Ahogy Frank Sheeran, a maffia ír végrehajtója magyarázza a beavatatlanoknak, Jimmy Hoffa az ’50-es években akkora volt, mint Elvis, a ’60-as években meg akkora, mint a Beatles – a szakszervezetis főnökről egész Amerikában mindenki tudta, hogy kicsoda, és csak az elnöknek volt nagyobb hatalma nála. Meg talán a maffiának, amellyel összeszűrte a levet – és végül valószínűleg ez lett a veszte. 1975-ös eltűnése a XX. század egyik legnagyobb, máig megoldatlan bűnügyi rejtélye.
Bár ha hihetünk Frank Sheerannek, a rejtély már megoldódott: az ír nem sokkal a halála előtt mesélte el élettörténetét Charles Brandt nyomozónak és írónak, és ugyan csak lassan, évek beszélgetései során, de végül bevallott neki több gyilkosságot, és azt is elmondta, mi lett Hoffa sorsa. Ebből írta meg aztán Brandt a Hallom, szobafestő vagy című könyvét (a cím maffiaszleng a gyilkosságra), mely nem sokkal Sheeran halála után, 2004-ben jelent meg. Aki olvasta, az rögtön megértette, hogy Robert De Niro miért vált szinte megszállottjává az anyagnak, és miért győzködte éveken át Martin Scorseset meg a stúdiókat, hogy vigyék filmre vele a főszerepben. Mert bár a könyv igazságtartalmát sokan és erősen megkérdőjelezik (Sheeran állításait azóta sem sikerült bizonyítékokkal alátámasztani), ha tényregényként nem is feltétlenül áll meg lábán, kétségkívül ritka olvasmányos és lenyűgöző energiával lüktető (talán igaz, talán fiktív) beszámoló a szervezett bűnözés és a politika határmezsgye-káoszában tevékenykedő veszélyes emberekről.
És a lapok pörgetése közben úgy érzed, ez a könyv tényleg arra született, hogy Scorsese filmet csináljon belőle. Mit filmet, mesterművet. És lőn.
Az ír nagyjából úgy viszonyul Scorsese legendás maffiaeposzaihoz, mint a Volt egyszer egy Hollywood Tarantino korábbi filmjeihez: lassabb, méltóságteljesebb és melankolikusabb, megkockáztatom, bölcsebb. Nem készíthette volna el egy harmincas-negyvenes fenegyerek, csak egy minimum hetvenes bácsi, aki már sokat megélt, sokat látott a világból meg az emberekből, és tudja, hogy legjobb évei rég mögötte vannak (még ha szakmailag – mint a mellékelt példa mutatja – nem is feltétlenül). Az írben ezért nincs meg az a szinte őrült, pezsgő lüktetés a háttérben állandóan ketyegő, ki tudja, mikor és hányszor robbanó bombával, ami a Nagymenőket és a Casinót olyan engesztelhetetlenül hajtotta előre. A maratoni három és fél órás cselekményt ehelyett bűnös férfiak barátságának csendes gesztusai noszogatják előre, miközben persze szól a zene, újjáélednek a már letűnt korok, és zajlik a háttérben a történelem.
E változás arca Joe Pesci, aki egy tébolyodott pszichopata helyett most Russell Bufalino maffiafőnököt alakítja – egy kedves, szelíd és szinte gyengéd embert, aki ettől függetlenül bármikor kiadhatja a parancsot a megölésedre, még ha utána rosszul is fogja érezni magát miatta. Pesci alakítása óriási, mentes mindenféle póztól és nagyzolástól, az egész film alatt nincs egyetlen heves gesztusa vagy hangos szava sem. De Niro hasonló erővel és visszafogottsággal hozza Sheeran figuráját, az egyszerű melóst, aki csak végzi a dolgát, legyen akár katona a második világháborúban, akár bérgyilkos a maffiában (tekintete, amikor megkapja Bufalinótól azt a parancsot, felejthetetlen), Pacinónak pedig Hoffaként (akárcsak a Szemtől szemben esetében) marad a látványosabb, de egy fokkal talán kevésbé kifinomult szerep és a tőle jól megszokott intenzitás.
Sajnos a nagyszerű alakításokba óhatatlanul belerondít kicsit a CGI. Az ír azért került a Netflixhez, mert egyetlen stúdió sem akart 160 milliót kipengetni a filmre, márpedig ez volt az ára annak, hogy a fél évszázadot felölelő cselekmény jeleneteinek többségéhez digitálisan megfiatalítsák a színészeket. És bár ez a megfiatalítás jobban működik itt, mint bármilyen eddigi filmben, bőven nem tökéletes. Amikor először látod a fiatal De Nirót egy teherkocsi volánja mögött, felszisszensz – valahogy túl sima az arca, és persze az sem segít, hogy sok-sokórányi háttértudásod van arról, hogyan nézett ki De Niro fiatalon valójában. De ez a kisebbik baj, ehhez gyorsan hozzá lehet szokni. Viszont egy negyvenéves ember nem úgy mozog, jár, tartja magát és gesztikulál, mint egy közel nyolcvanéves, a fiatalított arc és a jól láthatóan öreg test kontrasztja pedig több jelenetben is rendkívül bizarr.
Szerencsére a történet sodrása viszonylag könnyen átvisz ezeken a bukkanókon. Az ír az említett három férfi kapcsolatának, barátságának krónikája, de csendes negyedikként végig ott van a háttérben Sheeran egyik lánya, Peggy (felnőttként Anna Paquin alakítja) – ha már korábban a Volt egyszer egy Hollywooddal példálóztam, kicsit olyan ő, mint Margot Robbie Sharon Tate-je. Még nála is kevesebb sora van, valahol mégis ő a film lelke: ő testesíti meg azt az egyszerű szépséget, ártatlanságot és tisztaságot, azt a humánumot, amelyhez a főszereplők (szigorúan nem szexuális értelemben) óhatatlanul vonzódnak – de amely a többségük számára, épp az ő tisztasága és a saját romlottságuk miatt, fájdalmasan, tragikusan megközelíthetetlen marad.
Az ír megfontolt tempója némileg meglepő módon akkor fizetődik ki igazán, amikor a lényegi cselekmény már lecsengett. Steven Zaillian forgatókönyvíró és Scorsese nagy újítása Brandt könyvéhez képest, hogy az utolsó fél órában háttérbe szorítja a bűnt, a maffiát, a politikát, a gyilkosságokat, mindazt, amiről a film addig szólt (vagy úgy tűnt, hogy szól), aztán nekiáll öregedésről, elmúlásról, elrontott életekről, megbánásról és halálról mesélni. Ha nem értenéd, miért remeg a lábad, és miért párás a szemed gyilkos maffiózók sorsa miatt, ne aggódj: a film ezen a ponton a rendkívül specifikus és hangsúlyos előzmények dacára is abszolút univerzális, és pont azért működik ilyen kíméletlenül, szívfacsaróan jól, mert tudod, hogy a mondanivalója legalább részben érvényes rád is. Az idő végül úgyis elbánik mindnyájunkkal.
Itt most vissza kell térnem egy kicsit a digitális megfiatalításra. Valahol érthető, miért nem akarta De Niro egy ilyen szaftos szerep nagy részét (egy fiatalabb) másvalakinek átengedni, ugyanakkor mindegyik főszereplőre igaz, hogy alakítása csúcspontjai a végjátékban sorjáznak, amikor karaktere életkora már megfelel a sajátjának – és innen nézve felesleges volt a múltbeli jelenetekben trükktechnikához folyamodni. Másrészt viszont az elmúlás témájának hangsúlyossá válása mégiscsak jobban működik, hogy még ha trükkök segítségével is, de tényleg magát De Nirót, Pescit és Pacinót látjuk fokozatosan megöregedni. És igen, ennek az élménynek határozottan része a (jelen esetben semmilyen értelemben nem olcsó) nosztalgia is: hogy tudniillik azok az immár idős legendák vezetnek el minket az élet(ük) alkonyába, akiknek pályáját gyerekkorunk óta követjük nyomon.
Az ír így kerüli ki a könyv létjogosultságát esetleg megkérdőjelező dilemmát is: jelesül, hogy valóban ez-e az igazság, valóban így történt-e mindez, vagy csak egy nagy, gondosan megszerkesztett hazugság az egész. Elvégre az alapmű, legyen bármilyen olvasmányos, izgalmas és érdekes, tényregényként azon áll vagy bukik, hogy hiteles-e. Az ír azonban túlnő mindezen, mert végül nem az amerikai maffia- és politikatörténelem egy szaftos, rejtélyes szeletéről szól, hanem emberekről, érzelmekről és kapcsolatokról, és a saját letaglózó történetmesélési erejéből, a saját elvitathatatlan jogán vonul be a nagyok, idővel pedig talán a legendások közé, legyen bármi is az igazság.