Ha egy baráti eszmecsere közben Blake Crouch neve felmerül, általában kétféle reakcióra lehet számítani: az értetlen szemöldökráncolással vegyes sűrű pislogásra, vagy egy határozott Ó! kísérte heves bólogatásra. Akár tetszik neked Crouch munkássága, akár nem, az bizonyos, hogy manapság felkapott tudományos-fantasztikus témákba ugrik fejest, és azokat addig csűri-csavarja, amíg meg nem áll az eszed.
Crouch tudományos érdeklődésének fókuszában az emberi lét bizonyos aspektusainak ciklikussága áll, pontosabban a fizikai valóságnak adott pofon visszahatása a tudatra, és annak valóságra való kivetülése, majd ezek újraismétlődése. (A Sötét anyag teljes mértékben ennek kitárgyalására szánt mű, a Wayward Pines inkább afféle oldalhajtás, de a főtéma tagadhatatlanul jelen van.) A Hamis emlékek nagyban hajaz a Sötét anyagra mind alapötletét, mind kivitelezését tekintve, de ennyiben ki is merülnek az alapvető hasonlóságok - ha azt mondom, hogy variációk egy témára, talán azzal vagyunk legközelebb a valósághoz (de ezzel a kijelentéssel vigyázni kell, ahogy látni fogjuk).
A Hamis emlékek egyik főszereplője Barry, egy negyvenes évei végén járó New York-i zsaru, aki az úgynevezett Hamis Emlék Szindróma ügyekben nyomoz, amelyek gyors ütemben terjednek az utóbbi időben, és megmagyarázhatatlan öngyilkosságokban tetőznek. Az áldozatok mind olyan életekről számolnak be, amelyek kétségtelenül az övék, viszont a valóságban nem történtek meg, mégis konkrét emlékekkel rendelkeznek róluk, mégpedig párhuzamosan a saját életük emlékeivel. Barry úgy érzi, ő is elkapta a “vírust”, mert hiába a fiatalon elhunyt gyermeke és az emiatt tönkrement házassága, olyan emlékek lepik el, amelyek megkérdőjelezik számára a valóságot.
A másik vonalon eközben egy fiatal neurológus zseni, Helena szála kezd kibontakozni. Édesanyja súlyos demenciája miatt egész életét arra tette fel, hogy meggyógyítsa ezt a furcsa kórt, de antiszociális életmódja és extrém munkamániája dacára sem képes túllépni a valóság keretein - egészen addig, míg egy napon Elon Musk megfelelője nem kopogtat az ajtaján. Ettől kezdve egy új világ nyílik meg előtte, és olyan tudományos áttöréseket érnek el együttes erővel, amilyeneket elképzelni sem tudott - és nem is akart soha. Az ár, amit fizetnie kell érte, olyan magas, hogy már emberéletekben számítják - elpusztított, újraélt, átírt, és ismét újraélt életekben. Milliók és az egész bolygó sorsát befolyásoló döntések kerülnek a lelkiismeretes Helena és a hatalomtól megrészegült patrónusa kezébe.
A két szál kissé ügyetlenül és nem túl elegánsan a regény első harmadánál ér össze, ám ettől a ponttól a két főszereplő átveszi az irányítást, és ők kormányozzák a valóságot hol az egyik, hol a másik irányba. Jófiú szerepük megdönthetetlenül egyértelmű: számukra a nagyobb jó kérdése vitán felül áll, ehhez pedig nem kérik ki a társadalom véleményét, teszik, amit morális iránytűjük diktál. Naná, hogy a kormányok és a társadalom nem ért velük egyet, de ők erre fittyet hányva resetelik újra és újra a valóságot. Az egyén és az emberiség fekete-fehér konfliktusban feszül egymásnak, és bár Crouch tesz néhány suta próbálkozást a kettő közelítésére, önjelölt messiásaink buldózerként robognak azon a bizonyos jó szándékkal kikövezett úton - a végcél predesztinált.
Társadalomkritikának talán túl didaktikus, túl szájbarágós a Hamis emlékek, science-fictionnek viszont remek, gondolatkísérletnek pedig túlzás nélkül kiemelkedő. Az emberi létet a grandiózus, képzeletet felülmúló léptékek közé vető koncepciója egyértelműen a tudományos-fantasztikum kimagasló darabjai közé emeli, méghozzá logikai bukfencek, érzelmi buktatók nélkül: a Hamis emlékek egyik legtündöklőbb pontja, amikor az olvasó megpróbálja kitalálni a felvázolt tettek következményeit, majd rájön, hogy Crouch jó néhány lépéssel megelőzte, mindezt ténylegesen visszavezethetően és átgondoltan, alaposan megindokoltan (még annál a bizonyos kifejezetten hálivúdnak íródott jelenetsornál is, amelynél előbb haját tépi az ostobaság miatt az olvasó, majd rájön, hogy hoppá, annak is volt értelme).
Sajnos sem Crouch nem ír kellően szépen, sem a fordítás nem olyan elegáns, hogy irodalmi remekműről beszéljünk… ugyan mindfuck és tudattágító mű gyanánt erősen ajánlott olvasmánnyal állunk szemben, mivel Crouch valóban elismerésre méltón feszegeti a határokat, azonban a Hamis emlékek egyszerűen nem ad ennél többet. Talán önellentmondó, de a regény a Csillagok között című film katarzisát és agyrobbantó hatását váltja ki, viszont gépiesen és szürkén, csak a legszükségesebb érzelmekkel operálva.
Ha tetszettek a Sötét anyag hétköznapi gondolkodást sarkaiból kifordító megoldásai, a Hamis emlékek neked íródott. Ha kíváncsi vagy egy emberi léptéket többszörösen kiforgató gondolatkísérletre, mindenképp neked való a könyv. Ha ennél picit többre is vágysz egy sci-fi regénytől, akkor se hagyd ki, csak tartsd észben, hogy ez nem több izgalmas határfeszegetésnél.
Eredeti cím: Recursion, fordította: Farkas Veronika
Agave Könyvek, 2019, 303 oldal
