magyar

2020. október 24.
2019. november 20.
2019. július 22.
2019. július 10.
2019. február 10.
2019. január 27.
2018. december 23.
2018. március 11.
2018. március 4.
2018. január 3.
2017. november 13.
2017. április 20.

Anachrony – Legyen a jövő a rabszolgád!

Szakállas poén, hogy az alkohol energiát csoportosít át a jövőből a jelenbe, de a magyar MindClash Games srácai most egy időutazásos társasjátékban mutatják meg, hogyan kell erőforrásokat kuncsorogni Köbükitől.

2017. április 7.
2017. április 1.
2016. június 26.
2016. június 23.
2016. május 20.
2016. május 6.
2016. május 3.
2015. december 22.
2015. december 12.
2015. november 16.
2015. szeptember 7.
2015. június 21.
2015. március 1.
2015. február 13.
2015. január 10.
2014. november 7.
2014. szeptember 4.
2014. augusztus 2.
2014. július 24.
2014. július 11.
2014. május 15.
2014. május 14.
2014. április 15.

Revenge of the vakparaszt zugfirkász

ill0l.jpgRendszeresen felmerül a probléma, miszerint a producerek szemlátomást többet foglalkoznak az úgynevezett filmkritikusok reakcióival, mint magával a kritika tárgyát képező mozival. Ennek örömére szíveskednék lefirkálni néhány mondatot a magyar filmszakmáról, a szakma „kritikusokkal” való kapcsolatáról, általában a szaksajtó szerepéről. Előzékeny alkat vagyok, előre szólok: nyomokban vulgarizmust is tartalmazó provokáció zajlik, a bevezető alatt szájkosármentes botránycikket lel a T. Olvasó.

„Nincs mentség a tömeges hozzá nem értésre.”
(Diamanda Galás)

Van egy különös szokás lángok által ölelt, kikötésre képtelenül sodródó kompországunkban: a saját szerepét bizarr módon félreértelmező producer / rendező ádázul mutogat a kritikusokra, rázza az ujját veszettül, vehemensen szidalmazza azt a rühös bértollnokot, ha netalán csúnyát mer firkantani az ő csodálatos mozijáról. Ezen vélelmezés szerint a kritikus a nemzeti filmgyártás nemtelen ellensége: túlórában töri magát, hogy elriassza a nézőket a világszínvonalú magyar filmművészettől; fondorlatos módon téveszti meg a drága kis közönséget, csalja lépre a potenciális jegyvásárlót, aki a szakírók ármánykodásának köszönhetően sorra mulasztja el a kiválónál kiválóbb nagyjátékfilmek megtekintését. Ilyen ez a kritikus: alkatilag gonosz, pusztításra termett figura, rutinszerűen köpi szembe a magas színvonalú alkotói teljesítményt, és – amint az köztudott – még az emberevéstől sem riad vissza.

Tekintsünk el attól a ténytől, hogy a fenti álláspont hangoztatása a paranoia félreismerhetetlen tünete, és legyünk őszinték saját relevanciánkat illetően: lófasz se olvas filmkritikát, vagy ha véletlenül mégis, akkor meg le sem szarja. Azoknak a nézőknek a száma, akik rendszeresen informálódnak, szemlézik a recenziókat, netalán megalapozott preferenciákkal rendelkeznek az adott sajtófelület karakterét és szakmai fedezetét illetően, elenyésző (ők volnának a tudatos nézők, ismerem mind a hármat). Egyetlen példa a kritika hatásfokára: a sajtó által földbe döngölt Coming Out simán hozta a 100 000+ nézőt. Lát valaki bármiféle korrelációt?
A másik félreértés ott mutatkozik, hogy az ily módon megszólított szakírók még csak nem is léteznek. Ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren nincs olyan, hogy filmkritikus, és belátható időn belül nem is fog teremni ilyesféle állatfaj. Filmkritikusnak lenni professzionális tevékenység, aminek előfeltétele volna, hogy az adott személy ne btw-üzemmódban foglalkozzon filmekkel (miközben marketingstúdiót igazgat, kínai tornacipővel kereskedik, menedzserként dolgozik, doktorátust hajszol vagy grafikusként tolja a nemzetközi kapitalizmus szekerét); hanem ez a munkája. Megfelelő szakmai háttérrel rendelkező, független véleményalkotó, amely konstellációnak elemi feltétele, hogy piaci alapon tevékenykedik, nem pedig mesésen változatos kuratóriumokban bölcselkedik naphosszat holmi állami szubvenciókból. Hány ilyet tetszenek ismerni?

ill2.jpg
Kétirányú ez az utca, akad egy másik oldala is a feldobott érmének. El tudják képzelni a kamera túloldaláról, hogy nekem, mint amatőr, de a nemzetközi filmvilág történéseit náluknál talán egy egészen kicsikét több figyelemmel követő „kritikusnak” mennyire gyötrelmes illedelmesen végignézni az általuk készített műalkotásokat? Nem? Segítek egy kicsit.
#1: Tíz éve volt éppen, hogy kikezdhetetlen derűlátásom okán eldöntöttem: az összes, a közelben vetített, tehát hozzáférhetőnek mondható magyar filmet megnézem az adott tárgyévben (emiatt utazni mégiscsak erős volna kicsit). Legalább tucatnyi filmre váltottam jegyet, és egyetlen egy volt közöttük, aminek láttam a végefőcímét, a többiről erősen leromlott kedélyállapotban, idő előtt menekültem el. Úgy éreztem magam a vetítőteremben, mintha egy különösen agresszív, stupid biztosítási ügynök süketelését kellene hallgatnom, csupa lekezelő és irreleváns hencegést, aminek egyetlen célja az én lehúzásom. Fizetőnézőként voltam hülyére véve, miközben a filmkészítők az elvárható technikai minimumot sem voltak képesek teljesíteni.
#2: Talán két éve esett meg, hogy Vágvölgyi B. András úrral tartottunk egy felettébb kiváló házibuliba, benne bírtunk ülni egy autóban, fel is merült a subject, amit nem igazán akartam felhozni, kerülendő a kellemetlenségeket: miként vélekedek az általa dirigált nagyjátékfilmről? Filmszerű film, simán meg lehet nézni – feleltem a baráti unszolásra. Más valószínűleg besértődött volna, de Vagesz jó arc, levette a dolgot, két konyak és egy kifogástalan burgundi pinot noir mellett átbeszéltük a témát. Ma sem tudnék másképpen nyilatkozni: a Kolorádó Kid fogyatékosságai mellett is filmszerű film. Mondhatnék még hat-nyolc ilyet, húsz év alatt ennyit tudott felmutatni a szakma; az ellenpéldaként megnevezhető mozgóképek címlistája (Szuperbojz, anyone?) némileg terjedelmesebb.

ill3.jpg
Természetesen nem zárnám ki azt a lehetőségét sem, hogy sikertelenül próbáltam meghaladni az eukarióták intellektuális színvonalát, de mindmáig nem sikerült ésszel felérnem, hogy miért kellene nekem nézőként komolyan vennem azokat a filmeseket, akik saját magukat sem veszik komolyan.
Hosszú évek óta, szűnni nem akaró kíváncsisággal ámulok rajta, hogy a magyar filmes mily lealacsonyítónak tartja, hogy mást ne mondjak, a tisztes ruházkodást. Emlékszik még rá valaki, milyen is volt az, amikor a Filmszemle legjobb nagyjátékfilmmel kitüntetett rendezője kisétált a díj átvételére egy olyan zenekaros pólóban, amit a legutolsó nyóckeres szipus punk sem ölt magára már vagy tizenöt éve? Egyetlen barát sem volt mellette, aki rászólt volna: baszkikám, te most díjat fogsz kapni, öltözd magad kameraképessé. Vagy amikor a filmes kuratórium elnöke már délutánra „atmoszférikus atomtakony” (©FCS) állapotra itókázta magát, és összefüggéstelenül motyogott a mikrofonba ugyanezen esemény megnyitóján? Mindez nem a büfében történt, de nem ám; hanem a kibaszott színpadon, alig pár tucat kamera előtt. (Persze az is lehetséges, hogy egy különösen komisz influenzavírus volt felelős a csodás mutatványért.) Mutatnék még valamit: íme az Isteni műszak stábja (ezt a filmet is a kritikusok tették tönkre, na persze), a látszat ellenére nem kutyasétáltatáshoz, hanem díszbemutatóhoz öltözve. Így adnak rangot a saját produkciójuknak. Pedagógiai szándékkal mellékeltem ellenpéldákat is, szemléltetendő a világ civilizáltabb felén követett szokásjogot.

ill4.jpg
Legvégül, de nem utolsósorban: hogy ne csak a fikaszivattyút üzemeltető, destruktív köcsögöt lássák bennem, felhívnám a figyelmet néhány működőképes konstrukcióra, mert nem muszáj újra feltalálni a kereket, ha már mások voltak oly kedvesek. Dél-Korea, Skandinávia, Kína, Thaiföld - mindannyian képesek voltak nulláról felépíteni markáns karakterrel rendelkező, látványosan működőképes, kommersz szinten is irdatlanul erős filmiparukat. Dél-Koreában az 1990-es évek közepén fektették le az alapokat, és az ezredfordulón már ott tartottak, hogy a hazai produkciók népszerűség terén kegyetlenül leverték a hollywoodi látványfilmeket. Ma a dél-koreai blockbusterek tízmilliós nézettséget érnek el (populáció: 50 millió fő), és a nyelvi és kulturális korlátok ellenére is komoly nemzetközi eredményeket képesek felmutatni. Senki ne mondja, hogy ez egy vállalhatatlan challenge. Csak el kellene végre felejteni azt a tévhitet, hogy az állami források toldozása-foldozása, meg az intézményi háttér folyamatos átszabása önmagában is garanciát ad a minőségre. Nem ad.
Hálás újságírói lelemény a keretes szerkezet, élnék is vele. Az 1960-as évek végén történt, hogy az ortodox jazzrajongók nekiláttak szidalmazni azon zenészeket, akik elektromos hangszerekre váltottak, mondván, hogy a villamos instrumentumok tönkreteszik az egyébiránt is lejtmenetben lévő műfajt. Az imígyen megszólított Miles Davis, kinek érdemeit reményeim szerint szükségtelen taglalni, csak annyit felelt erre a nyilvánvaló szamárságra: sem a basszusgitár, sem az elektromos zongora, sem más hangszer nem árthat a zenének – a jó zenét csakis a rossz zene képes tönkretenni.

2013. október 4.

Geexkomix különkiadás: EpicLine magazin

lead_EL.jpgA képregénykiadás igen mostoha helyzetben van Magyarországon, pedig több nagyobb kiadó is felkarolta egy rövid ideig és olyan a képregényes világban nemzetközinek számító sikereket adtak ki, mint a Hellboy, Neil Gaiman Sandman-sorozata, Stephen King Setét tornyának képregényváltozata vagy a tévésorozatként is igen népszerű The Walking Dead. Ezek közül már csak az utóbbi mellett tart ki a kiadója, a többiek lassan kikoptak a címek közül a várttól elmaradt eladási számok miatt. Ezek ráadásul könyvesbolti terjesztésbe kerülő gyűjteményes kötetek, amik száznegyven körüli oldalszámmal és gerinccel rendelkeznek, az újságárusoknál kapható képregények ennél rosszabb helyzetben vannak, mert őket még ennél is kevésbé veszik komolyan a magaskultúra hazai védelmezői. A kilencvenes évek eleji Kandi Lapok ismertettek meg bennünket az amerikai képregényekkel és ők is hagyták a legmaradandóbb nyomot az akkori ifjúság emlékeiben, de ezekből mára már csak két magazin maradt az újságárusoknál utolsó hírmondóként: a Kingpin kiadó Marvel+ füzetei és a Drize kiadó Garfield magazinja. Többek között ezért is vágta hatalmas fába a fejszéjét a 5Panels alkotócsoport, akik az utóbbi három évben is jelen voltak a magyar képregényszcénán, bár jobbára csak a Képregénybörzéken és Képregényfesztiválokon pár százas példányszámban megjelenő képregényeikkel: céljuk ugyanis nem más, mint egy új, rendszeresen az újságosoknál megjelenő, magyar alkotók által készített képregénymagazin.

Az EpicLine első száma rögtön két dologgal hívja fel magára a figyelmet, az egyik az idegennyelvű címadás, ami nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, különösen egy olyan magazinnál, amelynek egyik legfontosabb aspektusa, hogy kizárólag magyar szerzők eredeti munkáit tartalmazza, a másik az igen jól sikerült borító, ami még a szokásos amerikai képregényformátumnál picit kisebb füzeten is jól mutat. Amint belelapozunk, az előszóban Tálosi András (szerzői nevén Spuri, vele korábban már készítettünk egy interjút a Geekz oldalain) fel is vázolja a magyar szerzőktől magyar olvasóknak koncepciót, valamint a két történet között nagyon helyesen elkezdi röviden bemutatni a vállalkozás mögött álló több, mint tíz fős 5Panels csoport tagjait (róluk is született már egy interjúba oltott ismertető a Geekzen). Ez mindenképpen ügyes húzás egy olyan laptól, ami pontosan az újabb képregényrajzoló és -író generációt, valamint munkájukat szeretné megismertetni a nagyközönséggel.

001.jpg

A magazin lapjain két folytatásos történetet találunk, az egyikben egy sajátos ízű magyar szuperhőssel találkozhatunk az ezernyolcszázas évek végének Budapestjén, mely megfelelően izgalmas és dinamikus, ráadásul egy remekbeszabott kétoldalas panellel adja meg a hangulatot az első késekkel és botokkal vívott akciójelenethez. A második a 5Panels kabaláinak is nevezhető busók kalandjait meséli el, melyben Tűz azt a vizsgafeladatot kapja a Busótanácstól, hogy a képességei használata nélkül kapja el a vendigót a hófödte csúcsokon. A feladat még annál is keményebb dió, mint ahogy gondolja, így hamarosan Zöld, Fagy és Sav is csatlakoznak hozzá, hogy kisegítsék a bajban. Ugyan ez a történet már megjelent a csapat Majd ha fagy! című kiadványában, de abból mindössze pár száz darab készült és ráadásként ezúttal egységesen kiszínezett, átrajzolt, finomított oldalakat kapunk, hiszen ez eredetileg egy érdekes kísérlet volt, melyben pár oldalanként átadták egymásnak a stafétabotot a rajzolók. Mindkét sztori kellemesen szórakoztató, de azért felvetődik a kérdés, hogy pontosan ki a célközönség, hiszen a komolyabb hangvételű, magyar történelembe ágyazott Fekete Holló nem biztos, hogy olyan sikert arat a kisebb gyerekek körében, mint a vicces és aranyos busók botladozásai. Ezenfelül, ha tartják ezt a struktúrát, miszerint két folytatásos sztori kap helyet a lapban, akkor a következő számba beharangozott Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai arra fogják kényszeríteni az olvasókat, hogy minimum két hónapot várjanak a Fekete Holló folytatására. Feltételezem erre gondoltak az alkotók, így biztosan megvan erre is a megoldásuk.

Az EpicLine nem a 5Panels első kiadványa és ez meg is látszik rajta: profi kivitelezés, tehetséges rajzolók, jól kiválasztott formátum, minden adott hozzá, hogy sikeres legyen, most már csak egy befogadó közönség kell, egy újabb képregényes generáció, amelynek az ízlését talán pont ez a magazin fogja meg- és átformálni. 

004.jpg

Elolvastuk, megkritizáltuk. Most pedig még az EpicLine kiadóját is megfogtuk és ha már ez megtörtént, kissé megsütögettük. Interjú Tálosi Andrással:

Ugyan a te nevedet jó eséllyel ismerik a Geekz olvasói, hiszen a fiatal magyar rajzolókat bemutató sorozatunkban (Mexican Standoff, ha valakinek már nem rémlene) kétszer is adtál nekünk interjút, de azért mégis, az újonnan érkezettek kedvéért, röviden bemutatkoznál nekünk?

Tálosi András vagyok, az EpicLine magazin kiadója, a 5Panels képregényalkotói csoport vezetője, a Magyar Képregényalkotók Kulturális Egyesületének elnöke. De kifejezetten nem szeretem ezeket a címeket használni, mert mindenki azt hiszi, hogy az én érdemem, hogy ott tartok, ahol. Pedig ez egyáltalán nem igaz.

Hogyan jött az EpicLine ötlete és miért pont most rukkoltatok elő vele?

Amikor elkezdtem készülni rá, hogy én leszek a magazin kiadója, önreflexiót tartottam és rá kellett jönnöm, hogy egy ilyen magazin elindítása régóta mélyen eltemetett álmom volt. Soha nem készültem rá tudatosan, hogy egyszer ide juthatok. Mindig csak egy-egy lépést tettem, és valahogy az egész ide csúcsosodott ki. Ez a személyes oldala a történetnek, de ott van a másik oldal, hogy ehhez sok-sok együttható együttállása kellett, amit pedig észre kellett vennem, fel kellett ismernem, majd álmatlan éjszakák után meghozni a döntést, hogy belevágok.

Sokat küzdöttünk vele a 5Panels-en belül, hogy milyen irányba haladjunk tovább, mit kellene tennünk, hogy végre a szerzőis kiadványok köréből kiszakadjunk, vagy legalábbis próbát tegyünk erre. Aztán jött a lehetőség, a mérlegelés és a már említett döntés. Igazságtalan lennék, ha nem említem meg, hogy a Sötét Erők című, rövid életű próbálkozás adta a végső lökést, amin mindannyian felszívtuk magunkat. Tavaly decemberben nekiláttunk a tervezésnek, a szerkesztői döntések folyamatosan születtek, majd végül összeállt a magazin.

002.jpg

A címválasztás elsőre furcsának tűnik, hiszen azt hinnénk, hogy egy magyar szerzőket felvonultató képregénymagazinnak magyar cím dukál. Mi volt ennek a döntésnek a hátterében?

Igen, ezt a szakmabeliektől úton útfélen megkaptuk a bejelentést követően, hogy "hátde miért ez a címe?" "ez a cím egyáltalán nem lesz jó" "én megfontolnám, hogy más címet adok neki" stb. Mindenképp olyan címet akartam adni, ami kifejezi a szerkesztői szándékot: az eddig szokásos egypoénos pároldalas képregények helyett folytatásos, epikus történetek lesznek a kiadványban. A legegyszerűbb, legkifejezőbb választás pedig az EpicLine volt. Nem vagyok az a típus, aki nem fogad meg tanácsokat, de ebben az esetben - épp a negatív visszajelzéseknek köszönhetően - tudtam, hogy jó lesz ez a cím. Mert egyedi, és mert senki nem választaná. Ettől lesz különleges. Amúgy pedig ki ne tudná majd azonnal, amikor meghallja az EpicLine nevet, hogy ez bizony AZ a magazin. Hosszú távon ez számomra sokkal fontosabb, mert az emberek úgyis hamar megszoknak bármit, és ha jó a termék, akkor úgyis az fog dönteni, és nem a név.

Ki a célközönség? A gyerekkönyvkiadás tudomásom szerint jelenleg például nagyon jól megy itthon, de az első szám két története mintha két különböző korosztálynak szólna...

Én alsós koromban már faltam a Pókember, Batman, Superman füzeteket, amik akkor sem voltak már bugyuta (gyerekbarát) sztorik. Mégis élveztem. De ugyanígy szerettem a Mozaikot, Asterixet, Talpraesett Tomot. Mindegyikben megtaláltam azt, amit szerethettem bennük. A Busók és a Fekete Holló látszólag tényleg eltérő komolyságú történet. De ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne gyerekek számára fogyasztható. Igen, magamból indultam ki, amikor úgy döntöttem, hogy nem csak a cuki-kedves-aranyos busók, hanem egy ízig-vérig magyar hős kalandjai is bekerülnek a kínálatba. Természetesen a 10-14 éves korosztályt céloztuk be, de könnyen lehet, hogy ennél idősebbek (vagy akár fiatalabbak is) megtalálhatják benne a szórakozásukat. Az idősebbek talán azért, mert végre újra gyerekek lehetnek.

005.jpg

Mennyire fog a magazin eladási számaitól függni a jövője? Magyarán: hány szám megjelenése után fogjátok eldönteni, hogy elértétek-e a célkitűzéseiteket és érdemes folytatni ezt az egyébként igen bátor vállalkozást?

Azért az természetes, hogy nincs végtelen keret arra, hogy egy veszteséges magazint bármeddig fenntartsunk. Amíg lehet, én szeretném az újságosoknál tartani, és szerencsére a Lapker nagyon rugalmasan kezel bizonyos feltételeket, tehát van esély arra, hogy hosszú távon polcon maradhasson a magazin. Ha veszteséges lesz, akkor sem a magazin elkaszálásával, vagy a minőség romlásával szeretnék válaszolni a piac helyzetére, inkább alternatív megoldások felé fogok kacsintgatni, hogy mindenki jól járjon. Nincsenek tévképzeteim, tudom, hogy akkor már boldog lehetek, ha legalább a nyomdaköltség árát visszatermeli a magazin és akkor sem az alkotók sem én nem veszítünk semmit (az olvasók meg mindenképp csak nyernek vele). Az első nagy rosta majd decemberben lesz, amikor átlátom már az első két szám fogyását és kiderül, hogy szükséges-e bármiféle változtatás, vagy sem.

Tervezitek-e újra kiadni az EpicLine keretein belül az eddig Képregénybörzén és Képregényfesztiválon mindössze pár százas példányszámban kiadott történeteiteket? Mennyi, kifejezetten a magazinhoz készített címet táraztatok be?

Eleinte az volt a terv, hogy azzal próbálunk majd időt nyerni magunknak, hogy a már kiadott képregényeinket (Deveraux, Theo, Charax, Majd ha fagy!, Gor láncai) fogjuk beletenni a magazinba, és majd másodközlésként a szélesebb olvasóközönség elé tárjuk. De aztán születtek olyan sztoriötletek, amikben sokkal több potenciált láttam, és azt gondoltam, hogy induláskor mindenképp szükséges új anyagot is beletenni a felhozatalba. Így aztán a Busók egy kis fésülés után mondható az egyetlen újraközlésnek, a Gor Láncai és a Charax újraírva, újrarajzolva került be a tervekbe, és kifejezetten a magazin számára a Fekete Holló és a Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai készült.

006.jpg

Tudom, hogy a magazin oldalain tervezed bemutatni apránként a szerzőgárda tagjait, de azért mondanál pár szót a 5Panels születéséről, jelenéről és jövőjéről?

2008-ban több szerzői képregényes is felütötte a fejét, de a szakmai előrejutás az évek alatt elmaradt. Viszont jó cimboraságok kötődtek a háttérben az alkotók közt, így 2010-ben egy összefogásra hívtam őket. Nagyon hamar kiderült, hogy egy ilyen csapat milyen potenciált rejthet magában, így aztán elkezdtünk közösen gondolkodni, közös kiadványokat készíteni, stb. Mondhatnám, identitásformáló három éven vagyunk túl, aminek szerintem jelenlegi csúcsa lett az EpicLine. A jövő pedig folyamatosan alakul, és most tudnám legkevésbé megmondani, hogy merre is haladunk. Egyelőre minden az EpicLine körül forog, de nem hagyjuk el a kis példányszámú kiadványokat sem, mert fontos, hogy a kevésbé gyakorlott tagoknak is legyen publikációs lehetőség, hogy kaphassanak érdemi kritikát is az olvasóktól.

A kezdeti hazai képregényes fellángolás mostanra alábbhagyott, több kiadó más vizekre evezett, mivel a magyarországi elég kezdetleges képregénykultúra nem teszi igazán rentábilissá az ilyetén jellegű beruházásokat. Egyáltalán lehet-e, érdemes-e gazdasági megfontolásból befektetésként kezelni a képregénykiadást vagy csak szerelemből kezd bele ilyesmibe az ember?

Egyértelmű, hogy szerelemből. Félek, hogy az egész műfaj felélesztése megkésett program a kultúrmisszió területén, de a vegetatív állapotban tartás is több, mintha lemondanánk róla. Aztán ki tudja, lehet, hogy egyszer majd sikerül valami kirobbanó eredményre jutni, de ahhoz nagyon hosszú távban kell gondolkodni, és nagyon szerelmesnek kell lenni (és kitartani ebben a szerelemben), hogy bármi változás történhessen. Ez talán elkeserítően hangzott, de ha meg sem próbáljuk, akkor biztosan nem lesz semmi. Ez volt az a gondolat, ami miatt aztán a magazin indítása mellett döntöttem.

003.jpg

A piacon jelen lévő képregénykiadók szerény száma vajon hátráltatja, vagy éppenséggel segíti az EpicLine helyzetét?

Franciaországban vagy Olaszországban akkor kezdett a hazai készítésű képregény virágozni és egyre elfogadottabbá válni, amikor a II. világháború után megszűntek náluk az import kiadványok. A műfajra volt kereslet ráadásul ezt a keresletet ki tudták elégíteni minőségi anyagokkal, aminek következtében ma ott tartanak, ahol. Ha így nézem, mindenképp kedvez az EpicLine-nak, hogy nincs túl sok riválisa az újságosok polcain. Ugyanakkor ez nem verseny (hogyan is tudnánk versenyezni egy Pókemberrel?), arról már régen lekéstünk. Viszont ahhoz, hogy a kiéhezett keménymag nyisson a magyar alkotók munkái felé is, ez a legkedvezőbb piaci állapot. Még akkor is ezt mondom, ha veszteséges lesz a kiadvány…

Elképzelhetőnek tartod, hogy 5Panels-en kívüli alkotókat is bevontok a munkába?

Semmi sem kizárt, de mivel csapat vagyunk, azt hiszem, annak, aki be akar kerülni a magazinba, nem szabad elzárkóznia tőlünk. Nekünk pedig meg kell őt ismerni, így a 5Panels-hez történő kötődés alapvetően meghatározza a magazinban való közreműködést is. Egyszerűbben: a lehetőség a 5Panels tagok számára adott. De ez egyben felszólítás is, hogy aki szeretne benne részt venni, bátran jelentkezzen a csapatba, és ki tudja…

Ha minden az elképzelésednek/elképzeléseiteknek megfelelően alakul, egy ideális világban milyen jövőt látsz az EpicLine számára? Más szóval: mik a legmerészebb terveitek?

Sok-sok évfolyam alatt egy világszintű magazinná fejlődés, és hogy évek múlva visszatekintve azt mondhassák majd, az EpicLine nélkül nem tartana ott a magyar képregény, ahol. Én személy szerint pedig beérem azzal is, ha egyáltalán emlékeznek majd a nevemre. Persze jó emlékkel. 

2013. június 26.

László Zoltán: Egyszervolt

Laszlo-Zoltan-Egyszervolt.jpgEgyszer Londonban töltöttem pár napot, szokás szerint csórón, de aztán egy barátságos (szegről-végről ismerős) kocsmatársaság egyik tagja szállást ajánlott, így lett rá pénzem, hogy hozzájuk csapódjak inni. El is indultunk taxival valami illegálkocsmába (este 10 után a pubok zárva vannak), én meg egy darabig állati menőnek éreztem a helyzetet, csakhogy a srácok a taxiban nem arról kezdtek beszélgetni, hogy melyik sör a legfinomabb, ki mikor csempészte be utoljára vagy bármely más egészséges férfitémáról, hanem arról, hogy London mennyire unalmas, no de New York, az a tuti, ott karcolják a jövőt. És benne lehetett ebben a pozőrség meg a karrier-vágyaik (valami félamatőr britpop banda voltak), de az tuti, hogy Európa egyik legpezsgőbb városának éjszakai életét pásztázva az ablakból én nem igazán tudtam azonosulni a problémával. Aztán fél órával később, a kocsmai korsó-ár háromszorosáért ihatatlanra hűtött nulla-harminchármas sört kortyolgatva egy húsz négyzetméteres pincében, ahol rajtunk kívül csak egy öreg prosti unatkozott a sarokban, azt gondoltam magamban: bassza meg, de otthon lennék, Pesten, valamelyik jó kis krimóban.

Talán minden emberben kiolthatatlanul ott van ez a fajta elégedetlenség. Mi magyarok biztosan imádunk utazni és bezzeg-nyugatonozni is, de néha, hasonló helyzetekben nagyon meg tudja csapni az embert, hogy feslettsége és kiéltsége ellenére is milyen szerethető, ezerarcú, vagány város Budapest, és ezzel minden hazafiságtól vagy világpolgárságtól függetlenül nagyon is tisztában érdemes lenni. Az Egyszervolt, László Zoltán könnyed, színes urban fantasy regénye pedig remek illusztráció eme tételhez: kreatív és furcsa szituációkkal tarkított, közben mégis kellemesen egyszerű felnőttmese, karakterei esendően szerethetőek, viccei meghökkentőek, keserűsége pedig sajnálatosan ismerős.

A regény főszereplője, Harlan (furcsa neve híres sci-fi író előtti tisztelgés), ismerős jellem: könnyen magára ismerhet benne bárki, aki szokott néha kirévedni munkahelyén az ablakon, aki szerint nem érdemes mindent a lehető legracionálisabban szemlélni, és aki nem hisz a hétköznapi, apró csodákban, mert tudja, hogy vannak - vannak, mert érdemes a lehetséges értelmezések közül azt választani, hogy vannak, mert ennyi romantika talán belefér. Helyét nem találó, kissé szerencsétlen geek alkat - de hát alkalom szüli a hőst! Egy szándékosan nem tisztázott, személyét illető félreértésen kívül pedig pontosan ez a hozzáállás az, ami végül is belesodorja őt a váratlan kalandokba (és ez a nyomósabb ok!), ami alkalmassá teszi a látásra, a Sherlock Holmes-i legvalószínűbb tény elfogadására (a Phillip K. Dick regények, a Truman Show, a Mátrix és temérdek más posztmodern történet megalapozott, sötét paranoia-képzete ez, és Amélie szürreálrózsaszín párizsképe meg a fekete pikk kártyalap felismerésének képessége a kiváló Interstate 60 / Úttalan útban).

A második valóság szabályai, belharcai, a végső tét csak lassanként tárulnak fel Harlan - és így az olvasó - előtt, az albérlő-lét, a pesti nők és buszsofőrök szeszélyei, a romkocsmák veszélyei vagy a gyakran akaratlanul is intim közelségbe kerülő szomszédok azonban az első oldaltól kezdve ismerős nagyvárosi díszletként szolgálnak hősünk váratlan fordulatokkal teli csetlés-botlásaihoz.

A kopottasabb motívumokat (főszereplőt érintő rejtélyes emlékezetkiesések és titokzatos múltbeli trauma, ellenszenves férfi-nő viszonyból rügyező vonzalom, deus ex machina megmenekülések) egészen zseniális epizódok és karakterek feledtetik, ilyen például a Vágó nevű, hátborzongató(an ismerős) bürokrata hivatalnok, kinek cinizmusa mögött mániákus törvény- és hagyománytisztelet rejtezik (esetleg éppen fordítva?), vagy egy tökéletesen bizarr és kényelmetlen kvázi-hármas szexjelenet, ami ennek ellenére izgató és életszagú, még akkor is, ha sosem próbáltunk hasonlót. És akkor a tihanyi visszhang-hölgyről, a parlament-mélyi goromba óriásról vagy a Westend pláza vízesése mögött élő lényekről még nem is beszéltem!

A magabiztos lazasággal bevezetett népmesei hősök, a vicces (és csak helyenként erősebben megírt) dialógusok, valamint az óvatos, napi politikától mentes filozofálással patinásított nyomozás-történet bőven elég okot adnak arra, hogy tizenéves unokaöccsünktől kezdve nyitott szemléletű nagynénénkig bárkinek a kezébe nyomjuk a regényt, ha éppen nem nekünk támad rá kedvünk, rövidsége és gördülékenysége pedig arra, hogy apróbb hibái ellenére ugyanúgy élvezzük, mint egy pohár hűs rozét egy pesti kerthelyiségben, ha már a Balatonra épp nem volt időnk leruccanni a hétvégén.

Az Egyszervoltnak bármelyik esetben helye lehet a táskánkban.

2013. május 17.

GeexKomix különkiadás: Szubjektív beszámoló a 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválról

000_9MKF-plakat_1.jpgMúlt vasárnap a Magyar Képregényszövetség immáron kilencedik alkalommal rendezte meg a nevében menetközben némileg mutálódó, így ezúttal Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál néven futó rendezvényt kis hazánk nem túl népes, de annál kitartóbb képregénygeekjeinek. Ismét a Millenáris Teátruma adott otthont az eseménynek, ami ugyan méretben töredéke a volt Gödör akváriumának, de a tavalyi tapasztalatok alapján pont elég annak a látogatómennyiségnek, ami most is besereglett. Menetrendszerű, ugyanakkor semmilyen meglepetést nem okozó késéssel érkeztem a Fesztivál első és egyben legizgalmasabb programjára, A hívó rövidfilmadaptációjára, olyan kora verőfényes 10 óra körül. Szerencsére a programok most már hagyománnyá nemesedve ugyancsak stabil csúszással kezdtek, ellenben a verőfényes jelzőt nem a kinti fényviszonyokra értettem, hanem a vetítés helyszínére, mert rutinos lazasággal égve hagyták a szpotlámpákat, így a film első felét azért nem láttam, mert még nem voltam ott, a másikat meg azért, mert a vásznon csak valami kínai népi jellegű árnyjáték látszott (a délutáni vetítésen kompenzáltak, mert akkor meg az ÖSSZES lámpát leoltották, a standoknál vásárlók legnagyobb megrökönyödésére, mert a koromsötétben még a saját kezüket sem látták). Azt mindenesetre megállapíthattam, hogy Odegnál Róbert valójában NEM viccelt (lásd interjúnkat az alkotókkal), amikor azt állította, miszerint szerzőtársával a konditeremben találkozott. A második vetítésen az is kiderült, nemhiába küzdött másfél éven keresztül a neo-noir Budapest látványvilágának életrekeltésével: a remekbe szabott sci-fi egyetlen hiányossága a hossza, mindössze 17 perc (a még ennél is rövidebb teaserét itt nézhetitek meg), ami kézzelfogható sóvárgással tölti el a nézőt a folytatás iránt. Szerencsére készen áll a több mint 100 oldalas forgatókönyv a nagyfilmhez, és nagyon remélem, záros határidőn belül sikerül szponzort találni hozzá.

a-munka-gyumolcse-borito-3.jpg

A vetítést követő előadások közül több kapcsolódott az olasz képregény témájához, elsőként Kertész Sándor mesélte el a szép emlékű Menő Manó és Krampusz képregénymagazinok születését, dicsőségét és bukását. Elképesztő belegondolni, hogy sikerült Manara és Serpieri képregényeket kiadni a nyolcvanas évek végén Magyarországon, és ezt az olasz képregényszcéna nagyjai komoly politikai fegyvertényként értékelték, olyannyira, hogy Hugo Pratt személyesen gratulált ezért a teljesítményért Kertésznek. Az is megdöbbentő adat, hogy abban az időben a Ben Hur háromszázezer példányban kelt el, a Línea kiadó pedig a húszezres példányszámnál húzta le a rolót, mert ott már kezdett a nullszaldó felé tendálni a profit, és a csúcson kell abbahagyni, ugye. Ki gondolta volna akkoriban, hogy 2013-ban Hellboyból nem lehet kétezer kötetet sem eladni (ebből a szempontból a The Walking Dead nagyon szerencsés kivétel)? A meghívott vendégek (Zograf, Dodo Nita és Timof, a lengyel képregényszövetség elnöke) is felidézték az olasz képregények kérészéletét a saját országukban: mindenesetre jó tudni, hogy nálunk a fumettik a Fumax kiadónak köszönhetően több számot éltek meg, mint Romániában (ott egész pontosan egy szám jelent meg mindegyik címből) és hogy Manara erotikus képregényei a világon mindenütt eladhatóak. A lengyel képregényről is megtudhattunk pár érdekességet a forgatókönyvíró Timof és a rajzoló Michal Sledzinski előadásából: náluk sincs átjárás a mangarajongók tábora és az amerikai szuperhősképregények olvasói között, töretlen népszerűségnek örvend a nyolcvanas évektől kezdve a Thorgal fantasy sorozat, amit atyjafiuk, a zseniális Grzegorz Rosinski rajzol Jean Van Hamme (aki a francia-belga bande dessinée Nagy Öregje, lásd XIII, Largo Winch és Sörmesterek) forgatókönyve alapján és amire még bizonyosan visszatérünk itt a Geekz virtuális oldalain. Meglepetésként még Michal legújabb képregényét is megnézhettük, mintegy előpremierként, hiszen csupán ezen a hétvégén debütál a varsói képregényfesztiválon.

kepeskiado-eloretolt-3-kiadas-3.jpg

Némi büszkeséggel állíthatom, hogy a legnépesebb hallgatósággal nem akárki, hanem a saját, különbejáratú főszerkesztőnk, Rusznyák Csaba bírt, aki a Vasember 50 évéről tartott egy meglehetősen érdekes előadást, némi vetítéssel egybekötve. Megtartották az Alfabéta-díj átadóját is, Kép-regény kategóriában Hegedűs Márton nyert az utóbbi évek egyetlen magyar graphic noveljével, a Slusszkulcs Klánnal (amiről mi is írtunk itt), Kép-novella kategóriában zsinórban harmadszor Csordás Dániel a saját életéből inspirálódó képregényblogjával, a Korcsmáros Pál-díjat pedig Fazekas Attila vehette át megérdemelten (mint azt legutóbbi VHS Paradise cikkünk illusztrálja, sokunk lelkében hagytak kitörölhetetlen lenyomatot a filmadaptációi). Több szívet lelkesítő bejelentést is hallhattunk: a Magyar Képregényszövetség májusban Varsóban, nyáron pedig Párizsban turnézik a magyar képregényszerzők műveivel, a magyarországi olasz képregénykiadás évfordulójára egy olasz-magyar meglepetéskötettel fognak előrukkolni a Línea kiadó mögötti állt szervezők, és a 5Panels hamarosan megtámadja a hazai újságárusokat az EpicLine című képregénymagazinjukkal, melynek bemutatkozását itt olvashatjátok el (és igen kapacitálnék mindenkit a nyúlfarknyi kérdőívük kitöltésére, hogy ezzel is segíthessük ezt az igen dicséretes kezdeményezést).

the-walking-dead-elohalottak-6-borito-3.jpg

A Képregényfesztivál lüktető-verő szívét mindazonáltal most is kétségtelenül maguk a képregények jelentették, melyeket a még mindig talpon lévő kiadók standjairól tehettünk magunkévá. A Pesti Könyvnél a legújabb Lucky Luke kalandot (Lucky Luke Pinkerton ellen) és Lénárd László Semmijét vehettük birtokba, ami a nagyszerű BMX-kölyök ’89 óta az első önálló kötete. A Képes Kiadó újdonsága Az előretolt helyőrség újranyomása volt, és ott végre beszerezhettem Felvidéki Miklós Papp Laciról szóló füzetét, amit, mivel legnagyobb szerencsémre belebotlottam, maga a rajzoló dedikált nekem. A Kingpin kiadó egy új Vasember sztorival (Gyilkológép) és a Marvel+ / Peter Parker Pókember új számaival érkezett a rendezvényre, a The Walking Dead sorozat pedig a hatodik gyűjteményes kötettel (Siralomvölgy) debütált itt. Szerencsére a szerzői kiadások sem hiányoztak: a végtelenül szerény Budai Dénes másfél év munka gyümölcsét, a Gépjárómű második részét (melynek közepén kuriózumként egy négyoldalas széthajtható akciójelenet trónol) hozta magával (az első rész itt érhető el ingyen és bérmentve), a valóságos busó-franchise-t felépítő 5Panels rögtön két kiadvánnyal érkezett (Kísért a múlt, A Munka Gyümölcse), először láthattuk a Kalyber Joe-sorozat felújított második kötetét, beszerezhettük a Bestiarium Hungaricum full extrás díszkiadását (az ezzel kapcsolatos interjúnkat itt olvashatjátok) és a Nero Blanco Comixtól Fritz Zoltán animációs veterán első önálló képregényét, a Tiszavirágzást, ami eredetileg az angouleme-i 24 órás képregényrajzoló versenyre készült.

vasember-gyilkologep-borito-3.jpg

A Fesztiválon ugyan nem volt tolongós tömeg, de semmiképpen nem csak a minden hasonszőrű rendezvényen résztvevő képregényrajongó magot láthattuk, szerelmespárok, apukák-anyukák a gyerekekkel, érdeklődő fiatalok-öregek mind képviseltették magukat és vásároltak is, nem csak nézelődtek. Ugyan időnként feltűntek az 501-es Légió tagjai, de az összkép inkább könyvvásár hangulatot nyújtott: elmaradtak az animés rendezvényekre jellemző jelmezes látogatók és ez így is van rendjén, hiszen arra ott van a MondoCon. A jó öreg, némi amerikai ízzel megbolondított európai képregény jelenleg köszöni jól van, még ha szerényen is, és hát azért mégis csak a miénk. Jövőre tehát találkozunk ugyanitt (nem kell sietni, a programok hagyományőrzésből úgyis csúszni fognak)!

2013. május 9.

A hívó - interjú a magyar sci-fi rövidfilm alkotóival

plakathivo.jpgMint azt már egy korábbi posztban kifejtettük, a jó magyar sci-fi ritka, mint a fehér holló, ezért nagyon meg kell becsülni, amikor egy profi alkotás születik a zsánerben, ezúttal pedig egyenesen egy Budapesten játszódó neo-noirt kapunk ajándékba, aminek az előzetesét korábban itt már láthattátok. Úgy gondoltuk, nem csak a mi érdeklődésünket keltette fel ez az unikumnak számító vállalkozás, ezért még a film vasárnapi premierje előtt sort kerítettünk egy rövid interjúra az alkotókkal, amiben a képregényből született kisfilm evolúciójának körülményeiről kérdeztük őket.

Bár képregényes körökben téged sokan ismernek, bemutatnád Horváth Áront és jómagadat a Geekz olvasói kedvéért?

Odegnál Róbert: Grafikusként végeztem a Képzőművészeti Egyetemen, majd forgatókönyvírást és filmrendezést tanultam.  A mostani, A hívó című kisfilmünk alapját adó történetet elég régóta próbáltam már valamilyen filmes formában megvalósítani. A képregény után egy ebben a világban játszódó animációs film ötletével megnyertem a Fade-In treatment pályázatát, illetve bejutottam az I. Magyar Forgatókönyvbörze tizenkettes mezőnyébe is. Horváth Áron, a kisfilm írója és társproducere forgatókönyvíró, a filmiras.hu szakmai oldal egyik szerzője, a Budapest Film tavalyi forgatókönyvíró versenyének harmadik helyezettje, akivel évek óta együtt dolgozunk különböző filmes projekteken.

Horváth Áron: Rólunk a legfontosabb talán mégis az, hogy mindketten tagjai vagyunk a Blue Duck Arts forgatókönyves és filmes műhelynek ( www.blueduck.hu ). Ez egy héttagú, nem csak szakmailag, de barátilag is összetartó csapat, amely immár negyedik éve működik töretlenül, hála Istennek egyre szebb filmes eredményekkel.

Az interjú apropója A hívó című, 2005-ben megjelent képregényedből készült sci-fi rövidfilm. Összefoglalnád röviden a képregény születését és dióhéjban a sztoriját?

O. R.: Mikor a képregényt készítettem, Magyarországon éppen tetszhalott állapotban volt a műfaj.  A magyar.film.hu szerencsére elindított valamit, mikor kiírták a „Vadkelet” képregény pályázatot 2004-ben. Az ottani pályázók egy része hozta létre például a Magyar Képregény Akadémiát. A pályázatra készítettem először digitálisan festett képregényt, és ezt a technikát szerettem volna kipróbálni egy hosszabb lélegzetű, és tematikailag hozzám közelebb álló műben. Nagyon szeretem a film noir és a sci-fi műfajt, persze ki nem?

H. Á.: Én ismerek olyat. De csak egyet, és őt is letagadom.

O. R.: A film noirt és a sci-fit gyúrtam egybe egy olyan karakter főszereplésével, aki képes a látomásait fotópapírba égetni. Ő a címbéli „hívó”.  Már akkor is Magyarországon képzeltem el a történet helyszínét, de mikor néhány kisebb amerikai kiadóval kapcsolatba kerültem, szó volt róla, hogy talán ők kiadnák az elkészült albumot. Itthon ugye ez az esély akkor egyenlő volt a nullával.

Szerencsére megkeresett Tóth H. Józsi, a Vadvirágok Kiadó alapítója, és tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot.  Vagyis, hogy adjuk ki itthon, lesz ami lesz.

korai_latvanyterv_2.jpg

A hívó a három részes Rév-ciklus első kötete. Mi újság a folytatással? Mennyire befolyásolja ezt a filmadaptáció fogadtatása?

O. R.: Képregényben egyelőre nem tervezem a történet folytatását, csak talán pár rövidebb történet erejéig, ahhoz mindenképpen lenne kedvem. A kisfilm más, annak a története nem azonos a képregényével. Annyiban hasonló, hogy mindkettő egy megbízásról szól, amit egy „hívó” kap, és amit nem életbiztosítás elvállalni. De ez a momentum a film noir műfajának sajátja. A filmnél összesen két forgatási nap állt a rendelkezésünkre, a trükk utómunkát is egymagam csináltam az otthoni számítógépemen, úgyhogy kicsit összébb kellett húzni a nadrágszíjat, már ami a megvalósítást és a látványt illeti. De itt végre már magyar helyszínekben gondolkodhattunk, hiszen van-e szebb és izgalmasabb főváros Budapestnél?

H. Á.: Magyarországon biztos nincs. De komolyra fordítva, amikor a kisfilmet nézem, engem mindig magával ragadnak a valóságból kifordított, jól ismert fővárosi képek. Bár az alkotás műfaja továbbra is neo noir, egy olyan világot tár elénk, amely a hatvanas évek kommunizmusát idézi a maga szigorával és abszurditásával. Ez a kisfilmben nincs kimondva, hiszen egy egész világ bemutatására kevés a játékidő, de külsőségekben (kosztümök, tárgyak, épületek) és a karakterek egymáshoz való viszonyában próbáltunk egy sajátos kelet-európai diktatúrára utalni. A filmvilágban rengetegen próbálkoznak a rendszer és az egyén ellentétének bemutatásával, mi úgy gondoljuk, ha valahol ilyen történet hitelesen megszülethet, akkor az a hely a poszt-szocialista Magyarország.

O. R.: A folytatásról azt mondhatom, hogy nemrég, még a kisfilm elkészültét megelőzően, elkészült a Rév univerzumában játszódó új történetünk közel százoldalas forgatókönyve. Próbálunk előre menekülni.

igy_keszult_2.jpg

Mi indított arra, hogy rövidfilmet készíts az eredeti történetből? Hogyan találkoztatok Áronnal, ő hogyan kerül a képbe?

O. R.: A Rév története számomra nem ért véget a képregény megírásával, mindig is úgy gondoltam, ez a történet, ez a látványvilág talán filmen is működne. Kaptam kontaktot pár producerhez, és persze semmi sem lett a dologból. Naiv módon így kezdtem a leveleket: „Bár forgatókönyv még nincs, de van egy 48 oldalas képregény album…” Úgyhogy elvégeztem egy forgatókönyvíró iskolát, aztán egy rendező sulit. Horváth Áron úgy kerül a képbe, hogy ugyanabba a konditerembe járunk. :) Viccet félretéve, bár Áronnal ugyanabban a filmes iskolában tanultuk a forgatókönyvírás alapjait, csak évekkel később ismertük meg egymást, amikor 2009-ben Vékes Csaba megalapította a Blue Duck Arts forgatókönyvíró és filmes műhelyt, ahová mindketten meghívást kaptunk. Viszonylag hamar kiderült, hogy hasonló a filmes ízlésünk és sokban egyezik a filmdramaturgiáról alkotott elképzelésünk.

H. Á.: Talán a legnagyobb különbség, hogy míg Robi a filmrendezést célozta meg, addig én szigorú önmegtartóztatással megmaradtam a monitor mellett, azaz a filmírásnál. Ez a szemléleti különbség a későbbi munka során aztán remek együttműködést tett lehetővé.

O. R.: Így visszagondolva furcsa, hogy csak két évvel a Blue Duck Arts megalakulását követően, 2011-ben merült fel az, hogy közösen gondoljuk újra a Rév képregényt. De ekkor végeztem a rendező suliban, és vizsgafilmet kellett (volna) készítenünk. Lelkesen megírtam egy húsz perces filmet a képregényem alapján, aztán kidobtam az egészet a szemétbe. Nem nagyon tudtam ugyanis eltávolodni az eredeti történettől, és átültetni egyetlen helyszínre, pedig nagyjából ennyire lett volna lehetőségünk. Végül nem lett semmi az egész vizsgafilmezésből, gondolom financiális okok miatt, a lelkesedésem viszont maradt.

H. Á.: Nagyjából ezen a ponton kerültem én a történetbe. Épp akkor fejeztem be egy szentimentális történetet a kötődésről, ami megvalósítás híján azóta is a fiókban hever. Emiatt kissé kedvetlen voltam és üres akkortájt, akárcsak A hívó főhőse. Mondhatni, a lehető legjobb hangulatban talált meg ez a sötét történet. Ismertem Robi eredeti képregényét, ismertem Robi stílusát, és nagyjából a kisfilm pénzügyi lehetőségeivel is képben voltam. Ezekhez képest írtam meg A hívó első változatát, amit kisebb módosításokkal másik három követett még. Az átírások során a saját elképzelésemet, Robi vízióit és a megvalósíthatóság szempontjait próbáltuk kiegyensúlyozni, amolyan háromágú mérlegen, ami nem volt egyszerű. Az írót fejlesztés közben gyakran beszippantja a története, megszereti annak fordulatait, belehabarodik a karaktereibe, és el sem tudja képzelni, hogy bármi is másképp történjen, vagy bárkit is kihagyjon a sztoriból. Épp ezért, mikor Robi és én már-már elvesztünk a Rév világában, külső, objektív szemként Gönye Lászlót kértük meg, hogy segítsen rendet vágni a gondolatainkban. Így ő lett A hívó dramaturgja.

3D_1.jpg

Mennyire tett próbára titeket és az alapanyagot a váltás egyik médiumból a másikba?

H. Á.: Egy korlátozott költségvetésű kisfilm más dramaturgiát kíván, mint egy képregény. Ezért egészen a történet gyökeréig, a fő karakterig nyúltunk vissza. Magyarul, a kisfilmünk egy másik történetet mesél el, mint a képregény, és másképpen. Ez az újragondolás aztán olyan gondolatokat ébresztett bennünk, amik e nélkül sosem kerültek volna felszínre. Sokat tipródtunk például azon, hogyan is alakult ki ez a szürreális világ, ami a képregényben szerepel, vajon mi állhat a hátterében történelmileg. Bár ez az eredettörténet a kisfilmben nem köszön vissza, de nekünk, alkotókként mégis tudnunk kellett, hogy a karakterek és a fordulatok hitelesek legyenek ebben a teremtett valóságban.

O. R.: Próbáltunk arra figyelni már forgatókönyv szinten is, hogy ne szálljunk el a „cool” képregényes megoldások irányába. Egy verekedést vagy lövöldözést nem biztos, hogy meg tudtunk volna hitelesen valósítani filmen, képregényen viszont jól működnének. Illetve erről a kelet-európai miliőről is eléggé leestek volna ezek az elemek.

igy_keszult_4.jpg

Rövidfilmetekben ismert színészek is szerepelnek, őket hogyan sikerült bevonni a projektbe? Milyen támogatást kaptatok a forgatáshoz?

O. R.: Mikor már biztos volt, hogy valahogyan leforgatjuk a kisfilmet, teljesen ismeretlenül írtam pár sort Romwalter Juditnak, a Sparks vezetőjének, hogy tudna-e bármilyen technikai segítséget nyújtani. Másnap már be is hívott az irodájába, elolvasta a könyvet, megnézett pár korai látványtervet, illetve megnézte a „Dezertőr” című első kisfilmemet is, és igent mondott. Ez a tempó nagyon tetszett. Az eddigi producerek, akikkel kapcsolatba kerültem, remekül tudtak ígérgetni, de sosem történt semmi.

A technikai segítségen túl felajánlotta a Sparks egész területét a forgatáshoz, beleértve a műtermüket, valamint vállalta a gyártásvezető szerepét, és társproducerként is beszállt Horváth Áron és mellém a produkcióba. Neki köszönhetjük többek között Kamarás Iván és Sághy Timi szereplését. Ivánnal szintén szerencsénk volt, éppen idehaza tartózkodott, mikor Judittal megkerestük, elolvasta a könyvet, kérdezett kettő rövidet Árontól a történetről, aztán rábólintott. Mohai Tamást láttam a Paktum című kisfilmben, és rögtön arra gondoltam, hogy ő megfelelő lenne a „hívó” szerepére. Fél év múlva pedig láttam egy színdarabban, és azt gondoltam, ez a másik srác is pont olyan karakter, mint akit keresek. Ennyit az arcmemóriámról.

H. Á.: Jáger Szabolcs pedig az én ötletem volt, mint negatív figura. Nagy kedvencem ő azóta, hogy szerepelt a Blue Duck műhely első színpadi darabjában, Vékes Csabi rendezésében. Mindig röhögnöm kell, amikor eszembe jut, ahogyan káromkodva beviharzik a színpadra, és az egész nézőtéren megfagy a levegő.

O.R.: Feltétlenül meg kell még említenem Pálos Gergőt, aki a film operatőre volt. A film nagyon szép, azt hiszem ezt bátran kijelenthetem. És ezt most nem az utómunkára értem, hanem a részletgazdagon és értő módon felvett anyagra, amit Gergőnek köszönhetünk.

igy_keszult_1.jpg

A 2. Magyar Képregényfesztiválon megkaptad az Alfabéta-díjat, és még ugyanabban az évben a legjobb európai grafikusnak járó kitüntető elismerést a kijevi 28. Euroconon. Azóta hogyan alakult a szakmai karriered?

O. R.: Elkezdtem tanárként dolgozni egy művészeti iskolában. Mellette nagyrészt storyboardokat rajzolok reklámfilmekhez. Szerencsére nem temet maga alá a munka, úgyhogy röpke másfél év alatt el tudtam készíteni a kisfilm trükkjeit.

Mesélnétek arról a majd száz oldalas forgatókönyvről, ami ugyancsak A hívó világában játszódik? Mik a további terveitek?

H. Á.: Tudom, kicsit ködös ez így, de ha többet mondanék, az már erős spoiler lenne.

Amikor a kisfilm készítése kapcsán újragondoltuk a Rév teljes univerzumát, rengeteg olyan ötlet merült fel, amelyek nagyon tetszettek nekünk, de valahogyan mégsem illettek a kisfilmbe, vagy éppen nem fértek már bele. Leginkább az izgatott minket, milyen egyedi karakterek népesítik be ezt az elképzelt diktatúrát, milyen nagyhatalmi játszmák tartják fenn ennek a szürreális világnak az elnyomó rendjét. Ezek mentén aztán számos izgalmas karaktert megalkottunk, akik szinte ordítottak saját történetért. Aztán megkezdődött a kisfilm forgatása, ami Robit rendezőként, engem társproducerként meglehetősen lekötött. Mikor azután enyhült a nyomás, és az utómunkák időigényes fázisába lépett a projekt, egy napon felhívtam Robit, és azt mondtam, kész, eddig bírtam, és még aznap elkezdem megírni a kisfilm történetének folytatását. Ez volt tavaly novemberben. Idén márciusra készült el a történet első olvasata, egy 97 oldalas forgatókönyv, amely a kisfilm folytatásának mondható. Ennek első olvasatát a Blue Duck tagjai körbe-véleményeztek. Igen, ez az egyik hatalmas előnye a műhelyünknek, hogy bármelyik tag munkájához rendkívüli segítséget jelent a másik hat író véleménye. Kivéve, ha hárman ezt mondják, a másik három meg az ellenkezőjét, ami szerencsére igen ritka. Jelenleg a vélemények alapján továbbfejlesztett könyvvel, és a kész kisfilmmel próbálunk meg további támogatókat megnyerni ennek a „fantasztikus” projektnek.

korai_latvanyterv_1.jpg
Köszönjük az interjút, ha minden igaz, akkor találkozunk A hívó premierjén.

Amennyiben más is kíváncsi A hívóra teljes terjedelmében (és miért ne lenne?), annak csak el kell néznie a 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválra május 12-én a Millenárison, és beülnie a reggel 10.30-as premierre vagy a 17.00 órás második vetítésre, ahol még az alkotókkal is elbeszélgethet (vagy akár velünk is, hiszen mi biztosan ott leszünk).

2013. május 7.

A Direkt Fanzine bemutatja: Bestiarium Hungaricum

Borító - Koppányi Péter.jpgA Direkt Fanzine szerzőgárdája már vendégszerepelt a Geekzen a Zsiráfablak című kiadványukkal, ezúttal pedig egy hasonlóan izgalmas projektet tettek le az asztalra Bestiarium Hungaricum címmel, melyben a magyar kultúra és folklór létező és képzeletbeli teremtményeit mutatják be a saját szemszögükből. Elcsíptük a kiadvány koordinálóját, Haránt Artúrt (akivel már készítettünk interjút a Mexican Stand-off sorozaton belül is), hogy nekiszegezzünk néhány balladai homályt szétoszlató kérdést.
 

Már többször is bemutattunk téged itt a Geekz-en, de azért bemutatkoznál, és mondanál pár szót a Direkt Fanzine-ról az új olvasók kedvéért?
Haránt Artúr vagyok a Direkt egyik szerkesztője. Kösz a többiek nevében megint a lehetőséget a Geekztől! A Direkt eleinte egy teljesen szabad tematikájú, de az utóbbi számokra egyre határozottabb körvonalú illusztrációs koncept fanzine. Egy adott számnak a közös témájához készítenek illusztrációkat a publikálók.

39.jpg
Legutóbbi szenzációs ötletetek a Zsiráfablak volt, amit teljes egészében közzé is tettetek nálunk, szerzői kommentárral megspékelve. M történt azóta, volt-e utóélete, milyenek voltak a reakciók?
Sok jó visszajelzést kaptunk. Volt egy kiállításunk is a Műhely galériában, az első a Direkt történetében. Ha nem ódzkodnék nagyon a poénok többszöri elsütésétől legszívesebben még egy Zsiráfablakot összehoznék. Esetleg majd, ha sok idő eltelik. A sok pozitív visszajelzés mellett persze én és a többi szerkesztő a Zsiráfablaknál is fedezett fel hibákat. Kicsit olyan volt minden egymást megelőző szám, mint egy próba, a következő számhoz. Szinte a totál káosztól jövünk rá lassan, hogyan kell egy kiadványt megvalósítani és mi a legideálisabb szerkezete egy ilyen formátumú kiadványnak. 

11.jpg
Új kiadványotok a Bestiarium Hungaricum, mi ez pontosan? Egy fiktív bestiárium, ami a magyar folklórból táplálkozik?

Hadd idézzek az előszóból: "A bestiáriumokat illusztráló [középkori] művészek ezeket a szövegeket [másodkézből való leírásokat] vették alapul mikor képet próbáltak adni a lényekről, s a végeredmény sok esetben ijesztő lett, és számos – valójában ártalmatlan – állat kapott szörnyszerű kinézetet. Manapság, mikor az élővilág szinte teljesen feltérképezett, a bestiáriumok naiv, túlzó vagy torz ábrázolásai megmosolyogtatóak. A Bestiarium Hungaricum alkotói megpróbáltak mégis egy régi időkből idepottyant felfedezőt játszani, és saját stílusukon keresztül bemutatni egy-egy magyar állatot vagy képzeletbeli lényt."

Nagyon fontosnak tartom a közérthetőséget és azt, hogy ezen felül játékra, gondolkodásra ösztönözzön egy kép. Az Ablakzsiráf vagy a magyar élőlények is közismert dolgok. Ezek a koncepciók csak kapuk. Ilyesmiken el lehet indulni a befogadónak még akkor is, ha a megfogalmazás, amit néz, esetleg elég elvont. Ebbe a zine-ba nem akarunk olyan alkotásokat, aminek megértéséhez speckó előtudás kell. Olyasmihez sok más jól bejáratott platform van már. Szerintem az elefántcsonttorony alkotások és az egydimenziósan kommersz alkotások között van egy arany középút, amikor megtisztel az alkotó minket legalább egy kezdő lökessél, így megtalálod a kapcsolódási pontot a képen, és azon elindulva az "idegen részeket" is felfedezheted, sőt továbbalkotod: a legjobb, ha valaki az illusztrációk után elképzeli, milyen lehet ő szürkemarhája, fiktív honfoglalás korban élt dinója,  mátranováki fanyűvője - mint például Győri Tibi tette László Márk oldala után. 

36.jpg

Hogyan jött az ötlet, kik vesznek részt a projektben és hogyan sikerült koordinálni a közös munkát?
Sok ötlet közül válogattunk, de végül az egyik (Pesten élő) publikáló azt mondta, hogy ő tipikus pesti karaktereket akar rendszertanilag alacsonyabb rendű főemlősökként ábrázolva. Ebből jött az ötlet, hogy akkor legyen a Kárpát-medence egyedi állatvilága. Az a majmos ötlet végül nem valósult meg, de a koncept megmaradt. Kevés koordinátát adtunk meg a publikálóknak, én elsősorban ahhoz ragaszkodtam, hogy ne legyen dagályos nemzetieskedés a rajzokon. Nem akarok iderondítani aktuálpolitikával, de sajnos a "nemzeti állatokat" is lemerevítették egyes politikai szubkultúrák. Pedig bizonyos szemszögből nincs is olyan, hogy "nemzeti állat", az állatok csak a Kárpát-medencét ismerik mint földrajzi helyet, de azt nem tudják mi az a Magyarország, sőt eleve azt, hogy "ország", mint emberi koncepció. Ezek közül nem sikerült mindet új kameraállásból megjeleníteni, pl a turulmadár is kimaradt most sajna. Ha sok idő eltelik majd a BH2-ben benne lesz :)

Karóczkai Zsolt - Bölömbika.jpg
További tervek?

Nyomdailag akarnánk fejlődni. Ez a mostani is fejlődött: most két színt használhatott minden alkotó. Amit még el szeretenénk érni, hogy legalább önfenntartó legyen a zine, vagyis megpróbáljuk minél könnyebbé tenni a megszerzését. Az egyik ilyen lehetőség most május 9-én lesz a Telep galériában (Budapest Madách út 8.), ahol egy kiállításon megvásárolható lesz a a Direkt 7 Bestiarium Hungaricum díszborítós kiadása. További részletek a Direkt facebook oldalán lesznek.
 
A díszborítós verzió készítésének videója:

2013. május 6.

Az Agave és a sci-fi

endymionagave.jpgIdén ünnepli fennállásának első évtizedét a szórakoztató irodalom egyik hazai zászlóshajója, az Agave, ami jól mutatja, hogy a normálisan megírt és prezentált szórakoztató műfaji regényekre nem hogy még mindig nagy, de talán egyenesen növekvő igény van. Ehhez persze az is kell, hogy értő kezek gondozzák, de itt szerencsére ezen a téren nincs gond. A jubiláló Agave felhozatalának már kezdetektől fogva fontos része volt a sci-fi és a fantasy, nemrég pedig újult lendülettel vetette magát a témára, ami nekünk csak jó. Ennek kapcsán beszélgettünk az alapító tag Csurgó Csaba főszerkesztővel, valamint Velkei Zoltán marketingessel.

Megtennétek, hogy röviden bemutatkoztok az olvasóinknak?

CsCs: Az Agave Könyvek 2003-ban alakult, pontosan tíz éve. Négyen alapítottuk, különösebb kiadói tapasztalat nélkül, de valahogy jó ötletnek tűnt, hogy egyrészt a magyar polcokról bántóan hiányzó kedvenc szerzőinket kiadjuk, másrészt pedig az egész jobb sorsra érdemes szórakoztató irodalmat megpróbáljuk picit feljebb pozicionálni. Egyfelől kultúrmisszió, másrészről pedig úgy éreztük, hogy igenis léteznek azok az igényes, értő olvasók, akik krimit vagy sci-fit akarnak, de elegük van az olcsó borítókból vagy a nem megfelelően gondozott szövegekből. És nagy merészen azt gondoltuk, lehet erre a gondolatra egy egész kiadót alapozni. Tíz évvel később még mindig ugyanebben a szellemben adjuk ki a könyveket, úgyhogy olyan nagyot nem tévedhettünk.


Meglehetősen sokrétű, részben szépirodalmi profilú kiadó vagytok. A 2003-as induláskor mennyire volt egyértelmű, hogy a tágabban vett szórakoztató irodalomnak is meglesz majd a helye nálatok?

CsCs: Teljesen egyértelmű volt, hogy krimiket vagy kémregényeket, thrillereket is ki fogunk adni. Lawrence Block például óriási szerelem, őt a kezdetektől fogva gondozzuk, és az évek során valahogy úgy alakult, hogy több szerző is, akikért régen csak olvasóként rajongtunk, az Agavéhoz került. Nem is feltétlenül kergettük őket aktívan. Ha egy kicsit misztikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, megtaláltak minket. Gondolok itt John le Carréra, vagy a néhány hete debütált Scott Turow-ra.

Az egyéb kategóriák mellett mennyire hangsúlyosan szerepel nálatok a fantasztikus irodalom, már ha beszélhetünk egyáltalán ilyen prioritásokról? Akad, ami jóval fontosabb, vagy igyekeztek minden műfajt egyenletesen képviselni?

CsCs: A fantasztikus irodalom kiemelkedően fontos, de azt sem szeretnénk, ha sci-fi kiadóként lennénk elkönyvelve. Philip K. Dick olyan űrt töltött be a magyar könyvkiadásban, ami miatt sokan még mindig csak a sci-fivel azonosítanak minket. A repertoár szélesen tartása egyrészt üzleti megfontolás, másrészt a saját ízlésünk sem csak a sci-fire terjed ki. Abból indulunk ki, hogy mások is ilyenek. Rajonghat valaki Bradburyért, és közben izgatottan várja, hogy mikor jelenik meg az új C. J. Sansom. Szóval nem méricskéljük patikamérlegen a műfajokat, de előfordult már olyan, hogy egy adott pillanatban úgy éreztük, rá kellene erősíteni valamire.

Szerintetek az egyéb, sci-fivel foglalkozó kiadók mellett mi az, amiben ti mást tudtok nyújtani?

CsCs: Tíz éve kitaláltunk valamit, és ezt a gondolatot nyomjuk makacsul azóta is, a szerzők kiválasztásában, a borítók esetében, a kommunikációban. Benne van mindegyikünk személyes ízlése, rengeteg vita, a piac és az olvasók visszajelzései, az aktuális trendek, minden. De ennyi idő után is sikerült hitelesnek és egységesnek maradnunk, az Agave Könyvek, mint brand ugyanazt jelenti most is. Jóval több szerzővel, több zsánerrel, de amit nyújtunk, az nem változott, 2013-ban is ugyanolyan érvényes. Ezt valószínűleg nem sokan mondhatják el magukról, erre kifejezetten büszkék vagyunk.

Viszonylag rendszeres időközönként igyekeztek itthon új szerzőket megismertetni, elfogadtatni. Ezek kiválasztásában mennyit nyomnak a latban a piaci szempontok, és mennyit a saját ízlésetek, urambocsá rajongásotok?

CsCs: Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondani fogok, de minden egyes könyvért, ami nálunk megjelenik, valaki a szerkesztőségben lelkesedik. Különben nem tudnánk csinálni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a piaci szempontokat figyelmen kívül hagynánk. Sőt. Kénytelenek vagyunk számításba venni, különben holnap lehúzhatnánk a rolót. Ha éppen menők a vámpírok, akkor nem tehetjük meg, hogy ebből a tortából ne vegyünk el mi is egy szeletet. De hozzáteszem, ilyenkor is ugyanazt a hozzáállást követjük. Megkeressük azt a szerzőt, aki van olyan jó, hogy lelkesedni tudunk érte.

Aztán általában a rajongásunk mértéke határozza meg, hogy mennyi esélyt adunk egy szerzőnek a magyar piacon. Nem tudom, ez mennyire profi hozzáállás, mindenesetre nálunk így működik. Ránézünk a számokra, elkeseredünk, nem értjük, hogy egy ilyen jó írót miért nem olvasnak többen, aztán elhatározzuk, hogy lesz ami lesz, adunk neki még egy esélyt.

venekagave.jpgMagyarország sajnos jócskán megkésve követi a sci-fi külföldi, főleg nyugati trendjeit. Ezeket figyelemmel követitek, és ha igen, számítanak a kiadványaitok kiválasztásánál?

VZ: Én nem értek egyet azzal, hogy a hazai sci-fi könyvkiadás jócskán megkésve követné a nyugati trendeket. Maximum mennyiségben. Természetesen valamekkora “lemaradás” mindig lesz, de szerintem ez régebben sokkal nagyobb mértékű volt, mint ma. Elég csak az Agave Könyvek indulására gondolni: Iain M. Banks Játékmester című regénye kis túlzással az első volt a piacon az akkori modernnek nevezhető, kortárs űroperákból. Az ő művei biztosan nagy teret nyitottak rengeteg más könyvnek az elmúlt tíz évben, így alapvetően a helyzet is változott, javult. Az igaz, hogy kevés kiadó foglalkozik ezzel még mindig, de szerintem mindannyian megpróbáljuk a lehető legtöbbet megtenni, és korszerűek maradni.
Hogy válaszoljak a kérdésre is: igen, számítanak a trendek, nem annyira művészeti, mint üzleti szempontból. John Scalzi könyveivel például különösen jókor jöttünk, hiszen a mozik, illetve nagy általánosságban a popkultúra is akkor állt rá arra, hogy ismét szeresse, sok emberhez elvigye az akciódúsabb sci-fit. Nézd meg a várható filmeket: most mindenki ilyet csinál. Így könnyebb eladni Scalzit is. Persze olyan is van, amikor nem számít a trend, és presztízsből próbálunk megszerezni címeket. Erre remek példa Ernest Cline-tól a Ready Player One, vagy China Miéville itthon igencsak hányattatott életműve, amit szeretnénk megpróbálni rendbe tenni.

Az előbbi kérdést ragozva, mit tartotok fontosabbnak: a külföldön akár jó pár évtizede már bejáratott, szinte klasszikusnak számító, itthon azonban jobbára ismeretlen szerzőket, vagy a jóval aktuálisabbakat?

CsCs: Is-is. Bradburynek ugyanúgy nem tudtunk ellenállni, amikor kopogtatott a lehetőség, mint mondjuk a Ready Player One-nak. De magyar nyelven kiadatlan klasszikusból egyre kevesebb van, úgyhogy nagyobb erőkkel figyeljük, hogy éppen mi történik a sci-fiben.

A közelmúltban számos új sci-fi szerző került fel a palettátokra, gondolunk itt Brandon Hackettre, Dan Simmonsra vagy China Miéville-re. A már futó szerzőitek mellett ez tudatos ráerősítés, vagy így jött ki a lépés?

CsCs: Inkább tudatos. Azt vettük észre, hogy a sci-fiben kezdünk elmaradni attól, amit kitűztünk magunk elé. Nem voltunk annyira progresszívak, mint szerettük volna. Brandon Hackett adódott, de ha nem szerettük volna a könyvet, nem adjuk ki csak azért, mert nekünk éppen sci-fi kell. Simmons és Miéville nem is volt kérdés, amikor megérett az elhatározás, hogy új SF-szerzőkre van szükségünk.

Mi a helyzet a magyar szerzőkkel? A kínálatotokon átszaladva műfajon belül Izing Róbert és Trenka Csaba Gábor nevén kívül mással nem nagyon találkozunk. Ennyire nem próbálkoznak az itthoniak, vagy ennyire nem üti meg a szintet a többségük? Szerintetek mit kell tudnia a jó magyar sci-finek?

CsCS: Örülünk a magyar szerzőkkel kapcsolatos kérdésnek. Tavaly a könyvhétre jelent meg Brandon Hackett (Markovics Botond) regénye, Az ember könyve. És az idei könyvhétre is készülünk egy magyar szerzővel, aki eddig SF-ben utazott, de most írt egy zseniálisan imádnivaló, igazi magyar urban fantasyt, amiben a népmesék bújnak elő a valóság álcája alól. László Zoltán Egyszervolt című regényéről van szó. A jó magyar SF-nek ugyanazt kell tudnia, mint a jó SF-nek általában, de előnyt jelent, ha valamilyen magyar vonatkozása van a történetnek.

A megcélzott olvasótáborotok talán eleve más, de legalábbis jóval heterogénebb összetételű, mint egy kizárólag a fantasztikumra koncentráló kiadóé. A zsánerbe tartozó könyveitekkel inkább a keményvonalas rajongókat gondoljátok megszólítani, vagy úgy látjátok, a jó sci-fi beállítottságtól függetlenül bárkinek élvezetes lehet, aki egyébként nyitott a minőségi szórakoztató olvasmányokra?

VZ: 2013-ban már nem engedheted meg magadnak azt, hogy csak az egyik, vagy másik olvasótábort szólítod meg a könyveiddel. Túlságosan kevés potenciális vásárló van ahhoz, úgyhogy muszáj mindenkit. Érted, régen elég volt írnod egy színvonalas blogot, és jöttek maguktól ezrével az érdeklődők, ma pedig azon izmozunk órákat, hogy egy bejegyzéssel a lehető legtöbb embert elérjük Facebookon, mert egyébként már senkit nem érdekel semmi.

Az utóbbi éveket áttekintve viszont megállapítható, hogy például a sci-fi regényeink alapvető olvasótábora nem a műfaj hazai keménymagos rajongótáborából kerül ki. Persze ők is olvasnak minket - mindig próbálunk tájékozódni erről például a blogszférán és a Molyon keresztül -, de mi inkább azt látjuk, hogy ezeknek a könyveknek nincsen általános jellemzőkkel meghatározható olvasótábora. Ami egyrészt tök jó, másrészt sokkal nagyobb munkát igényel részünkről: ha kiadunk egy új könyvet, akkor jó eséllyel arra minden korosztály, vagy csoport fel fog figyelni. Ugyanakkor pont azért, hogy megszólíthassunk mindenkit, sokkal nagyobb kommunikációs hadjáratok megtervezésében kell gondolkodnunk. Úgyhogy a magam részéről azt mondom, hogy a jó sci-fit bárki szeretheti, akinek nincsenek előítéletei. Az utóbbi időkben például egyre több nő olvassa, s minek lehet igazán örülni, ha nem ennek? :) A párom például teljesen oda, meg vissza volt a Ready Player One-tól, és most épp a Szellemhadtestet darálja. Azt mondja, hogy idejét nem tudja mikor olvasott utoljára ilyen jó könyveket.

Milyen a sci-fi könyveitek fogadtatása? Látni azt, melyik kiadványok milyen olvasói rétegnél találnak célba?

VZ: Változó. John Scalzit például most nagyon szereti mindenki, és ez lehetővé teszi, hogy kicsit felgyorsítsuk a sorozata kiadását. Iain M. Banks-nek van egy nagyon kitartó és lelkes rajongótábora, nélkülük képtelenség lenne tizedik éve gondozni a szerző életművét. Ezekre az emberekre különösen büszkék vagyunk, és örülünk, hogy még mindig velünk vannak, mert itthon továbbra is óriási fegyvertény egy ennyire nehéz sorozatot tíz éven át sikeresen vinni. Dan Simmons is úgy tűnik, hogy megtalálta a maga körét, de vele idén befejezzük a Hyperion Cantost, és nagyon nagy kérdés, hogy a többi regényére mennyire lesznek nyitottak az emberek, kíváncsiak-e azokra egyáltalán. Nála a jövő évi címen rengeteg minden áll, vagy bukik. Ray Bradburynek megvan a maga stabil tábora, de őt azért alapvetően inkább szépirodalmi szerzőként próbáljuk gondozni.
S persze nem lehet szó nélkül elmenni Philip K. Dick mellett sem, akinek a könyvei körül ugyan már nincs az a nagy lelkesedés, mint pár évvel ezelőtt, de huszonöt (!) kötet után ez benne van a pakliban. Még mindig van akkora rajongótábora, hogy évi egy könyvet ki lehet adni tőle.

hackettagave.jpgAnélkül, hogy nagyívű elemezgetésekbe kívánnánk bocsátkozni, a geekség és vele együtt az akár még csak pár éve is szűk rétegeket érdeklő műfajok napjainkra erősen popularizálódtak. A ti oldalatokon ez hogy csapódik le, lehet érezni a megnövekedett érdeklődést vagy a megváltozott olvasói preferenciákat? Merészebb kérdés, de honi vonatkozásban lehet olyat mondani, hogy ebben nektek is szerepetek van?

VZ: Erre nehéz objektív választ adni. Biztos, hogy van benne szerepünk - egyesek szerint sok, mások szerint kevesebb. Az mindenesetre nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy valamekkora lökést adtunk a hazai színtérnek azzal, hogy tíz éve elkezdtük gondozni Philip K. Dick és Iain M. Banks könyveit. Akkoriban semmi ilyen nem volt kapható. A megnövekedett érdeklődést pedig pont az támasztja alá, hogy később úgy tudtuk kiadni Dan Simmonst és John Scalzit, hogy nem csak szerelemből tettük, hanem meg is térültek a könyveik. Lehet, hogy ez nem mindenkinél hangzik szimpatikusan, de nagyon fontos, hogy üzletileg is működjenek ezek a címek. Nyilván lehet szerelemből is kiadni műveket - nincs értelme tagadni, nálunk is van ilyen -, de egy negyedik, hatodik, vagy tizedik részre abból már nem futja.

Nem tudom, mennyire üzleti titok az ilyesmi, de esetleg elárulnátok valamit arról, milyen kiadványokat várhatunk tőletek sci-fi vonalon, tágabban a fantasztikum terén a nem túl távoli jövőben?

VZ: Hogyne. A Könyvhéten adjuk ki László Zoltán regényét, az Egyszervoltot, ami egy nagyon klassz urban fantasy. Napjaink Budapestjén játszódik, és a népmesék ismert figurái elevenednek meg benne egy izgalmas kaland során. László Zoli olyan biztos kézzel, olyan szerethetően és annyi humorral mutatja meg nekünk Budapest eddig ismeretlen oldalát, hogy az még Neil Gaimannek is a becsületére válna.

Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a Könyvhétre sajnos nem, de másfél héttel utána kiadhatjuk Neil Gaiman új regényét is, az Óceán az út végént. Nagyon várjuk, erre biztosan nagy érdeklődés lesz. Júliusban folytatjuk a Vének háborúja-sorozatot Scalzitól, érkezik majd Az utolsó gyarmat. Ősszel pedig befejezzük a Hyperion Cantost Dan Simmons-tól, várhatóan szeptemberben, vagy októberben jelenik meg az Endymion felemelkedése (ez egyelőre csak munkacím, változhat a jövőben). Brandon Hackettnek is van már egy majdnem kész története, a következő hetekben derül ki, hogy befér-e idén. S lesznek még ezeken kívül is jó dolgok, de azokról ráérünk később beszélni :).

2013. május 5.

A hívó - magyar sci-fi rövidfilm trailer

Egy új magyar sci-fi mindig örvendetes hír, még akkor is, ha csak egy 17 perces rövidfilmről van szó, de a hab a tortán az, hogy Odegnál Róbert a saját neo-noir Budapesten játszódó képregényéből adaptálta ismert magyar színészekkel és egy meglehetősen atmoszférikus, nagyszerűen kinéző produktumot tett le az asztalra a mellékelt trailer alapján. A rövidfilm a 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon debütál, ahol találkozhattok az alkotókkal is. Itt, a Geekzen pedig még ezt megelőzően, a jövő hét során egy interjút olvashattok velük, hogy megfelelően felkészülten vehessétek magatokhoz ezt a sci-fi hungarikumot. 

2013. május 4.

Jön a 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál!

000_9MKF-plakat.jpgJövő vasárnap, azaz május 12-én újra Képregényfesztivál, ismét a Millenárison, a Teátrumban. The Walking Dead képregénykiállítás, egy magyar sci-fi rövidfilm premierje (ami Odegnál Róbert A hívó című képregényén alapul), Fazekas Attila (az idei Korcsmáros-díj nyertese) és Aleksandar Zograf mesterkurzus, az olasz képregények története Magyarországon (emlékezünk még a Krampusz és Menő Manó magazinokra?), egy Második Világháborút felidéző lengyel projekt, a lassan hagyománnyá váló Comic Battle, az 50 éves Vasember előadás a legtermékenyebb Geekz szerző prezentációjában (igen, jól tippeltetek, Rusznyák kolléga szavait ihatjátok majd), Alfabéta-díjátadás, lengyel, szerb és román vendégelőadók és természetesen sok-sok képregény, amit mind a magatokévá tehettek (a szóhasználat szándékos, hiszen a képregény majdnem olyan jó, mint a szex, ahogy azt mindenki tudja). A részletes programot itt találhatjátok: http://www.kepregeny.net/9-budapesti-nemzetkozi-kepregenyfesztival/, de tájékozódhattok a Magyar Képregényszövetség folyamatosan frissülő blogjáról is: http://kepregeny.blog.hu/. Mindenki tartson önvizsgálatot, idézze fel a számára öt legfontosabb dolgot, majd pedig az elsőt cserélje ki a Képregényfesztivál meglátogatásának gondolatával. Ott találkozunk!

2013. április 15.

Slusszkulcs Klán

Slusszkulcs.jpgMindig öröm egy hazai képregény megjelenése, hát még ha egy terjedelmesebb darabról van szó, melyet ráadásul a Libri könyvkiadó dob piacra: ilyenkor feléled az emberben a remény, hogy a képregény elfoglalhatja méltó helyét a polcokon, akár az irodalom címszó alá soroljuk be, akár méltó módon önállóan beszélünk e művészeti ágról, mint ahogy a könyvesboltokban is saját polcot szokott kapni. A képregény ráadásul Hegedűs Márton egyemberes, lelkesedésből és... szóval valószínűleg főleg lelkesedésből végigvitt projektje volt, és minden kockáján érezni az odaadást úgy a médium, mint a témái, a történet főbb alkotóelemei iránt. A cselekmény egy határozottan Egyesült Államok-szerű, félig fiktív, múltbeli elemeket jövőbéli látomásokkal keverő helyszínen játszódik, ahol tökös rockabilly motívumok elegyednek a végtelen országutak és a vándor életmód jenki lelki alapvetéseivel; a jazz zene divatos, de már létezik technológia a hús egybeforrasztásához a vassal, a járgánnyal. És az egésznek mégis van valami magyar íze - mintha egy James Dean-rajongó, de cronenbergi rémképekkel fertőzött, és Hobó koncerteken nevelkedett magyar rendező tervezte volna leforgatni China Miéville forgatókönyve alapján, Mississippiben, a 21. század sokadik évtizedében.

A filmes párhuzam már csak azért is működik, mert a képregény vizuális világa határozottan emlékeztet a forgatásokon használt storyboardok vázlatos, ám filmszerű, mozgásban könnyen elképzelhető, optimalizált stílusára. Szerepe lehet ebben persze annak, hogy egy alkotó készítette a történetet és a rajzokat, hogy vélhetően nem volt garantálható a megjelentetés vagy az anyagi megtérülés, de értékeljük az alkotást saját jogán: a több szálon futó cselekménynek és a temérdek színes, mozgóképes álomból ismerős érzésekkel megtöltött helyszíneknek van egy erős filmes hatása, melynek eredményeképpen a jelenetek megrajzoltságuk egyszerűsége ellenére, könnyedén megélednek képzeletünkben. Szokni kell kicsit, az biztos, az élvonalbeli képregények kidolgozottabb látványvilága nekem is sokat segített volna, cserébe viszont filmet olvashatunk, ha úgy tetszik.

A Slusszkulcs Klán cselekménye vándorzenészeket, életüket romantikus elszigeteltségben és nyakig olajosan töltő, pusztaságban élő autószerelőket, őrült prédikátorokat és a Mad Max széria rosszembereire emlékeztető fosztogató autós bandákat mozgat, a három-négy főszereplőhöz kötődő szálakat folyton kuszálja, de szeretettel időzik apró, hangulatos képeken is, mint a bárját záró, csinos, de lassacskán öregedő bártulajnő, vagy a piás, fekete szaxofonos fiatal, kanos, cinkos zenésztársai, akik türelmes ingerültséggel tartják egyenesben az öreget, mikor az éppen összekuszálódott lábakkal érkezik a koncertre (akinek volt valaha amatőr vagy bármilyen bandája, annak ez ismerős lehet...).

Egyszemélyes "alkotóbrigádjához" - és hogy kicsit anyagiaskodjak, igen alacsony árához - képest a kötet relatíve vastag és nagy alakú, nem egyperces olvasmány. Szerencsés ötlet volt (a Ponyvaregényre emlékeztető módon) rövid epizódokra tagolni a cselekményt, a Slusszkulcs Klán örkényi, tojásfőzés közbeni egyperces adagokban fogyasztva ugyanolyan kellemes olvasmány, mint egy ültő helyben befejezve. A látvány egyszerűségéért és a legizgalmasabb téma (az emberi test kocsiba forrása-forrasztása) elnagyoltságáért, kihasználatlan lehetőségeiért pedig kárpótoljon minket a hazai szerzemény fölötti büszkeségünk. Producerek, hagyjátok a siralmas magyar komédiák sokadik folytatásait, próbáljátok meg inkább ebből az ötletből filmet forgatni az Alföldön, Chevrolet és Cadillac helyett szakadt Mocskvicsban és Wartburgban furikázó autóőrült ex-vállalkozókkal és csavargó népzenészekkel, a rendezői székben Pálfi Györggyel, ha szabad kérni - én befizetek rá!

2013. március 28.

Orosdy Dániel: Halott ügyek

rsz_halott.jpgSárványhahota. Pandur Ákos. Rezső, a traktorvezetőből lett portás, aki leszázalékolása után nem lévén más, rászokott a krimikre, és most rendőrnek képzeli magát. A mikszáthi kör még csak most kezdődik, közben Örkény egypercesei villognak a retinánkon, a kép mégis fordítva keletkezik a fejünkben, mint kellene, nem, nem az Ön látásával van gond, kérem szépen. A proletár szatíra neonoirba nyúlik, fantazmagória az egész, mondod te, közben ez már megtörtént egyszer, és most megtörténik megint. És nem csak Orosdy Dániel fejében.  

A pécsi illetőségű, civilben jogászként dolgozó filmkritikus első regénye igazi sziporka a magyar kortárs krimi fel-felcsillanó egén. A Kádár rendszert már kiröhögtük egyszer Hofival, most kinevethetjük magunkat még egyszer, az idő ismét alkalmasnak találtatott rá. Az elszigetelt kisváros legalábbis ezt a látszatot kelti, bár a végére semmi hahota nem marad, happy end ide vagy oda. Az első pár fejezet alapján egy furcsa tabló rajzolódik ki előttünk, sajátos tragikomédiákkal, beszélő nevekkel. A második fejezetben megkapjuk a beígért gyilkosságot is; kezdődik, visongat a bennünk élő kisgyerek.

A zöldfülű hivatalnokból avanzsált nyomozó megkezdi az ügy felgöngyölítését, én pedig azt veszem észre, hogy egyre több popkult utalás talál be. A szerző le sem tagadhatná filmkritikusi múltját, jelenét, ismeri Hollywood minden bugyrát kívülről befelé, és nem csak annak halhatatlan karaktereit, hanem eszközeit is parádésan használja. A vágások remek elhelyezése teszi filmszerűvé a cselekményt, a beállításoknál sokszor volt olyan érzésem, mintha egy forgatókönyvet olvasnék. A regény sajnos itt feneklik meg kissé, pont abban, ami miatt egy geek igazán élvezné. A rétegzettség sok helyen már túlzás, a poénok sem ülnek úgy a végére, a szatíra műfajának kereteit az író itt-ott túllépi.

Sebaj, a filozófiai körömrágás gyönyörködtet helyette, a modern, minden ízében fiatalos látásmód azonosulásra biztat, a hallucinogén ámokfutás pedig nem enged szabadulni a végéig. Nyugi, nem hosszú, röpke kétszáz oldal az egész, és közben igazi kincsekre is bukkanhat az ember. Egyes oldalakon ugyanis a Grafitember rajzaival találjuk magunkat szembe, nem is ugrik be hirtelen más, mint a napirajz.hu megalkotója, aki képes munkáinak kegyetlen egyszerűségével és humorával a regényt még jobban feldobni.

A Halott ügyek így egy csiszolatlan gyémánt, ami elsőkönyves hibái ellenére is teljesíti a célt, amit az író látszólag kitűzött. Fekete komédia egy filmkritikus tollából, kabaré hollywoodi eszközökkel, ami szórakoztat, rávilágít a rendszerben lévő hibákra, de okosan nem foglal állást, nehogy önmaga paródiájává váljon.  

2013. február 19.

KIBERKEDD: Cycle

cycle-film-plakat.jpgA magyar sci-fi olyan, mint a becsületes pesti pincér: találkoztál már olyannal, aki talán látott egyet valamikor, de ahhoz mégiscsak túl kevés van belőle, hogy saját kategóriát nyissunk nekik. Ettől függetlenül viszont képtelenség nem kíváncsinak lenni, ha az ember arról hall, hogy egy maréknyi hazánkfia kevés pénzből, de annál több lelkesedésből összehozott egy 3D-s, teljes egészében számítógéppel animált, "arthouse", rejtvényfejtős sci-fi-t, amit külföldi fesztiválokon is nyomnak. A receptoraim pedig izgatottan jeleznek, függetlenül attól, hogy az egyik fesztivál honlapján egy méltató megemlíti, hogy ő volt az egyetlen, aki végignézte a filmet, vagy attól, hogy a "művészfilm" jelzőtől kicsit megborzongok, bár tudom, az sehol sem számít annyira szitokszónak, mint nálunk.

És a receptoraimnak igazuk van, mert a Cycle teljesíti, amit ígér: nehezen nézhető, metaforákkal túlterhelt, és helyenként tagadhatatlanul low budget, emellett viszont kreatív, meglepni képes, lehengerlő vizuális erővel rendelkező, sőt helyenként kifejezetten gyönyörű magyar cyberpunk sci-fi. Komolyan!

Száz ilyet egy újabb Valami üvegtigris helyett!!!

A nyitó jelenetben a 2001: Űrodüsszeiát idéző pszichedelikus fények között száguldunk, töredezett rádióadás-darabkákból próbálunk informálódni hősünk és valamiféle bázis viszonyáról és a közelgő veszélyről, de nem értünk többet az egészből, mint ő, egy megfáradt arcú, értetlen férfi szkafanderben. Egyik pillanatban egy maszkos férfival beszélget, aki öngyilkos lesz, majd ellebeg, később a Hold gyomrában, hosszú, sötét folyosókon vándorolva hallgatja a rádió által kiköpött törött figyelmeztetéseket szörnyekről és a közelgő ködről, mely mindent elborít, majd 80-as éveket idéző, bömbölő szintizenére táncoló űrhajósok közé nyit be, akik a világ utolsó buliját próbálnák élvezni, ha legalább egy kis drog lenne náluk...

Kubrick művének nyílt és visszatérő megidézésén túl Douglas Adams szatirikus humora, Shinya Tsukamoto noise zenével agyonkarcolt képsorai ugranak be, Cory McAbee zenés alter-western-sci-fi filmjei, aztán egy pillanatra megmutatja magát a tipikus magyar ugar és a balsorsukban pácolódó senyvedő emberek, akikről talán nem magyarságuk, de kelet-európaiságuk mindenképp messziről látszik, csak hogy mindezt Call of Duty-t vagy más modern FPS-t filmanyagra vetítő jelenet váltsa. Hagyom magam. Melyik kacsintás vicc, melyik utalás szándékos? Nem érdekel. Mint egy jóféle őszinte dugás egy házibulin - élvezem, hogy játszik velem a film, nem kérdem meg, tényleg nem múlt-e harminc, ő sem firtatja, hogy tényleg dolgozni húzok-e el másnap kora reggel.

A cselekmény stílusában, méretében illeszkedik a történethez. A kis költségvetés apróságokban mutatkozik meg: hősünk kopasz és arcát sokszor eltakarja retro bubi űrhajós sisakja, szintén kopasz titokzatos beszélgetőpartnere maszkot visel, mely száját is takarja, egy-egy közeliben a szájak, fejek mozgása mesterkélt - ennyi. Ellenben a mélységélességgel való játék, a képzajok, a levegőben szálló koszok vagy időben megfagyott kövek hatása tökéletesen profi, és valósággal beránt a jelenet hangulatába.

Lehetetlen egy ilyen projektet a legnagyobb nyugati stúdiók több tucat stábtaggal évekig készített animációs műveivel összemérni, vagy felróni neki bármit, ami pusztán a rengeteg pénz hiányának köszönhető. Azt viszont merem és szeretném kritizálni, amely problémák megoldhatóak lettek volna önmérséklettel vagy egy határozott szerkesztő segítségével (még ha egy sokáig húzódó szerelemgyerek-produkciónál nem is lehet az ilyesmi könnyű döntés).

Két nagyobb bajom van a filmmel. Az egyik a kézikamerás jelleg, habár helyenként nagyon hatásos, rettentően túlhasznált, a film közepe felé szabályosan fájni kezdtek a szemgolyóim (Kissé meglepődtem, hogy Koltai Róbert a film egyik executive producere, aki ráadásul pár székkel arrébb lazán végignézte a sajtóvetítést - én lennék ilyen puhány, hogy fele annyi idősen sem bírtam szemmel?...) A másik pedig az, hogy az alapötletben egész egyszerűen nincsen elegendő történés egy egész estés produkcióhoz, így a film önismétlő lesz (még ha ez koncepció is, értem én), egyes jelenetek pedig kifejezetten fárasztóak és unalmasak. De még a dialógusok sem elég sokszínűek, nem tudnak vagy nem mernek elkalandozni az agyonismételt alapoktól (a köd, a barlanghasonlat, "ugrópont", mi is történik itt? - holott erre a történet felénél választ kapunk). Annak viszont nagyon örültem, hogy a fiatalos szleng, a káromkodások szépen, gördülékenyen meg voltak írva.

A Cycle olyan, mint a rég nem látott középsulis barátod, aki vendégségbe jön hozzád: nyers a stílusa, bár ügyesen vált lazába, és meglepő húzásokkal szórakoztat, mégis fárasztó hallgatni - így az este végére, bár őszintén mondod neki, hogy jó volt újra látni, közben az is eszedbe jut, miért csak évente egyszer van rá energiád. De azt kívánom, azt kérem az összes fogékony hazai filmestől, legyenek "profi szakmabeliek" vagy lelkes amatőrök: még ilyet, még sci-fi-t meg fantasztikus filmet meg krimit, horrort, csiszoltabbat, rutinosabbat, de addig is legalábbis lelkeset, olyat, mint ez...

Magyar nemzeti műfaji filmet!!!

2012. december 5.

Brandon Hackett: Az ember könyve

Az_ember_konyve_borito.jpgMagyar sci-fi? Élvezhető magyar sci-fi? Már az első szóösszetétel is nehezen értelmezhető, a második azonban már olyan komoly paradoxont idéz, amilyet még a Vissza a jövőbe egyik részében sem pipáltunk. Poszt-Zsoldos Péter talán ha egy maroknyi, a zsánerben értékelhető magyar írót sorolhatunk fel, köztük a regényírást széklábfaragó kisiparos lelkesedésével űző Nemere Isvánt (akinek azért valljuk be, voltak jobb pillanatai), a hazai, jó értelemben vett ponyvahős Leslie L. Lawrence számomra sokkal szimpatikusabb alteregóját, Lőrinc L. Lászlót, valamint a proto-cyberpunk Budapest és a magyar Neurománc megálmodóját, Gáspár Andrást. Érdekes módon a  hazai szerzői próbálkozások tekintetében a science-fiction sokáig mostohán kezelt kistestvére, a fantasy nálunk valamiért mindig is jobban ment, pedig a Szovjetunió ránk vetülő árnyékának köszönhetően olyan nagy nevektől lehetett volna tanulni, mint Asimov, a Sztrugackij-testvérek vagy akár a lengyel Lem. Mindennek ellenére (vagy éppen ezért) a kilencvenes évek magyar fantasy regénybummja a kétezres évekre teljesen elsilányult, a hajdani izgalmas szerzőket felvonultató Cherubion-antológiák és M.A.G.U.S. regények átadták oldalaikat a fantasy nemzetközi remekeit és új csapásait teljesen és totálisan ignoráló, írástudatlan ifjú titánoknak. A magyar sci-finek pedig még ez a röpke dicsőség sem adatott meg.

Most pedig előkerül egy fiatal magyar szerző, akinek írói álnevét annak idején még az akkor már szememben komoly presztízsvesztést szenvedett Cherubion űroperapróbálkozásai során ismertem meg. Nem elsőkönyves, zsenge débutant-ról van tehát szó és bár a több, mint féltucat könyv megírása és két Zsoldos Péter-díj bezsebelése még mindig nem garancia a minőségre, A poszthumán döntésről és az Isten gépeiről eleget hallottam az ismerőseimtől és különböző fórumokon, hogy felkeltse az érdeklődésemet a legutóbbi, Agave kiadónál megjelent regénye. Be kell valljam, hogy bármennyire nem fair, de az illusztris társaság, azaz a science-fiction legjobbjainak (mint mint Ray Bradbury, Philip K. Dick, Dan Simmons vagy Iain M. Banks) együtt abrakoltatása ugyanannál a kiadónál akaratlanul is igen magasra tette a lécet.

A regény felütése nem túl eredeti, de mindenképp figyelemfelkeltő: több ezer ember a Föld minden tájáról hirtelen egy szerves űrhajó fedélzetén találja magát, mely ismeretlen célja felé tart az űr hidegében. Az elrablottak hosszú távú életben maradását az őket körülvevő, alapvető szükségleteikre reagáló szerves környezetük biztosítja, de minden mást saját maguknak kell megteremteniük, az összezártság pedig hamarosan a felszínre hozza a legjobb és legrosszabb tulajdonságaikat. A szedett-vedett, hátrahagyott világuk magukkal hozott maradványaiban meghúzódó közösség mindennapjaiba a Budapestről elragadott tapasztalatlan tinédzser, Attila és az orosz származású dörzsölt üzletember, Jurij szemén keresztül pillanthatunk be, később pedig, amikor megérkeznek végcéljukhoz, egy ismeretlen planétára, a sorsukért felelős idegen lény nézőpontjából követhetjük az eseményeket. Attila és játszópajtása, Jurij kislánya, Auri lesznek a kiválasztottak, akik tolmácsként és diplomataként szolgálnak az emberi faj képviselői és az idegen között, akiknek társadalmát jelenlétük teljesen felbolygatja. Az elrablás miértjének rejtélyéről hamarost lekerül a lepel és a frappáns válasz azonmód számos újabb kérdést vet fel az emberi élet értékével kapcsolatosan: mi teszi az embert emberivé és van-e célja a létezésnek, ha minden külső tényező, ami eddig meghatározott megszűnik létezni.

Abszolút értékelendő, hogy Markovics Botond (azaz a Hackett írói álnév mögött rejtőző szerző) szakít a humanoid idegen életformák sablonjával, mint ahogy azok kommunikációs módszerének újszerűsége is igen frissnek hat, ám ennek ára egyfajta cronenbergi testhorror, ami alaposan próbára teszi az egyszeri, nem geek filmeken edződött olvasó gyomrát, de az én szótáramban az abszolút üdvözlendő ötletek közé tartozik. A gördülékeny dialógusok, a szinte hibátlan grammatika és az információk jó ritmusban adagolása egyértelművé teszik, hogy gyakorlott íróval van dolgunk, és már magukban ezek bőven az átlag fölé emelik a szerzőt. Halkan jelezném azonban, hogy ez nem olyan nehéz, mint gondolnánk, hiszen a magyar sci-fi szcéna eléggé kevés szereplős, akiket nem valami ördöngős feladat túlszárnyalni. Ez tehát egy igen tisztességesen, élvezhetően megírt science-fiction történet, amit ha nem is fogok a közeljövőben újra elővenni, de legalábbis arra bőven elég volt, hogy megerősítsen abban az elhatározásomban, hogy beszerezzem A poszthumán döntést, a transzhumanizmus úgyis sokkal közelebb áll a szívemhez. Hm, lássuk csak, az élvezhető magyar sci-fi kifejezés lassan kezd értelmet nyerni... ezt meg hogy csináltad, Marty?

2012. október 10.

Demon Cottage Inn - vérontás magyar-animációs módra

Alább végignézhetitek Boldizsár Péter és stábja animácós vizsgamunka-klippjét, amely a Manic Mosquitoz Demon Cottage Inn című dalához készült. A modern horror és anime hatása végigvonul a klippen, legalább is nem emlékszem olyan magyar animációs munkára, amiben lett volna tentacle rape... 1080-as felbontásban nyomassátok, úgy jön ki a versteckte bedeutung!

2012. szeptember 3.

9. Cinefest

Magyarország - még mindig legjobb - filmfesztiválja szeptember 14-én újra megnyitva kapuit Oliver Stone filmmel, meg modern giallóval meg miskolci kocsonyával. A feszt részleteiről ehelyütt értesülhettek doszt, saját, különbejáratú tudósításunkat pedig majd twitteren követhetitek emitt.

2012. július 24.

Mexican Stand-off #28: Fumax kiadó

tovisek-hercege-borito-lead2.jpg

Spóradikusan jelentkező interjúrovatunk ezúttal újra a Fumax kiadót állította kérdések kereszttüzébe, ezúttal nem képregényekkel, hanem profilváltásuknak köszönhetően könyvekkel kapcsolatosan: megtudhatjuk mi a váltás oka, mik a legnagyobb különbségek a képregény- és a könyvkiadás között, mi köze a Sógun és a Gépnarancs fordítójának a brit fantasyhez és milyen stratégiával manőverezhet egy kis kiadó a nagyok között.

Bár a legtöbb olvasónk tudja, hogy kik vagytok, illetve ismerik a kiadót, de mégis, bemutatkoznátok nekünk?

Németh Vladimir: Az évek során ez nem nagyon változott: én vagyok a Fumax ügyvezető igazgatója, Ákos pedig a kiadó második embere. Én a kiadókkal, Ákos pedig a terjesztőkkel tartja a kapcsolatot.


A Fumax egy internetes képregényboltból született, honnan jött az ötlet, hogy képregényeket is adjatok ki?

NV: A Sin City filmhez köthető a kezdet, miután a Semic nem adta ki, én láttam benne fantáziát, és mivel a XIII és a Maus egész sikeresen indultak, úgy döntöttem belevágok. Akkoriban még egyedül vittem a vállalkozást.


Elsősorban szuperhős képregényeket hoztatok ki, de voltak próbálkozások fumetti és manga területen is. Mik voltak a sikeres címválasztások és mi nem jött be a hazai közönségnek, illetve ezek a tapasztalatok miben befolyásolták a további képregényes terveiteket?

NV: Sok sikeres címünk volt, különösen eleinte, mind a négy első kiadásunk nagyon jól ment, a Sin City 1-2, a Rozsomák: Snikt!, a Bania, a pokoli futár, a D, a vámpírvadász első részei (a Megtorlót rajongásból adtuk ki), de aztán a többi egyre csökkenő tendenciát mutatott. A fumettik sajnos valóban nem futottak be, a Dampyr pedig annak ellenére nem, hogy idehaza az urban fantasy akkor is, és most is egy népszerű zsáner volt. Szerencsére sosem volt igazán nagy bukásunk egy képregénnyel sem, talán az egyetlen igazi mellényúlásunk a Csillagsivatag mangánk, de ott sem volt igazán nagy az anyagi befektetés. A Dominion-nál például tudtuk, hogy nem lesz kitörő siker, de ez a japán partnerek felé volt egy gesztus és a mai napig úgy gondolom, hogy azt mindenképp bevállaltam volna. Minket is elkapott az elején a gépszíj, elkövettük ugyanazt a hibát, amit gyakorlatilag az egész képregénypiac is, sokan túl sok mindent vállaltak be, vagy fölöslegesen léptek be a piacra. A Marvel esetében egyszerre három kiadó tolongott a piacon.

Koncz Ákos: Igazából szerintem a Marveles képregényeknél meg kellett volna maradni az újságos terjesztésnél és kiadásnál és nem köteteket kiadni.

assassins-creed-jelenesek.jpg

Honnan jött az ötlet, hogy megpróbálkozzatok a könyvkiadással?

NV: Ez egy teljesen véletlen dolog volt, a képregénykiadás ekkor már nagyon nyögvenyelősen ment, különösen a Tokyopop bedőlése után és emiatt a kapcsolat is erősen megromlott a japánokkal. Az Assassin’s Creed-del játszottam és nagyon tetszett az alapötlet, éreztem, hogy ebben nagyon nagy potenciál van, de nem akartam ebbe üzletileg belefolyni akkor még. Végül aztán kíváncsiságból megrendeltem a könyvet és az is nagyon bejött. Tulajdonképpen, ha nem jön ez az Assassin’s Creed, akkor sem adtunk volna ki több képregényt és lehet, hogy megszűnt volna a Fumax. De úgy tűnik az univerzum is így akarta, mert azt gondolom nem lehetett véletlen, hogy 2011 elején a videojáték kiadója a Képregényneten, Mano-n keresztül megkeresett minket azzal, hogy a játéknak megjelent egy három füzetből álló képregényadaptációja, melyből a Gamestarban leadtak 15 oldal ízelítőt és lenne-e kedvünk kiadni. Akkor ez nem érdekelt minket, de később a könyv kapcsán eszünkbe jutott ez a kontakt, az Ubisoft magyarországi képviselőjétől pedig kaptunk elérhetőséget a Penguin-hez. Ők ugyan nem válaszoltak a megkeresésünkre, de kiderült melyik magyar ügynökséghez kell ezzel fordulni és szép lassan helyrerázódtak a dolgok. Több szerencsés véletlen játszott itt össze.
Akkor jelent meg a Testvériség (Assassin’s Creed: Brotherhood), abban benne volt a Reneszánsz (Assassin’s Creed: Renaissance) könyvmegjelenésének a reklámja, a számítógépes magazinokban természetesen alapban írtak a könyveinkről, az internetes oldalakon keresztül pedig meg tudtuk oldani a szükséges reklámot nyereményjátékok, rajongói oldalak segítségével. Nagyon komoly promóciókhoz jutottunk hozzá az Ubisoft részéről is a keretpromóciónak köszönhetően. Ez nagyon fontos, mert az Uncharted és a Battlefield esetében az Electronic Arts nem segített semmit, és ott érezhetően gyengébbek voltak az eladások, ráadásul ezt a kettőt nem veszik meg a lányok, míg az Assassin’s Creed-et igen.

KÁ: A nők nagyon fontos piaci szegmens, ha nem szeretik, rögtön 50%-ot esik az eladás, ezt már a mangakiadásban is megtapasztaltuk.

uncharted-a-negyedik-labirintus-borito.jpg

Első körben a videogames literature-ben próbáltátok ki magatokat. Ebben a zsánerben elég sok silány minőségű mű található, ráadásul a gamerek nem biztos, hogy olvasnak is…

NV: Az biztos, hogy nagyon sok cím hullott ki olvasás közben, de próbálunk olyat választani, amit azok is élvezhetnek, akik nem játszottak a játékokkal. Az első fejezet nekem nagyon sokat számít, fontos, hogy a hangulat és az írás minősége megüsse a mércét. Természetesen nézzük a kinti kritikákat is, nem csak a saját preferenciát vesszük figyelembe. Christopher Golden és Andy McNab pedig már elismert és befutott írók, és bár nyilván ezekbe a regényeikbe nem fektetnek annyi energiát, mégis van egy színvonal, amire lehet számítani.


Az első könyveteknek meglepően nagy sikere volt és a példányszámok is más kategóriába esnek, mint a képregények esetében. Tapasztalataitok szerint mi az elsődleges különbség a könyvkiadás és a képregénykiadás között hazánkban?

NV: Egyáltalán nem volt könnyű belevágni a könyvkiadásba, mert nem értettünk hozzá, a képregényeknél közvetlenül a külföldi kiadókkal voltunk kapcsolatban, itt pedig teljesen másképp van, nemzetközi ügynökségek magyar leányvállalataival dolgozunk együtt. A nagy könyvkiadók egyáltalán nincsenek közvetlen kapcsolatban a magyar kiadókkal.

KÁ: A terjesztőkkel is kissé más a helyzet, a Libri és az Alexandra megállapodás szerint 50% körül kap. Más könyvterjesztők is elkérnek ennyit, a kérdés valójában az, hogy mit nyújtanak érte.  

NV: Elég jó kapcsolatunk van a terjesztőkkel, sikerült kedvezményes szerződéseket kötnünk, jól indultunk. Ákos ügyes kapcsolattartó.

KÁ: Sokat kell telefonálgatni, kihelyezni, de csak akkor működik a dolog, ha a kihelyezett termék el is fogy. A Tövisek hercege olyan kihelyezést kapott, hogy a Libriben gúlákban van kirakva óriásplakátokkal, az ajánlataikban pedig kikerül a főoldalra, még az Alexandrában is borítóval kifelé rakják ki, nem pedig gerinccel. Ezt a mangáknál nem tudtuk elérni, el voltak dugva egy sarokban. A Libri visszadta a 90%-át a készleteknek…

NV: Nagyon fontos, hogy milyen zsánerbe nyomod be a könyvedet, a kihelyezés szempontjából is fontos például, hogy a Bookline-on milyen kategóriába kerül. A videojátékos könyveinken feltüntettük a műfajt, de a Tövisek hercegén nem és mivel tizenhárom éves a főszereplő, az Alexandrában betették az ifjúsági regények közé. És hát ez minden csak nem az, de direkt nem akartuk a fantasyt ráírni, mert a legtöbb olvasó szemében ez negatívumként csapódik le, sokan ezt a zsánert gyerekesnek találják.

KÁ: Ezen szerencsére a Trónok harca kezd változtatni, például rengeteg női olvasót vonzott be ebbe a zsánerbe.

emily-the-strange-elveszett-emlekek-borito.jpg

Milyen példányszámokkal dolgoztok, amikor könyvet próbáltok kiadni?

NV: 1000-1500 példányszám között kell, hogy megtérüljön a kiadás, de nem a példányszám a lényeg, hanem, hogy mennyi idő alatt térül meg a befektetés.

KÁ: Telefonálgatunk a terjesztőknek, hogy megtudjuk mennyit tudunk eladni és ehhez igazítjuk a példányszámot. Ehhez azonban egyszerre sokat kell kihelyezni a könyvekből, de most már szerencsére bíznak bennünk a terjesztők. Szűkös a hely, túltermelés van a könyvpiacon, meg mi is azt szeretnénk, hogy pörögjenek ki, ne álljanak még 5 év múlva is az üzletekben. Azok a könyvek, amik normálisan mennek, 1-2 év alatt elfogynak a boltokból. Az olyan hosszú távra szóló, klasszikusabb címeknél, mint a Tövisek hercege, más a helyzet.


Mi alapján választjátok ki a kiadásra tervezett címeket?

NV: Az az igazság, hogy főleg borítók alapján figyelek fel a könyvekre, mert olyan sok könyv jelenik meg. Persze tudom, hogy ez hiba, mert volt, hogy emiatt vittek el könyvet az orrunk elől.

KÁ: Ez elég esetleges egyébként, volt, hogy a buszon egy külföldi diák olvasott valamit és így bukkantam rá egy címre.

NV: A Tövisek hercegét például a borító miatt vettem meg e-formátumban, és nem csak tetszett, de nagyon tetszett. Megkerestük az ügynökséget és mi voltunk az elsők, de azóta folyamatosan harcolunk a nagyobb kiadókkal.

az-arny-fia-borito.jpg

Mi dönt az ilyen licitálás során?

NV: Sok minden, licitálás van általában, de nem mindig a pénz dönt, a liciten egy bizonyos összeg után más szempontok is előjönnek. Van, amit mi jobban tudunk futtatni, kisebbek vagyunk, jobban tudunk fókuszálni az egyes kiadványokra, amit például elvesztettünk, kiadtuk volna idén, de a másik kiadó csak jövőre tudja.  Kicsik vagyunk, hamarabb tudunk reagálni, de olyan is akad, hogy kinézünk valamit és már több, mint egy éve megvette valaki. Ez nem olyan piac, mint a képregényes, itt sokkal keményebb a konkurencia.

KÁ: Most már tudatosabban keresünk, elsősorban bizonyos témákra vadászunk, már van egy új trilógiánk, aminek az első kötetét most nyáron fogjuk kiadni (az Árnyorgyilkos trilógia). És van egy sorozat is, ami most éppen döntés alatt áll, ha összejön, fantasyből elég kiadványunk lesz és más műfaj után nézünk. Most jelenik meg például egy politikai thrillerünk, a Magyarországról szeretettel.

NV: Erre totálisan véletlenül bukkantam rá a neten, most februárban jelent meg egy kis amerikai kiadónál rémes borítóval. Egy lecsúszott wall street-i bankár Magyarországra jön és mindenféle zűrökbe keveredik. Kicsit kémes, politikai töltetű sztori, főleg Budapesten és Baján játszódik. Magyaroknak nagyon érdekes és izgalmas lesz, de Amerikában a kutyát sem érdekli. Egyrészt kissé bicskanyitogatósan néz az országra, másrészt pedig szembesít elég sok dologgal. Szerencsére a sajtót is érdekli, remélem, hogy tudunk nyitni egy új közönség felé. Odakint álnéven jelent meg, itthon a szerző valódi nevét használjuk.

magyarorszagrol-szeretettel-borito.jpg

Mit tudtok nekünk mondani a Tövisek hercegéről (kritika a könyvről a Geekz-en itt olvasható)?

KÁ: 2011 legismertebb brit fantasyje. Idehaza, mint meglepetésünkre kiderült, nagyon sok fiatal van képben a külföldi megjelenésekkel kapcsolatosan, elsősorban a könyvkritikákkal foglalkozó blogoknak köszönhetően. Amikor kiderült, hogy megjelentetjük a Tövisek hercegét, a blogok kerestek meg minket, hogy szívesen írnának róla.

NV: Mikor kiderült, hogy a Gépnarancs inspirálta, elolvastam én is és teljesen meglepődtem milyen jó minőségű fordítás. Megkerestük Gy. Horváth Lászlót a neten és meglepődve láttuk, hogy Andy McNab egyik művét is ő ültette  magyarra, így meg is fordult a fejünkben utólag, hogy azt újra kiadjuk McNabtől. Ennek apropóján kerestük meg, hogy nála van-e a fordítás joga és egyúttal csatoltuk a kéziratot, hogy érdekelné-e. Nem csak, hogy beleolvasott, de pár nap alatt teljesen elolvasta. Mivel ő egyébként az Európa kiadó főszerkesztője is, csodával határos volt, hogy elvállalta és hamar el is tudta kezdeni. Annyira igényes az eredeti szöveg, hogy szinte kiáltott ezért a nagyszerű fordítóért. Nagyon rossz egyébként a magyar könyvpiacon a fordítások minőségének összképe, amióta kényszerből a Fumax szerkesztője lettem ez teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, ezért is próbálunk nevesebb műfordítókat megkeresni. A Tövisek hercegének fordítása egyébként a könyv reménybeli sikerének egyik sarokköve, az, hogy Gy. Horváth Lászlót meg tudtuk nyerni rá, már önmagában garantálja a mű minőségét.

KÁ: Falvay Nóra, aki a John Le Carré könyveket fordítja, most kezdett egy videojátékos könyvünk fordításához.

tovisek-hercege-borito_1.jpg

Gondoltatok már arra, hogy magyar grafikust alkalmazzatok a könyvborítóitok készítésére?

NV: Ha az eredeti borító jó, akkor azt próbáljuk megszerezni, és eddig még csak egy ellenpélda akadt erre. A borító nagyon fontos, nagy hangsúlyt fektetünk rá és természetesen nem zárkózunk el magyar grafikusok felkérésétől.


Mik a terveitek a közel- illetve távoli jövőre nézve?

NV: Az Assassin’s Creed-ből nyáron jön az újabb kötet, az Assassin's Creed 3 még idén, ha időben megkapjuk a kéziratot, mert az legalább két-három hónapos munka. Alsóhangon 12-13 könyvnél tartunk ebben az évben. Ősztől egy új zsánerbe szeretnénk betörni, de erről még konkrétumokat nem szeretnénk mondani…


A képregényekkel teljesen leálltok?

NV: Hibernáljuk, amíg ez a terjesztési helyzet fennáll, a Sin City-t sem tervezzük egyelőre folytatni, talán, ha elkészül a második mozifilm. Ha eljutunk egy olyan szintre, hogy a képregényeket is kirakják tömbösítve a könyveinkkel együtt, mert mondjuk köthetőek hozzájuk, akkor talán. Egyelőre próbálunk minél gyorsabban fejlődni és bebetonozni a helyzetünket a könyvpiacon.

A Fumax kiadó oldalára erre a linkre kattintva juthattok el.

Tovább a múltba