Ha nem is túl sokan, de vagyunk páran, akik még emlékszünk rá, hogy Rian Johnson nem volt mindig (az internetek szíves közlése szerint) Kathleen Kennedy láncoskutyája, a genderterror sorosista megbízottja, és egyben, mit szépítsük, Lucifer földi helytartója, hanem csak egy fiatal, ambiciózus rendező, aki annyira hitt az unortodox műfaji filmtervében, hogy hat éven át, dollárcentenként kalapozta össze a büdzsét (melyet végül a szülei egészítettek ki), majd a leforgatott anyagot a saját otthoni számítógépén vágta össze. Így született meg a kétezres évek egyik legizgalmasabb műfaji mixtúrája, a kaliforniai gimifilmeket a neonoirral keresztező Brick (Beépülve).
Az előzményekkel azért érdemes tisztában lenni, mert Johnson az elkövetési módszerein azóta sem változtatott, minden filmjénél ugyanezt a receptet követi. Kiválaszt egy jól ismert (al)zsánert, legyen az szélhámosfilm, időutazós sci-fi vagy akár egy alig ismert űrfantasy, és hol jobban (The Brothers Bloom), hol kevésbé (Looper), hol radikálisabban (Az utolsó Jedik), megpróbálja modernizálni, újraértelmezni. Johnson ugyanakkor nem Tarantino, nem akarja ezeket a műfajokat a saját képére formálni, nem tesz ki l’art pour l’art idézőjeleket, egyszerűen csak tiszteleg a kedvenc filmtípusai előtt a maga játékos stílusában.
A Tőrbe ejtve esetében csak annyi a különbség, hogy itt már nem kell filmesztéta-igazolvány ahhoz, hogy be tudjuk azonosítani az ihlető forrásokat Agatha Christie regényeitől Sherlock Holmes munkásságáig. Az a bizonyos kötelező johnsoni csavar a klasszikus(nak tűnő) Poirot-sztori jelenbe helyezése az alapszituáció (ódon családi villa, egy halott, sok gyanús gyanúsított stb.) radikális megváltoztatása nélkül. Johnson ezzel nyilvánvalóan plusz munkát adott magának, de sikerült megoldania, hogy egyáltalán ne tűnjön paradoxonnak az okostelefonok világában egy klasszikus whodunnit-dramaturgia. A nyomozati szakaszt is felfrissítette azzal, hogy már a film első harmadában megmutatja, hogyan távozik az élők sorából a Kevin Spacey Christopher Plummer által alakított krimiíró, vagyis a fókusz átkerül a „hogyan halt meg az áldozat”-ról, a „na jó, de hogyan halt meg egész pontosan az áldozat” zavarbaejtő kérdésére, illetve az addig epizodistának álcázott Martára, a bevándorló hátterű ápolónőre / házi szolgára.
Ettől a ponttól kezdve lesz egy extra tétje is a történetnek: már nem csak az az érdekes, hogy Daniel Craig SNL-szkeccsbe illő déli akcentussal felvértezett Poirot-inkarnációja hogyan hallgatja ki a családtagokat és pakolgatja egymás mellé a kirakós darabjait, hanem az is, hogy mi lesz a főszereplővé előléptetett Marta sorsa, akinek a figurája a műfajban megszokotthoz (és elvárthoz) képest kap egy pluszdimenziót (nem kis részben Ana de Armas őszinte alakításának köszönhetően).
A feketeöves TLJ-haterek egyik fő vádpontja, a történet és a karakterek túlideologizálása, itt biztos nem áll meg. Johnson pont annyira emeli csak be az elitek vs. elnyomottak szubtextust a filmbe, amennyire szükséges is ahhoz, hogy ne „csak” egy szimpla, modernizált whodunnitet kapjunk. A Tőrbe ejtve talán nem az Élősködők, a Mi vagy a Joker ligájában játszik, talán nem is akar (már ami a komolykodás mértékét illeti), mégis, nagyjából ugyanarra a gondolatra fut ki. Hogy a társadalom durván kettészakadt a magukat felvilágosultnak, szolidárisnak hazudó elitekre és az álmaikat kergető kevésbé szerencsésekre. Van persze különbség is, méghozzá jelentős: Johnson hőse egy ártatlan, tiszta szívű, kedves lény, akinek – zseniális ötlet! – már a hazugság gondolatától is szó szerint hányingere lesz. Nem csoda, hogy jól esik drukkolni neki, és izgulni érte.
A Tőrbe ejtve viszont működik akkor is, ha annyira nem hatnak meg bennünket az osztályharcos kontextusok, ugyanis vegytiszta krimiként se nagyon lehet belekötni. Ha esetleg ki is következtetjük a rejtély egyik-másik elemét, szinte kizárt, hogy felkészüljünk az összes fordulatra, vagy hogy ne maradjanak még tisztázandó kérdések a fináléra is. Johnson olyan mesterien üti le az összes, saját maga által feldobott labdát (tessék pl. a Chris Evans által játszott seggfej késsel kapcsolatos kiszólására gondolni), hogy a forgatókönyvet nyugodtan egyetemi segédanyaggá lehetne nyilvánítani a setup – payoff és a foreshadowing oktatásához.
Beszélős, sokszereplős film lévén a színészeket is illik megemlíteni. Nincs kizárva, hogy Johnson vagy a stúdió az eredeti (khm.) koncepció jelentette rizikót próbálta ellensúlyozni azzal, hogy még a legkisebb szerepekre is sztárokat szerződtetett, de nem kizökkentő a jelenlétük. Egyrészt többnyire mást játszanak, mint szoktak (a brit Craig valószínűtlen választás egy mélydéli nyomozó szerepére, de Chris Evans se sokszor volt még ennyire ütnivalóan ellenszenves), másrészt a film mondandóját is tökéletesen aláhúzza, hogy a sztárok valójában csak másodhegedűsök egy kevésbé ismert kubai színésznő mellett.
Egy személyes lábjegyzet a végére. Amikor a geekzes kollégákkal kijöttünk a moziból, megegyeztünk abban, hogy a kedvenc running gagünk az, hogy a családtagok minden egyes alkalommal más-más dél-amerikai ország bevándorlójának hiszik Martát. A megfejtések közt elhangzik Brazília, Uruguay, Paraguay, Kuba. „Vicces, hogy senki nem tudja, hogy a nő valójában ecuadori” – mondom erre én fölényesen, hogy aztán hazaérve, az IMDb triviarovatában szembesüljek vele, hogy Ecuador is csak egy tipp volt a sok közül a filmben, és valójában nem hangzik el, honnan származik a lány, de mindegy is, mert ő már eleve az USA-ban született.
Kiváló slusszpoén, köszönjük, Rian.