Különös film a Jojo Nyuszi. Taika Waititi író-rendező saját definíciója szerint „gyűlöletellenes szatíra”, csakhogy ez alapján valami merészebbre, harsányabbra, karcosabbra… röviden és konkrétan: szatirikusabbra számítana az ember. Mindenképpen valami olyasmire, mint Chaplintől A nagy diktátor vagy Mel Brookstól a Katasztrofális siker – ám a Jojo Nyuszi inkább olyasféleképpen nyúl a második világháború, a fasizmus és az intézményesített gyűlölet témájához, mint a Roberto Benigni-féle Az élet szép: kedvességgel és szívvel, a gyermeklét ártatlanságának és a valóság szörnyűségeinek szembeállításával. Nem pedig a történelem mészárosainak ravasz pellengérre állításával. Hogy ez kinek mennyire jelent problémát, azt valószínűleg mindenki saját prekoncepciói fogják eldönteni.
A történet középpontjában a tízéves Jojo Betzler áll (az újonc Roman Griffin Davis kitűnő a szerepben, de egyébként az egész színészgárda remekel), aki egy német faluban issza szorgalmasan magába a náci ideológia legjavát a második világháború végnapjaiban, és imádja a nép bölcs és erős vezetőjét, a Führert. Sajnos szegény ennek ellenére sem túl jó náci: még egy nyuszi nyakát sem képes parancsra kitekerni, ezért kapja társaitól a Jojo Nyuszi gúnynevet. Még jó, hogy ott van mellette képzeletbeli barátja, Adolf Hitler (Waititi), aki eligazítást nyújt neki egy tisztességes fasiszta viselkedésével és gondolkodásmódjával kapcsolatban. De amikor Jojo megtudja, hogy anyja (Scarlett Johansson) egy zsidó tinilányt (Thomasin McKenzie) bújtat az emeleten, nácizmusbuboréka kipukkanni készül.
A Jojo Nyuszi legmeglepőbb aspektusa, hogy mennyire rémesen egyszerű, már-már primitív a humora. A nácikat nagyjából úgy ábrázolja Waititi, mint (sajnálom, de tényleg ez a legközelebbi példa, ami eszembe jut) az új Star Wars-trilógia Hux tábornokot, vagyis paprikajancsik nevetséges gyülekezetének. És bár egyrészt érthető a szándék, másrészt szerencsére vannak árnyalatok is (mint a Sam Rockwell alakította kiábrándult százados – igaz, ő nem is SS-, hanem Wehrmacht-tiszt), ezzel az ábrázolásmóddal végül mégiscsak nehéz összevetni a film mélyütésszerűen drámai jeleneteit vagy a különösebb szájbarágás nélkül, de végig jelenlévő olyan elemeit, mint a hiányzó apák, a halott nővérek és a gyermekkatonák, amelyek éppen a nácizmus borzalmát és veszélyét hívatottak alátámasztani.
A film akkor működik a legjobban, amikor a fanatikus nácinak nevelt címszereplő és az otthonában bujkáló zsidó lány kapcsolatát forszírozza. Mert bár Waititi definíciójának („gyűlöletellenes szatíra”) második szava finoman szólva is megkérdőjelezhető (a „szatíra” helyett pontosabb lenne a „burleszk”), az első abszolút érvényes. A Jojo Nyuszi szívmelengetően bájos fejlődéstörténet a „szeretet legyőzi a gyűlöletet” gondolat kontextusában – hogy ez túl szentimentálisan, szerencsesüti-szövegesen hangzik? Lehet, de a harsány humorral ellentétben Waititi ezt a vonalat nagyon is éretten, szépen és visszafogottan viszi végig. A Jojo Nyuszi elsősorban nem a rekeszizmaidra hat, hanem a szívedre.
Az élet széppel vont párhuzam pedig már csak azért is találó, mert mintha vizualitásában a Jojo Nyuszi ténylegesen megvalósítaná mindazt, amit Guido elhitetni igyekezett a fiával a koncentrációs tábor poklában: a német falu nem háború sújtotta, nyomorúságos lélekvesztő, hanem meleg színekkel teli, kedves tünderémese-ország, mely fennhangon és bátran hirdeti, hogy a szépség, az emberség jelen van még a legocsmányabb gyűlölet közepette is.