Súlyos lelki terheket cipelő zsaru, aki egy kíméletlen gyilkos után nyomoz egy kietlen, havas-fagyos vidéken, ahol a nehéz körülmények közt élő emberek szíve és elméje nyomasztó gondolatok és bűnök alatt nyög. A Valant, Bagota Béla első filmjét már az előzetes óta a skandináv krimi, avagy az északi noir magyar vadhajtásaként szokás emlegetni, és nem is véletlenül – ám a hasonlóságnál érdesebbek (és beszédesebbek) a különbségek. A romániai helyszínen forgatott thriller úgy olvasztja magába a skandináv krimi markáns jellegzetességeit, hogy közben teljesen megőrzi hamisítatlan magyar/kelet-európai ízét: természetesen nem a jól ismert paneleket (ügyesen) használó cselekményben, hanem a mögötte húzódó közeg- és karakterábrázolásban.
A brassói rendőr, Péter éppen egy szexrabszolga-hálózat egyik lebujának felszámolására iszik egy kocsmában, amikor fontos és váratlan hívást kap: vissza kell térnie erdélyi szülővárosába, Valanba, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy végre megtalálták a húga, Juli holttestét, aki még gyerekkorában, huszonkét éve tűnt el a román forradalom vérzivataros káoszában. Péter sosem tudta teljesen túltenni magát testvére elvesztésén és sorsa teljes bizonytalanságán, és a régi, csak félig begyógyult sebek most teljes erővel szakadnak fel újra. Ráadásul hamar kiderül, hogy nem Juli volt a rejtélyes gyilkos egyetlen áldozata.
A Valan az a fajta magyar műfaji film, amiből (sajnos még mindig csak) szökőévenként egy van. Sok kínosan erőltetett (X – A rendszerből törölve) vagy szimplán teljesen inkompetens (Budapest Noir) kortársával ellentétben nem csak azt tudja pontosan, hogy mit akar, hanem azt is, hogy azt milyen dramaturgiai-filmnyelvi eszközökkel érheti el. Lehet, hogy Bagota fordulatai nem feltétlenül eget rengetőek, rövid akciói pedig nem különösebben izgalmasak, de minden más téren üdítő határozottsággal és hozzáértéssel fogja a gyeplőt. A képek végig nagyszerűek, legyen szó akár a nyomasztóan lepukkant és állandó magányt sugárzó épület- és lakásbelsőkről, akár a költői szépséget és néma iszonyatot vegyítő vadonról (a festői völgy közepén szinte kelésként éktelenkedik a csúf, élhetetlen kisváros), a színészek mind első osztályúak (a főszerepet alakító Krisztik Csaba intenzív tekintete szinte lyukat éget a vászonba), a cselekményvezetés biztos kezű és elegáns.
A Valan legfőbb erénye mégsem ez, hanem az a meglepő könnyedség, amellyel a sztorit beékeli a történelmi-társadalmi kontextusba, egyben látványosan megteremti a saját – a skandináv krimikétől eltérő – identitását. Ugyan Bagota (szerencsére) sosem torpan meg, hogy direktben prédikáljon a ’89-es román forradalomról és a jelenkori erdélyi állapotok kilátástalanságáról, a jó érzékkel elhelyezett flashbackek mellett pont annyira vannak jelen az üres tekintetek, a kisiklott életek és a valani életkörülmények a műfaji cselekmény szerves részeként, hogy érezhető legyen, a szenvedés, a halál és a reménytelenség többé-kevésbé mind a történelmi múltból ered. A társadalmi háttér nem csak színesíti, hanem határozottan erősíti, mi több, megalapozza a krimiszálat.
Nem mintha skandináv (vagy akár amerikai vagy bármilyen) krimikben ne lenne alkoholizmus, depresszió, gyász, családon belüli erőszak, történelmi bűn és hasonló finomságok, de azokban általában be kell nézni a boldognak és szépnek mutatott felszín alá, hogy megleljük a valóságot, és sokkoló fejrázással adózzunk a kijózanító kontrasztnak. Ellenben mi itt, Kelet-Európában nem áltatjuk magunkat illúziókkal – talán nem is tudjuk. Itt a rendőr nem stikában alkoholista, hanem fényes nappal fekszik csatak részegen a saját nyálában az irodája padlóján. A Valan persze az átlag kelet-európai közeghez képest is egy halmozottan hátrányos helyszínen játszódik (a lepusztult címszereplő várost az egyik legszegényebb, legelmaradottabb erdélyi település, Balánbánya alakítja), de ez a lényegen nem változtat: ebben a szarban élünk mi, ez adatott meg. Bűn és tél és halál.