- húsz éve (és idén új köntösben magyarul) jelent meg a Generation "P"-
Hogy Viktor Pelevin csakugyan létezik-e, vagy a Skynet orosz megfelelője által létrehozott algoritmusról van szó, esetleg csakugyan összejött annak az ezer csimpánznak, akik ész nélkül nyomkodják a billentyűzetet valami földalatti laboratóriumban, nem tudhatjuk: de az biztos, hogy a kortárs orosz irodalom egyik legkelendőbb exportcikkéről van szó, és ez még akkor is igaz, ha véleményformáló földijeinek egyik fele szívesen lemondana a megtiszteltetésről. Körülbelül ugyanez a megosztottság jellemző azokra is, akik valaha kezükbe vették valamelyik könyvét: regénye is válogatja persze (jelen sorok írójának például nagyjából az Empire V után jelentősen csökkent a lelkesedése, hogy aztán a legfrissebb darab - Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre, 2019, Helikon – olvastán új erőre kapjon), de nagy általánosságban vagy falni fogod amit írt, vagy a falhoz baszod.
„Oroszország elleni összeesküvés persze folyik, csak az a probléma, hogy az ország egész felnőtt lakossága részt vesz benne.”
A Generation "P" Pelevin negyedik (magyar nyelven idén ismét megjelentetett) regénye, s majdhogynem tökéletes arányú elegye azoknak az összetevőknek, amelyek előtte és utána is meghatározták a szövegeit. Keretként a hirtelen nyakunkba szakadt, vadkapitalista poszt-szovjet világ szolgál, amelyen alig kell valamit torzítani, hiszen önmagában is elég abszurd minden eresztékében, és amelyet Pelevin pontosan olyan szatirikus, ciniko-realista stílusban jelenít meg, ahogy mondjuk Dovlatov meg Jerofejev karíkírozta ki a „pangás” meg a glasznyoszty éveit. A főhős, Babilen Tatarszkij az átmeneti korszak jellegzetes gyermeke, aki nemzedékével együtt a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy a hazája a gonosz birodalmából egyik pillanatról a másikra a gonosznak egy „olyan banánköztársaságává válik, amelyik Finnországból importálja a banánt.” A regény – legalábbis külső vázát tekintve – Babilen „felemelkedésének” története: wannabe költőből, majd (kapitalista viszonyok között teljességgel hasznavehetetlen diplomája okán) tényleges piaci árusból botcsinálta reklámszövegíróvá válik, szép lassan kitanulja a csíziót, egyre feljebb emelkedik a ranglétrán, hogy végül – nem függetlenül az egyre drágább drogok egyre mértéktelenebb fogyasztásától – olyan szörnyű titokra leljen rá, mely alapvetően rendíti meg az ismert világba vetett hitét.
Pelevin – az amúgy borzasztó ritkán adott – interjúinak egyikében a Mester és Margaritát nevezte meg az egyik olyan szövegként, amely olvasóként alapvető benyomást tett rá. Ha nem is volt szándékos, de a párhuzam ehelyütt eléggé szembetűnően adja magát: igaz, a Biblia helyett a Generation P-ben a mezopotámiai mitológiából érkeznek azok az erők, melyek fenekestül felforgatják a főhős életét. Pelevin végső soron az olvasóra bízza annak eldöntését, hogy a misztikus szál több-e a vadkapitalizmus farkastörvényeibe belefáradó, „valódi” értékek után sóvárgó lélek drogos tripjénél, mindenestre a szövegben hibátlan ritmusban váltakozik az evilági és a misztikus cselekményszál. Mindezt még tovább színesíti a fogyasztói társadalom buddhista szellemiségű kritikája, no meg az (akkor még) sci-fibe illő paranoid víziók. Az egyik fejezetben szarkasztikus eszmefuttatásokat olvashatunk az orosz kapitalizmus mibenlétéről…
„Az orosz gazdasági csoda legfőbb sajátossága, hogy a gazdaság egyre mélyebbre süllyed a picsába, közben viszont a biznisz fejlődik, erősödik és kilép a nemzetközi színtérre.”
… hogy a következőben dimenziót váltsunk, és Babilen már az ókori Babilon szirrufjaival cseverésszen a felütött LSD ártalmairól meg az emberi természetről. Aztán ugyanez pepitában: az egyik percben Che Guevara szellemének társaságában találjuk magunkat, aki egy meglehetősen találó esszét diktál le a betépett főhősnek a fogyasztói társadalom legfőbb mozgatórugóiról, hogy a következőben újra a való világban teremjünk, ahol az újorosz elit kokaint szippant egy drága szőnyeg rojtjai közül, s közben egy Rosztropovics nevű hörcsögöt is kitüntetnek, amúgy Brezsnyev módra.
Ennyiféle alkotóelemből álló keverék egy tehetségtelenebb író kezei közt nagy valószínűséggel élvezhetetlen katyvasszá silányulna, de Pelevinnek – itt még, teszem hozzá, mert ír ő majd még olyan regényt, amelyben a cselekmény végképp szükséges rosszá silányul, s amely a buddhista lételméleti fejtegetések iránt legfeljebb átlagos affinitással rendelkező olvasó számára gyakorlatilag emészthetetlen – közel hibátlanul működik az arányérzéke. Sürgető átlapozási kényszer nélkül megtalálja a számítását az is, aki megelégszik a tűpontos aforizmákban kicsúcsosodó, karcos-kesernyés társadalomkritikával, meg az is, aki szabad óráiban szívesen töpreng azon, hogy ő álmodta-e a lepkét, vagy a lepke őt (esetleg mindhármukat én, ugye). El lehet vetni egyik vagy másik olvasatot, esetleg el lehet fogadni mindkettőt: Pelevinnek amúgy is az az egyik legfontosabb tétele, hogy a szöveget mindig a befogadó ruházza fel tartalommal.
„A jövendő diktatúra, politikai és gazdasági programjától függetlenül, nacionalista jelszavakhoz folyamodik: az uralkodó állami esztétikává az álszláv stílus válik (Ezt a kifejezést nem negatív, elítélő értelemben használjuk. A valóságban nem létező szláv stílustól eltérően az álszláv stílus aprólékosan kidolgozott paradigma.”
Ha már itt tartunk, ez a többszólamúság megjelenik rögtön a címben is, melyet a regény első mondata (a generációs marketing által utóbb X-szel aposztrofált, „digitális bevándorlóként” jellemzett nemzedékről, akik az első adandó alkalommal, szívfájdalom nélkül dobták sutba a Nagy Októberi Szocialista forradalom eszményeit, s helyette a Pepsit választották) rögtön meg is magyarázott. Legalábbis látszólag, mert bár csakugyan Babilen generációja volt az első, amely (1974 óta) korlátlan mennyiségben nyakalhatta a hazai földön gyártott Pepsit ( a nagy vetélytársnak az összeomlásig kellett várnia, hogy megvethesse a lábát), a „P” utalhat a „pizdetc” szóra is, amelyet ebben a kontextusban talán „elbaszott”-ként lehet leghívebben fordítani (a magyar fordításban keresd az ötlábú kutya metaforáját). Ez a kettőség pedig jól megjeleníti nemcsak a szovjet, de valamennyi ex-szocialista rendszerben felcseperedett, hasonló korú fiatalember legnagyobb tragédiáját, nevezetesen, hogy az amerikai álom távolról sem olyan tökéletes, ahogyan azt a vasfüggönyön innen elképzeltük.
Ezt a csalódottságot és frusztrációt járta körbe több ezer kilométerrel nyugatra, alig három évvel korábban ugyanezen nemzedék egy másik zsenije (az amúgy szintén szláv felmenőkkel bíró Palahniuk ugyanúgy 1962-ben született, mint Pelevin). A Harcosok klubja persze jóval személyesebb és jóval dühösebb regény: hősei, az űrhajós majmok egészen más miliőben szocializálódtak – hogy mást ne mondjak, Babilenéknek (másképp: a Pepsitől megrészegült csimpánzoknak) volt háborúja, az összeomláshoz vezető válságról nem is beszélve, és elvileg alapból az “anyagi javak elsődlegességét elutasító” világrendben nőtt fel. Útjuk a boldogság keresése során mégis ugyanahhoz a következtetéshez vezet: hogy a színes magazinok, az ötszáz csatorna (és hol volt még ekkor az internet meg az Instagram) meg az alsógatyákra varrt nevek világában valami nagyon, de nagyon el van rontva.
„Nálunk régebben pravoszlávia, önkényuralom és népiség volt. Aztán jött ez a kommunizmus. Most pedig, mikor véget ért, egyáltalán nincs semmiféle eszme, a pénzen kívül.”
2019-ben színtiszta nosztalgiafröccs újraolvasni a regényt, s felidézni általa azt, ami már elmúlt (a neonszínű öltönyök és gomba módra szaporodó „menedzserek”, a még megbízható eredetű és minőségű ecstazy és baszomnagy mobiltelefonok világát ) és szörnyülködni azon, ami azóta is úgy maradt. Egyúttal rácsodálkozhatunk arra is, hogy a Dunának és az Oltnak nemcsak egymással, de sok tekintetben a Volgával is kurvára egy a hangja (aki nem hiszi, fusson csak végig a cikkbe tűzdelt idézeteken, és ahol kell, helyettesítse a megfelelő kifejezéseket), vegyük akár a nyugati eszméket kritikátlanul istenítő Szerjózsák és a hazafias imídzsbe belemerevedő Maljuták önreflexió és humorérzék nélküli szembenállását, vagy azt, ahogyan egy komplett nemzedék próbál meg egyre kétségbeesettebben kiutat keresni a teljesítménykényszer és az érvényesülés iránti hajszából.
És persze van még valami, ami 1999-ben nem volt több jellegzetesen pelevini agymenésnél, mára azonban minden további nélkül elérhető a hozzá szükséges technológia. Azokban a fejezetekkel, amelyekben Babilen szembesül azzal, hogy mindaz, amit a tévében lát – ide értve a világot irányító személyiségeket és az átlagemberek életét befolyásoló globális konfliktusokat is – nem több virtuális illúziónál, Pelevin hátborzongató módon jósolta meg azt a világot- a Mát - amikor minden eddiginél jobban elmosódik a határ a valóság és a bullshit között. Philip K. Dick magyar kiadásának állandó jellegű ajánlója az a Terry Gilliam-idézet, mely szerint Dick járt legelőször a „modern világ vég nélkül sokasodó valóságaiban”. A világ ex-szocialista feléről néhány évtized spéttel ugyan, de Viktor Pelevin követte őt először.
Eredeti cím:
Виктор Пелевин: Generation «П»,
Fordította: Bratka László
Helikon 2019 , 384 oldal
