Az első bosszú kemény munka. A sebesült gyilkos megadja magát, kegyelemért könyörög, de a XIX. századi Tasmania népirtásában, mocskos háborújában, fajok, nemek, katonák, egyáltalán: emberek közti állandó erőszakforgatagában a kegyelem koncepciója rég kiszenvedett. A revansot feldolgozhatatlanul brutális és értelmetlen kegyetlenség követeli, de a lövéssel, számos késszúrással és puskatusütéssel végrehajtott, hosszas, fárasztó, zsigerien dühös tett nem jár semmilyen megkönnyebbüléssel vagy kielégüléssel. Utána a főhősnő az áldozat vérével az arcán tölti a cselekmény következő húsz percét. Harci festés? Lemosandó gyalázat? Eltávolodás az emberségtől? Csak egy újabb nap a paradicsomban.
Clare ír elítélt az angol kolonizációs hadsereg szolgálatában, Tasmaniában, 1825-ben. Büntetésének ideje lejárt, így teljes joggal állna tovább férjével és kisbabájával, azonban a sorsáról döntő brit tiszt, aki szexuális játékszerként használja, nem engedi el. Konfliktusuk borzalmas atrocitásba torkollik, mire Clare bosszútól elborult aggyal, vöröset látva veti be magát a dzsungelbe a következő posztjára tartó tiszt és kísérete után – Billy, egy őslakos vezető kelletlen segítségével, miközben dúl körülöttük a „fekete háború”, pusztulnak a törzsek, lángolnak a házak, és lógnak a fákról a halottak.
A The Nightingale cselekményének mozgatórúgója a rape & revenge tematika, ám Jennifer Kent író-rendező gondosan megfosztja azt annak minden szokásosan exploitatív elemétől. Ugyan a nemi és fizikai erőszak ábrázolásmódja következetesen kendőzetlen, a kamera pedig sosem szégyenlősködik, mindez messze nem puszta sokkolást vagy eszképizmust szolgál, hanem nyomasztó realizmust, amely autentikus nyereséggel mutat rá a kolonizációs Tasmania általános állapotainak hétköznapi poklára. És bár Kent megvillant érdekes kérdéseket a bosszúval kapcsolatban (meddig mehetsz el jogos haragodban, mielőtt elveszíted önmagad, van-e kiút az állandósult erőszakból, felismered-e az egész hiábavalóságát, és még ha erre igen is a válasz, nincs-e már túl késő?), végül ezt a motívumot is belemossa egy sokkal tágabb, sőt grandiózusabb témába.
A film gerince Clare és Billy (Aisling Franciosi és Baykali Ganambarr nagyszerűek, ahogy egyébként a mellékszereplők is), valamint kettejük és az őket körülvevő világ kapcsolata lesz, azon keresztül pedig a drámának keretet adó történelmi közeg olykor szenvtelen, olykor érezhetően dühös vizsgálata. Clare és Billy írként és őslakosként (noha nyilvánvalóan drasztikusan más mértékig) mindketten kívülállók a hódító britek Birodalmában, és mindketten kiheverhetetlen atrocitásokat szenvedtek el „uraiktól” – de ez csak idővel kovácsol belőlük tényleges szövetségeseket, csak idővel kezdenek igazán emberként tekinteni a másikra. Clare eleinte nyílt, durva rasszizmussal viszonyul a férfihoz, aki cserébe maga is gyűlöli a fehéreket – Kent szerencsére képes ellenállni a bonyolult nemi és faji kapcsolatrendszerek leegyszerűsítésének, a „nemes őslakosok” vagy akár a „minden fehér (férfi) gonosz” toposzainak. Az erőszak nemre és fajra való tekintet nélkül szedi áldozatait, ugyanakkor épp ilyen kiszámíthatatlanul bukkannak fel az együttérzés, a humánum jelei is – egy megértő pillantás, egy halkan elénekelt dal, egy önzetlenül adott vacsora.
A Clare-en erőszakot tevő tiszt azért indul veszélyes útra a kíséretével, hogy a célállomáson fellebbezhessen előléptetésének (meglehetősen megalázó) megtagadása ellen. Az egész szereplőgárda kényszerből veti be magát a háborús vadonba, valami jobbat és többet keresve, legyen az egy kellemesebb pozíció, némi anyagi haszon vagy csupán a brutális értelem kétségbeesett rákényszerítése egy brutálisan értelmetlen világra. A fizikai, lelki és verbális erőszak mindenkire kiterjed, nem csak a különböző frakciók között van jelen, hanem azokon belül is – így (legalábbis kezdetben) Clare és Billy kapcsolatában, illetve (mindvégig) a brit hadseregben, a tiszt és alattvalói között (a részeges őrmester és az elítélt fiú mellékszála váratlan és egészen letaglózó jelenetekkel szolgál).
Bár a film egyértelművé teszi, hogy a háború legnagyobb áldozatai az őslakosok, akiket e pár év alatt csaknem teljesen kiirtottak, tágabb sugalmazása az, hogy a kolonizáció mocskos, pusztító gépezetében a maga módján mindenki szenved. A vadon, amelyben a karakterek egyre nyomorultabbul üldözik és ölik egymást, e gépezet megtévesztő bujasággal életre keltett metaforája. Az 1.37:1-es képarány (közel áll a hagyományos tévés standardhoz, a 4:3-hoz) összeszűkíti az egyébként tágas teret, összezárja egymással a szereplőket, és a vadon, a kolonizáció gépezetének foglyaivá teszi őket. A kiút lehetetlennek tűnik, és mivel a film nagyja a szabadban játszódik, ez a képarány ráadásul drasztikus vizuális kontrasztot képez az ausztrál vidék végtelenségével (így talán ez itt még beszédesebb megoldás, mint a szintén idei A világítótoronyban, ahol Eggers az eleve nyilvánvaló fizikai bezártságra, klausztrofóbiára erősített rá vele).
Komplex témáinak érett, kompromisszummentes és izgalmas vizsgálata mellett kevésbé fontosak, mégis megjegyzendők a film hiányosságai: a kissé hosszú játékidő, az alkalmanként megdöbbentően kizökkentő ritmustévesztés vagy az olykor túlságosan direktben megfogalmazott gondolatok (ez utóbbi kettő sokszor jár kéz a kézben: alig félperces, véletlenszerűen elhelyezettnek tűnő jelenetek, amelyekben valaki minden bevezetés és kontextus nélkül, csak úgy kimond valami fontosat, tanulságosat). Illetve a középső harmad egy jelentős része, amely majdnem egy nyersebb kalandfilmmé (aminek viszont nem túl eseménydús) mutálódik, az addig felvetett tételek puszta ismételgetésével.
Így a The Nightingale összességében nem olyan hatásos, mint Kent öt évvel ezelőtti debütálása, a The Babadook – viszont mindenképpen dicséretes, hogy a gyászból, keserűségből és magányból táplálkozó modern horrordáma után egy egészen más témához, korszakhoz és műfajhoz nyúlt, ezzel nagyjából feleslegessé is téve az összehasonlítást (beleértve az iméntit). Érvényesebb és fontosabb megállapítás, hogy e két nagyszerű film után Jennifer Kent jó úton jár ahhoz, hogy a kortárs író-rendezők egyik legizgalmasabbikaként tekintsünk rá, és kíváncsian várjuk, mit lép harmadiknak.