„He lives in the well now.”
Ismerd meg az ellenségedet, írta Sun Tzu A háború művészetében. Persze ő könnyen beszélt, neki nem kellett a mérhetetlen vének kozmikus horrorával szembenéznie – hogyan is ismerhetnél meg valamit, aminek még a puszta létezését sem tudod ésszel felérni? Lovecraft egész életműve erre az ellentmondásra épül, és ez évtizedek óta nehezíti a műveit mozgóképpé adaptáló filmesek életét is. A cselekmény általában sovány, a szörnyűség a fejekben játszódik le, a rémség leírhatatlan, megfoghatatlan, értelmezhetetlen. Hogy szembeszálljunk vele, főleg hogy ténylegesen le is győzzük, általában fel sem merül. Egyetlen védekezésünk ellene a naiv, boldog tudatlanság hártyavékony leple, melynek akár pillanatnyi fellebbenését is téboly és halál kíséri.
A Gardner-család egy egészen apró ízelítőt kap a felfogóképességen túli borzalomból: erdei házuk közelében különös meteorit csapódik be, mely vonzza a villámokat, idővel összemegy, és szép, valahogy mégis nyugtalanító színárnyalatokat ont magából. Először a környező növényzet kezd bizarr változásokon átmenni – aztán a család tagjai, a két szülő (Nicolas Cage, Joely Richardson) és három gyerekük is. A folyamat látszólag megállíthatatlan, a menekülés látszólag lehetetlen.
Richard Stanley, a Hardware és a Porforgatag kultrendezője közel három évtized és szakajtónyi meghiúsult filmterv után tér vissza a nagyvászonra a Color Out of Space-szel, mely kétségkívül a legjobb Lovecraft-adaptációk egyikeként fog fennmaradni (sajnos nem túl népes társaságban). Megvan benne minden tematikai és vizuális esszencia, melyet egy rajongó elvár egy feldolgozástól, méghozzá vitathatatlanul csúcsminőségű kivitelezésben (6 millióba került a film, de jóval drágábbnak tűnik). Stanley áthelyezi a cselekményt a jelenbe, és a külső szempont helyett természetesen bevon minket a család egyre kétségbeejtőbb hétköznapjaiba, hogy első kézből tapasztaljuk meg a rettenetes eseményeket, de nagyjából végig hű marad az alapanyaghoz (e hűség szolgaisága csak a teljesen felesleges keretes szerkezetben ütközik ki – Lovecraft-védjegy ez is, de itt és most inkább elvesz az élményből).
A Color Out of Space motorja a horrorisztikus szituáció eszkalálódása. Stanley mesterien fokozza mind a feszültséget, mind a képi világ vadságát – az apró családi idillből fokozatosan, groteszk konfliktusok mentén jutunk el a felkavaróan szín- és vérpompás, grandiózus finálé mini-apokalipszisébe. A cselekményre nyomasztó súlyként nehezedik a tehetetlenség, ahogy a szereplők sorra elveszítik uralmukat lényük minden aspektusa fölött, ugyanakkor Stanley szaftosan B-filmes hozzáállással tompítja a dráma vészterhes komolyságát. Szinte vidám lelkesedéssel veti bele magát a felkavaró elme- és gusztustalan testhorrorba (természetesen a kezdetben még visszafogott Cage is megkapja a lehetőséget a maga fanservice őrjöngéseire), ami ugyan finoman szólva nem illeszkedik Lovecraft szellemiségéhez, mégsem veti el túlságosan a sulykot. Mondhatni: a képi horror és a gore minden ízében modern, a mögötte dobogó fekete szív minden ízében Lovecraft.
Azt hiszem, a XXI. században két út van a Lovecraft-adaptációk előtt: a korabeliség teljesen kompromisszummentes, megkapóan tisztaszívű és hatékony hamisítása (ld. a 2005-ös Cthulhu hívását), vagy ez, azaz a modern filmkészítés minden, akár harsány elemének értő felhasználása némi tonális igazítással. Mindenesetre megnéznék még pár Lovecraft-feldolgozást Richard Stanley-től – vagy bármit, ha már itt tartunk. Nagy kár, hogy közel három évtizedig nélkülöznünk kellett egy ilyen rohadtul belevaló műfaji filmest.
A filmet a Sitges Film Festivalon láttuk.