Gyerekkoromban minden túlzás nélkül zabáltam a Star Wars-könyveket. Onnantól kezdve, hogy a ’90-es évek elején a kezembe került Timothy Zahn vízválasztó Thrawn-trilógiájának első része, A Birodalom örökösei, egy ideig elolvastam mindent, de tényleg, kivétel nélkül mindent, ami csak megjelent – márpedig egyedül 1992-ben nyolc SW-könyvet adtak ki itthon (ebben benne van a hírhedt magyar hamisítvány/átverés, A Jedi hatalma is, amelyet a Thrawn-trilógia második köteteként próbáltak eladni). Kicsit homályosak az emlékeim, de valamikor 1997-ben, Kevin J. Anderson Ifjú Jedi Lovagok sorozata környékén szálltam ki a galaktikus buliból. Már tinédzserként is feltűnt ugyanis, hogy a könyvek gyanúsan egy kaptafára készülnek, például: előbukkan valami távoli régióból egy elfeledett birodalmi flotta, általában egy új szuperfegyverrel (volt itt Napzúzó és Világpusztító, és nem, ezeket a neveket tényleg nem én találtam ki) meg egy sötét Jedivel a tarsolyában, hogy nekimenjen az Új Köztársaságnak (ezek a regények jellemzően A Jedi visszatér utáni egy évtizedben játszódtak). Az biztos, hogy bő húsz éve nem olvastam egyetlen Star Wars-könyvet sem.
Pár hónapja számomra is váratlanul kedvet kaptam Zahn már említett trilógiájához, amely annak idején elindította az SW-könyvőrületet (Amerikában és itt is), és amely mindig is a legjobbként élt az emlékeimben – kíváncsi voltam, felnőttfejjel fog-e legalább közel annyira tetszeni, mint gyerekként.
Kis SW-könyvtörténelem a kontextus kedvéért: az első eredeti (tehát nem meglévő filmet adaptáló) SW-regény Alan Dean Foster Erőpróbája volt 1978-ban (nálunk 1984-től jelent meg folytatásos formában a Robur magazinban, akkor még Jedi-kristály címen, majd 1992-ben kiadta a Valhalla Páholy, a magyar SW-könyvek atyja). Ezt egy potenciális alacsony költségvetésű második film alapjának szántak, ha az első Star Wars nem lenne sikeres: Luke és Leia az elején lezuhannak egy ködös-mocsaras-erdős bolygón, ott játszódik aztán az egész cselekmény – szóval semmi űrcsata és hasonló drága bohóságok. Hőseink ráadásul Han és Csubi nélkül csapnak össze Darth Vaderrel, mert Harrison Ford akkoriban még nem szerződött le a folytatásra. 1979-ben elindult Brian Daley Han Solo-trilógiája, 1983-ban pedig pár hónapos különbségekkel megjelent L. Neil Smith teljes Lando Calrissian-trilógiája (mindkettő pár évvel a filmek előtt játszódik, és nálunk csak a kilencvenes években kezdték kiadni őket).
A Jedi visszatér után hét évig nem született új Star Wars-regény, 1991-ben azonban Timothy Zahn előrukkolt a Thrawn-trilógia első részével, A Birodalom örököseivel. Ez volt tehát az első regény, amely A Jedi visszatér után (konkrétan öt évvel) vette fel a fonalat, ez fektette le igazán az azóta megboldogult, híres Star Wars EU (expanded universe, vagyis a filmeket kiegészítő kontinuitás) alapjait, és jó egy évtizeden át mind történeti, mind stilisztikai szempontból ez szolgált mintaként a további könyveknek. Mi több, Zahn e három művét akkoriban (ha nem is egészen hivatalosan) a VII., VIII. és IX. epizódnak tekintették, főszerepben Luke-kal, Leiával, Hannal és mindenki mással, aki kicsit is számít.
A Birodalom örökösei idejében még újszerűnek számított mindaz, ami később fárasztóvá vált. Az Új Köztársaság belpolitikai problémákkal küszködve igyekszik végleg rendet rakni a galaxisban, miközben továbbra is folynak kisebb harcok az egykor gigászi birodalmi erő maradékaival, amelyek nem hajlandóak tudomást venni a történelem kerekének fordulásáról. Aztán felbukkan Thrawn főadmirális, egyesíti a szedett-vedett csapatokat, és a kis harcokból fokozatosan kétségbeesett, grandiózus élethalálharc lesz.
A Thrawn-trilógia (A Birodalom örökösei, Sötét Erők ébredése, Az utolsó parancs) természetesen óriási mértékben épít a nosztalgiára, nem vagy alig kevésbé, mint az újkori Star Wars-filmek. Soha véget nem érően sorjáznak az ismerős szituációk, megjegyzések, karaktermotívumok és beszólások, és a szereplők folyamatosan, kis túlzással kétoldalanként utalnak vissza a filmekre – de szinte semmi másra, mintha sem azok cselekménye előtt, sem az óta nem lett volna életük. Ugyanakkor Zahn számos népszerű és valóban hatásos újdonságot is bevezetett a Star Warsba: leginkább magát Thrawn főadmirálist (aki azóta újra visszatért a hivatalos kánonba a Lázadók animációs sorozatban, és Zahn az utóbbi pár évben írt vele egy új trilógiát is) és Mara Jade-et, a Császár Kezét, aki bosszúból Palpatine haláláért Luke életére tör (bármibe lefogadom, hogy előbb-utóbb őt is újra látni fogjuk).
Az is újdonságként értékelhető, hogy a Thrawn-trilógia a filmeknél jelentősen jobban belemegy a konfliktus konkrét politikai és katonai részleteibe, manővereibe (megkockáztatom, ez még a prequel-trilógiával szemben is érvényes), amitől sokkal inkább érződik tényleges sci-finek, mint laza, kortalan meseelemekkel zsonglőrködő space fantasynek. Apró érdekesség ehhez, hogy Zahn nevezte meg először a Köztársaság/Birodalom/Új Köztársaság mindenkori központját Coruscantként, mely nevet aztán Lucas is átvette a Baljós árnyaktól kezdve.
Még csak véletlenül sem áll szándékomban ezt a cikket arra kifuttatni, hogy melyik a jobb sequel-trilógia, ez vagy a jelenlegi filmek, de a karaktereket azért érdemes összevetni. Az új szereplők összességében érdekesebbek, jobban realizáltak Zahnnál, mint a Disney-nél – bár Rey, Finn és Poe rendkívül szimpatikusak, elevenek, egyben egyszerűek és laposak is (ezen Rian Johnson próbált több-kevesebb sikerrel segíteni, és hogy végül mi lesz ebből, pár nap múlva kiderül). Ehhez képest Zahnnál minden igazán jónak a három új szereplő a kulcsa: Mara Jade, akiben állandó konfliktus dúl saját érzései és moralitása, valamint Luke megölésének szinte természetfeletti kényszere között (és minimum egy említést megérdemel a Birodalom és az Új Köztársaság közt lavírozó csempészfőnöke, Talon Karrde is). A néhai Jedi Mester, C’baoth túlzás nélkül ön- és közveszélyes, beszámíthatatlan, őrült, sötét Jedi klónja (ezekben a könyvekben még egészen másképp festett a klónháború, mint Lucas későbbi prequeleiben), valamint maga Thrawn, a racionális, félelmetes, jéghideg, de hidegségében tisztességes stratégiai lángelme.
Ma, a Halálcsillagok és hasonló világpusztító gépezetek végtelennek tetsző sora után Thrawn alakja és pozíciója különösen üdítő. Zahnnál (ellentétben Abrams langyos-unalmas megoldásánál Az ébredő Erőben) fordul a kocka, és immár érezhetően az Új Köztársaság van szinte elsöprő túlerőben a gerillatámadásokra kényszerülő Birodalommal szemben. És Thrawn nem azzal kezd fokozatosan felülkerekedni a harcban, hogy előhúz a seggéből egy Rettenetes Bolygómolesztáló Hiperkütyüt, hanem azzal, hogy tanulmányozza az ellenségét, tervez, mérlegel, intrikál, és roppant kellemetlen, kiszámíthatatlan, aljas katonai meglepetések egész sorát zúdítja a magabiztosságát lassanként elvesztő Új Köztársaságra. A Thrawn és kelletlen társa/segítője, az Erő kultuszát megszállottan éltető, bomlott elméjű C’baoth közti verbális konfliktusok, a jeges racionalitás és a forrófejű téboly megütközései a trilógia csúcspontjai. (Kylo Ren, bár egészen más, majdnem hasonlóan jó karakter, mint C’baoth – Kylo, vagyis Ben Solo alapjául egyébként Han és Leia e trilógiában megszülető egyik gyereke, Jacen szolgált, aki idővel szintén áttért a sötét oldalra az akkori kontinuitásban.)
A Thrawn-trilógia igazi főhősei azonban természetesen Luke és társai, velük kapcsolatban pedig Zahnnak már egyáltalán nincsenek ötletei (vagy talán nem kapott kellő szabadságot a Lucasfilmtől…?). Luke száraz, nemes szentfazék, nincs valamirevaló karakteríve, fejlődéstörténete, annak ellenére sem, hogy egyébként folyamatosan aggodalmaskodik saját, még mindig nem kellőképpen kiforrott Jedi képességei miatt (lehet kövezni, de nekem sokkal izgalmasabb Az utolsó Jedik megtört, belső konfliktusoktól tépázott, karcosabb Luke-ja). Hannal (és Landóval) még kevésbé tud mit kezdeni az író, igaz, az ő karakterét már A Jedi visszatér is megfosztotta korábbi színességétől (bár ez még mindig jobb, mint ostoba és izzadságszagú visszafokozása csóró csempésszé Az ébredő Erőben). Még Leia járt a legjobban, akiben éledeznek a Jedi képességek, fénykardot is forgat, de a lényeg, hogy ténylegesen fontos diplomáciai/politikai küldetéseket hajt végre (ezek meglepően hatásos fejezetei a trilógiának), sűrűn villantgatva karakterének egy olyan oldalát, amelyről sok szó esett ugyan, de látni addig nem nagyon láthattuk (és azóta sem sokat).
Felnőttfejjel azért (nyilván) nagyon más olvasni ezeket a regényeket, mint egykor. Egyrészt még jobban értékelem az újításokat (az Erőt maguk körül semlegesítő ösztönlények, az ysalamirik, a Birodalom által rútul átvert noghrik) és a meglepő húzásokat (az egész trilógiában egyetlen fénykardpárbaj van), másrészt viszont sokkal kevésbé hatnak meg (vagy adott esetben egyenesen bosszantanak) a fanservice-elemek. Kifejezetten zavarnak a cselekmény suta és esetleges megoldásai (karakterek újra és újra a vakvéletlennek köszönhetően futnak össze, mintha a galaxis csak egy kis falucska lenne), valamint a már-már komikusan nyilvánvaló szándékkal (a mindig fogalmatlan, hithű Pallaeon kapitány afféle másodhegedűs Watson Thrawn zsenije mellett) és/vagy nevetségesen elnagyolt vonásokkal felvázolt mellékalakok (az áruló csempész, Ferrier). Nem örülök a néha végtelen hosszúságú, de nagyon kevés információt vagy egyáltalán bármi szórakoztatót és épületeset tartalmazó dialógusoknak sem – a karakterek oldalakon keresztül tudnak értelmetlenül és önismétlően tanakodni arról, hogy mire készülhet a Birodalom, és mit tegyenek ők, és folyton mindenki mindenféle kétségek közt őrlődik, ami azonban egyáltalán nem érett drámai elem, inkább csak nagyon gyenge és unalmas feszültségfokozó próbálkozás.
De összességében a Thrawn-trilógia még ma, felnőttként is élvezetes olvasmány. Azt a problémát persze nem lehet megkerülni, hogy A jedi visszatér tökéletesen, kereken lezárja a sagát, és semmilyen folytatást nem igényel – de a Thrawn-trilógia legalább egy szempontból jobban veszi ezt az akadályt, mint a Disney-filmek. Amíg Az ébredő Erő egy bújtatott, lusta Egy új remény-remake, addig A Birodalom örökösei egy nagyon határozott saját témával és identitással indít: a középpontban a Birodalom bukása utáni új politikai hatalom, az Új Köztársaság megszilárdulása áll. És bár Zahnt erős túlzással sem lehetne írózseninek nevezni, azért kompetensen gördíti előre a cselekményt, egyszerű, de többnyire hatásos a prózája, működnek a leírásai, és nem utolsósorban: jól kufárkodik a Star Wars univerzumának jellegzetességeivel. Ami sosem árt.
(PS: A magyar szövegben azért vannak vicces dolgok, csak egy egyetlen példa: a klónháborút hol klónháborúként, hol Clone háborúként, hol Clone-i háborúként emlegetik – nem nagyon volt képben a fordító; és amennyire a tudom, a szöveget a Szukits újrakiadásaihoz sem fésülték át.)