„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – ezt a klasszikus tételt talán annyival lehet kiegészíteni, hogy az előbbiek életére (ha a sitcomokat nem számítjuk) biztosan nem lehet sorozatokat bazírozni. Egy adott csoporton belüli drámai konfliktus érdekességét önmagában azonnal hatványra emeli, ha olyan emberek feszülnek egymásnak, akiknek a közfelfogás szerint szeretniük és támogatniuk kellene egymást a közös vér okán. Az pedig már csak a hab a tortán, ha a család diszfunkcionalitása a hétköznapitól merőben eltérő díszletek között jelenik meg – legyen szó akár neo-westernről, mint a Sons of Anarchy, szuperhősökről, mint az Umbrella Academy, vagy éppen kosztümös gengsztersztoriról, mint a Peaky Blinders (PB).
A Shelby-család hányattatásainak története azon sorozatok közé tartozik, melyek minősége cselekményszövésben és karakterábrázolásban is évadról évadra egye csak javult. Ez akkor is igaz, ha az egyes évadokon belül itt is-ott is akadtak mélypontok (vegyük pl. Adrien Brody keresztapa-karikatúráját a negyedik etapból), és különösen annak fényében elismerésre méltó teljesítmény, hogy amúgy mindegyik évad forgatókönyve ugyanarra, a zsánerben valahol magától értetődőnek tetsző algoritmusra épült. Antagonista felbukkanása (adott esetben egy családtag meggondolatlan cselekedetéből vagy a jó öreg karmából kifolyólag) – kezdeti adok-kapok – érzékeny veszteség – visszavágás – valós, vagy valósként lefestett szopóroller – látszólagos behódolás – végső leszámolás a magát nyeregben érző ellenféllel.
Shelbyék ötödjére tértek vissza idén nyáron, s a külsőségek szintjén hálistennek minden maradt a régiben, ide értve a frizurákat, a láncdohányzást és az eszméletlen akcentusokat is. 1929. októberében járunk: a New York-i tőzsde fekete péntekjébe az egész világ belerendül, a családot is ideértve – annál is inkább, mert a kár minimalizálható lett volna, ha a tengerentúli érdekeltségek portfólióját menedzselő, frissen megházasodott Michael Gray szem előtt tartja a családfő utasításait, és nem a saját feje után megy. Igaz, nem ő az egyetlen, akivel gondok vannak: a másodhegedűs szerepbe nagyrészt belerázódott Arthur tökeit ambiciózus felesége csavargatja, a szemünk előtt felcseperedett Finn (amikor először felbukkan, azt hittem, az előző évadban elhunyt Jacket látom flashbackben) az oroszlánkörmeit próbálgatja, és persze tovább rontja az üzletet egy erőszakos északi banda fenyegetése. A helyzeten nem sokat segít, hogy Tommy Shelby továbbra is morfiummal és whiskyvel kezeli az egyre jobban elhatalmasodó poszt-traumás stresszét, s ez a kombó megidézi első felesége kísértetét (na jó, sose legyen rosszabb rémálmunk Annabelle Wallisnál, és ha már itt tartunk, az utolsó részben kapunk még egy, a maga beteges módján egészen szívet melengető cameót is).
Mostanra - talán a marslakók kivételével - a Shelbyknek sikerült mindenkivel ujjat húzniuk, akikkel az adott történelmi környezetben lehetett, és minden új évadban eggyel magasabb szintre léptek. Az ötödik évad elején a családi portfólió már jelentős részben legális alapokra támaszkodik, maga Thomas Shelby a parlament alsóházának tiszteletreméltó tagja – mi egy bank kirablása egy bank alapításához képest, ugye –, ahol felfigyel rá Oswald Mosley, a valóságban is élt, önjelölt angol Duce, az angol közéletben összességében mariginális szerepet játszó (egyetlen tagjuk sem került be soha a parlamentbe) brit fasiszta párt leendő vezetője. Róla hamar kiderül, hogy szoros kapcsolatban van az északi fenyegetéssel - innentől pedig teszi a dolgát az a bizonyos algoritmus.
Három momentum azonban van, ami valamennyire újdonságként hathat a korábbiakban megszokottakhoz képest. Először is, a PB eddig évadról évadra élt, és eddig nem nagyon voltak jelei annak, hogy a bűneik egyszer majd bűnhődéshez vezetnek. Mert bár könnyű elfelejteni a családtagok kezét szennyező rengeteg gonosztettet – Arthur Shelby például valószínűleg a sorozatok történetének legszeretetreméltóbb pszichopatája -, a műfaj hagyományai szerint már a felemelkedésben ott kellene csíráznia az elkerülhetetlen bukás magjainak. A Peaky Blindersben viszont a hősöket emésztő legnagyobb traumák még a sorozat kezdő időpontja előtti időszakban gyökereztek – a férfiaknak a háború, Pollynak a gyermekei elvesztése –, és annak, ami már a szemünk előtt történt, eddig nem lettek évadokon átívelően hangsúlyos, némi önmarcangolásnál súlyosabb gondokat előrevetítő következményei. A harmadik évad vége majdnem szétszaggatta ugyan a családot, picit áthangszerelve önmagában alkalmas lehetett volna akár a sorozat befejezésére, illetve arra is, hogy felvezessen egy véres lezárást a negyedik évadban – Adrien Brody érkezése azonban visszaterelte a történetet a régi vágányokra. Feleségének elvesztése hasonlóképpen kiváló alapot szolgáltathatott volna rá, hogy az írók Tommy Shelbyvel elpusztíttassanak mindent, amit addig épített – ez elmaradt, pótmegoldásként újra megházasították és arra ítéltették, hogy ugyanazokat a vétkeket kövesse el, mint az első alkalommal.
A hiba nélküli, töretlen ív persze eleve iszonyatosan ritka – példaként talán a The Shieldet és a Strike Team hét évadot átszelő felemelkedését és bukását tudnám idecitálni –, és nem is lehet feltétlenül elvárni egy olyan szériától, amelynek egy világsztár a főszereplő (még ha Cillian Murphy pályája nem is lőtt ki olyan magasra, mint mondjuk Benedict Cumberbatché), ahol két év is eltelhet egy-egy hatrészes évad között, és amelynek az alkotója nyakig benne van párhuzamosan egy csomó másik projektben. Ebben az évadban mintha mégis elkezdődött volna valami: egyrészt a főhős lelkiállapotának romlása minden eddiginél nagyobb hangsúlyt és műsoridőt kapott (érzésem szerint amúgy nem biztos, hogy megérte ennyit időt elvesztegetni rá), és ugyanez igaz a generációs ellentétek felerősödésére is (ebből viszont kevesebb jutott, mint amennyit megérdemelt volna). Az egyik legközhelyesebb gengszter-klisé, hogy az öregek bűnei a fiatalok elvesztésében, vagy ami hasonlóan végzetszerű: a fiatalok keze által toroltatnak meg – a PB esetében még nem tudni, hogy rákanyarodunk-e erre az útra, vagy csak egy nem különösebben szofisztikált red herringről van szó.
(spoiler) A rossz hír (és a második újdonság) pedig az, hogy ezt ebben az évadban nem is fogjuk megtudni. Aki beleszokott a sorozat ritmusába, az kábé félpályától érezni fogja, hogy ebben a tempóban kizárt egy, az eddigiekhez hasonló lezárás, és csakugyan: ordas nagy cliffhanger vár ránk a végén. Ez leginkább azért érdekes, mert jelenlegi tudásunk szerint még két évad van tervben, és a legfőbb alkotó már elárulta a tervezett záróképet is: a légvédelmi szirénák visítását az Anglia felett dühöngő Blitz idején. A soron következő évadnak időben közvetlenül a záró képsorok után kellene folytatódnia – ami viszont egyet jelenthet azzal, hogy a hatodik és a hetedik között közel akkora intervallum telik majd el, mint amennyit az első hat összesen felölelt. Ha csakugyan akarnak valamit kezdeni az átívelő szállal, ekkora lyukat piszok nehéz lesz befoltozni, ha viszont sutba dobják, hat rész bizonyosan kevés lesz majd az eddigiekhez méltó, így-vagy úgy de katartikus befejezéshez (spoiler vége).
Végül, de nem utolsósorban: Oswald Mosley felbukkanása kiváló alkalmat adott arra, hogy Steven Knight némi aktuálpolitikai áthallást is csempésszen a forgatókönyvbe. Ennek Mosley programot hirdető beszédje a csúcspontja: fele királyságom feltenném egy pofonért cserébe, hogy az írók kaján vigyorral adták a virtigli populista gazember szájába a hazug médiáról meg a haza újbóli naggyá tételéről zengedező sorokat – az már egy másik dolog, hogy nem sokat kellett a fantáziájukra bízniuk, a mintát egyaránt megtalálják rá a 2019-es újságcikkekben - és a két világháború közti időszakot taglaló történelemkönyvekben egyaránt.