Keith Thomasnak ezek szerint sikerült a kilencvenes években ragadnia. Kár, mert az alapötletben (az ördögűzős vonalat kombinálja a holokauszt traumájával) több volt. 3/10
VIVARIUM
RCS: Egy lakást kereső fiatal pár egy bizarr kertvárosi házlabirintusban találja magát, ahonnan nincs kiút. Az amerikai családi álom és a mindent sterilizáló, homogenizáló fogyasztói társadalom gonosz szatírája, nyakon öntve egy „mégis mi a szar folyik itt”-féle sci-fi-rejtéllyel. A kérdésekre kapott válaszok inkább metaforikusak, mint konkrétak, de a színészi játék és a koncepció ereje végig kitart, még a CGI művisége is tudatos rendezői eszköz a groteszk aláhúzására. 7/10 RCS
BS: Aki kedveli a Lynch-típusú mindfuckokat, és Aronofsky anyám!-ját se utálta, az Lorcan Finnegan filmjét is élvezni fogja. Az első képkockától az utolsóig mindent megtervezett a rendező, a rengeteg nyitva hagyott kérdés és rejtély ellenére is koherens a sztori és a világépítés, mégsem vagyok benne biztos, hogy ne lehetett volna ugyanezt ugyanígy elmesélni egy félórás rövidfilmben. 6.5/10
Összegezve megfigyelhető a kortárs európai műfaji filmkészítés körülírható témái, mint az anyaság illetve az attól való félelem, az aprólékosan felépített zárt rendszer és annak kívülállók általi szétverése, a kapcsolatteremtés nehézségei. Ebben talán megtalálhatjuk a jelenkori nyugati társadalmak problémáit, de Sartre meglátása ma is aktuális: „ A pokol a másik ember.”