Egy vallomással kell kezdenem – bár aki régóta olvas minket, az úgyis tudja: a 90-es években kifejezetten szerettem Michael Bay filmjeit. Ez persze betudható annak, hogy még növésben lévő tinédzser voltam, de a Bad Boyst, A sziklát és az Armagaddont is újranéztem az utóbbi tíz évben, és még mindig tetszett. Talán csak a nosztalgia… vagy talán régen tényleg tudott szórakoztató akciófilmeket csinálni. Van egy olyan érzésem, hogy a Pearl Harbor után eltört valami Bayben: rájött, hogy az emberek nem kajálják be a „komolyan” vehető témát „méltósággal” feldolgozó próbálkozásait, mire azt mondta, faszomba, akkor többet nem fogom vissza magam, és filmkészítésének arroganciáját, suttyóságát feltekerte a maximumra. Ebből lettek ugye az agysejttemető Transformersek (de már a Bad Boys 2. is).
A Six Underground pont azért érdekelt, mert 14 éve, A sziget óta ez az első akciófilmje az óriásrobotos esztétikai bűncselekményei után – gondoltam, hátha végre villant valamit a Bad Boys humorából, A szikla feszességéből vagy az Armagaddon még épp emészthető, macsó grandiózusságából. Nyilván naiv voltam.
Tény, hogy a Deadpool szintén suttyóhumorban utazó írópárosa (Paul Wernick, Rhett Reese) és Bay tökéletesen összepasszolnak, csoda, hogy eddig még nem találtak egymásra. Előbbiek legalább eleve kicsit könnyedebben fogják fel a tűzijátékozást, és a humort sem csak otromba adalékanyagként, hanem a cselekmény szerves részeként használják. A hat rezsimellenes önbíráskodó garázdálkodása így egy harsány akcióvígjátékot tesz ki, mely kicsit olyan, mintha összekotyvasztották volna a James Bond globális kalandozását a Bad Boys 2. már húzósabb-véresebb buddy copos humorával meg az Ocean’s Eleven furmányos csapatmissziójával.
Hogy a filmet Bay rendezte, az szokás szerint úgy öt vágás (azaz kb. két másodperc) után nyilvánvaló. A Wernick/Reese-duót sem olyan nehéz megtippelni: a nyitó autósüldözést (melyet részben az ezúttal Firenzét helyettesítő Budapesten vettek fel) ugyanúgy flashbackekkel darabolják fel, mint a Deadpool autópályás akcióját, és ugyanúgy ki is ölnek az egyébként bravúros technikai megoldásokkal teli hajszából minden lendületet. Ez ennek ellenére is az egész film legjobb akciójelenete (benne a szokásos „höhö, véletlenül leromboltunk, egy ezeréves emlékművet, de vicces” tahóhumorral), ami a következő bő másfél óra szempontjából nem túl jó hír. Még a finálé is lapos ehhez képest, de azt legalább pár ötlettel sikerül feldobni (szupermágnes).
Bay még egy funkciója szerint mélységesen tragikus, a főhős motivációja szempontjából meghatározó jelenetet (háborús bűnről, ártatlan civilek és menekültek mérges gázzal való lemészárlásáról van szó) is úgy vesz fel, mint bármilyen vagány akciót: gyors vágásokkal, látványos robbanásokkal, menő beállításokban ide-oda repkedő testekkel, minimális átérzéssel, empátiával. Nem hiszem, hogy azért, mert ennyire ostoba és/vagy pszichopata, egyszerűen csak tényleg nem tud másképpen gondolkodni, számára kizárólag a filmkészítés technikai oldala létezik, és az is csak egyféleképpen (lásd még: Zack Snyder lassításesztétikáját). Ez az ember egy holokausztdrámát is úgy rendezne meg, hogy a foglyok elgázosítása után a nácik még felrobbantják a gázkamrát. Hozzáteszem, utoljára talán Verhoeven Emlékmásában szarták le ennyire akciójelenetek alatt az ártatlan járókelőket – épp csak annak a filmnek a nihilizmusához illett a szerencsétlen statiszták bedarálása, ebből az öntudatos, okoskodóan vicces limonádéból viszont kissé kilóg.
A humor talán még inkább ízlés kérdése, mint bármi más – én talán minden tizedik poénon tudtam mosolyogni kicsit, ami nem egy jó arány. Feltűnő továbbá, hogy Ryan Reynolds (igaz, eleve kiforratlan, sótlan) karakteréhez nem igazán illik ez a hol kretén, hol önbizalomhiányos viccelődés, és bármibe lefogadnám, hogy csak a színész leszerződése után írták bele a forgatókönyvbe, mert Reynoldstól ugye ezt várja a közönség. A csapat többi tagja közül Corey Hawkins mesterlövésze érződik félig-meddig hihetőnek, a többieket felskiccelt vázlatnak is túlzás lenne nevezni, Adria Arjona a kémnő szerepében pedig az ember, aki ott sem volt: se karakteríve, se személyisége, se semmije, ha épp nincs a képernyőn, elfelejted, hogy egyáltalán létezik.
Persze, tudom: kit érdekel mindez egy Michael Bay-filmben. Lehet, hogy igazatok van. De a Six Underground szórakoztató hülyeség dacára komoly dolgokat is akar érinteni, drámai szálakat is próbál villantani, és még ha minderre legyintünk, akkor is ott van az a tény, hogy egy hatfős csapatról szól, márpedig ahhoz legalább egy-két markáns jellemvonással fel kéne ruházni a szereplőket, nem is beszélve a köztük lévő dinamikáról. Ehelyett arra megy el az idő, hogy egy óra elteltével nagyjából hatodszor is elmondja a kínosan önismétlő narrátor, hogy hogyan és miért állt össze a csapat... Így sajnos csak annyira érdekel a szikraesővel meg tűzgömbökkel teletömött akció és a tapló poénkodás, mint Bayt a női egyenjogúság. Mondhatnám, hogy a Transformerseknél még így is jobb, de hát azoknál mi nem?