Az 1917 legemlékezetesebb jelenetében az egyik főszereplő katona egy rommá lőtt és bombázott kisváros csontvázszerű maradványai között menekül az éjszaka sötétjében: az égről lehulló jelzőfények folyamatosan mozgatják, nyújtják, eltolják a körülötte lévő árnyékokat, így hol teljes feketeségben lopakodik, hol áruló lidércfények vakító fókuszában menekül. Mindez egy olyan filmben, amely látszólag két, vágás nélküli snittben meséli el történetét – persze valójában kettőnél sokkal több snitt van benne, a vágásokat digitális utómunkával mosták el (hol kifejezetten ügyesen, hol meglehetősen otrombán). Ha lenyűgöző karrierjének ezen a pontján a legendás Roger Deakins operatőrnek még lenne szüksége bármiféle referenciamunkára, egész biztosan az 1917 képeivel, beállításaival, megvilágításaival kopogtatna munkáért a stúdiók ajtaján. Viszont a stáb összes többi tagja (talán még a díszlettervezőt leszámítva) legfeljebb futólag érdemel említést.
A történet szerint két brit katonának kell egyetlen éjszaka alatt átvágnia az egymással szembenéző hadseregek közti senkiföldjén, 1917 áprilisában, hogy elvigyenek egy fontos üzenetet egy másik zászlóaljnak, amely az időközben elavult információknak köszönhetően épp egy német csapdába készül belesétálni. Ha nem érnek oda időben, ezerhatszáz ember veszik oda – köztük egyikük bátyja.
Sam Mendes író-rendező deklarált célja az volt az egysnittes(nek álcázott) koncepcióval, hogy berántsa a nézőt a katonák mellé, a háború sűrűjébe. Ez a gimmick egy darabig működik is, ám hosszú távon monotonná, sőt kontraproduktívvá válik. Amíg pl. a Victoriában (vagy a nem egysnittes, de nagyjából hasonlóan, a főszereplő személyes teréből felvett Saul fiában) a forma végig tökéletesen szolgálja a tartalmat, addig az 1917 pár órányi sztorijába zsúfolt, már-már nevetségesen sok történés előbb-utóbb a tagadhatatlan technikai vérprofizmus dacára is odáig vezet, hogy érezzük, amint Deakins és társai vért izzadva próbálják megtartani a kameramozgás spontaneitásának, főszereplőkkel együtt mozgásának, lélegzésének törékeny illúzióját. Jó néhány alkalom van, amikor egy tényleges vágás sokkal kevésbé lett volna feltűnő, mint az egysnittes koncepcióhoz való merev ragaszkodás.
De ez csak apróság, ha úgy tetszik, kötözködés a film fő problémájához képest. Az 1917 annyira átadja magát az említett gimmicknek, hogy elfelejt bármit is mondani úgynevezett fő témájáról, az első világháborúról, vagy a háborúról úgy általában. Igaz, látunk sok szenvedést és pusztítást és halált és gyászt, de mindezek inkább csak kitöltő elemek a technikai erődemonstráció szüneteiben, semmint őszinte és letaglózó emberi pillanatok a világégés poklában. Kicsit olyan érzésem volt, mint A fegyvertelen katona alatt: ahogy Gibsont láthatóan csak az elképesztően véres mészárlásjelenetek érdekelték (ironikus módon egy pacifistáról szóló filmben), ugyanúgy Mendes csak a tempónak és a vizualitásnak szenteli a figyelmét. A minden túlzás nélkül vidójátékos dramaturgiában jellegtelen figurák szaladgálnak, akiknek gondolkodásmódjáról, hátteréről, háborúhoz való hozzáállásáról szinte semmit sem tudunk meg, egyetlen markáns, tényleges karakterkonfliktushoz vezető tulajdonságukat a forgatókönyv az első adandó alkalommal ütközteti és letudja, hogy aztán már tényleg semmi ne terelje el a figyelmet az igazi attrakcióról, a vizuális trükközésről.
Az persze nem újdonság, hogy egy állítólagos háborús film csak egyfajta tematikai keretnek használja a háborút, és valójában egy egészen másik műfajban játszik: a Kelly hősei sziporkázó kalandfilm, a Black Hawk Down faltól-falig akciófilm, a Dunkirk csúcsra pörgetett suspense thriller. Az 1917 azonban túlságosan arrogáns, semhogy lemondjon a „fontos film” díjcsalogató titulusáról, így, bár nincs igazi mondanivalója, esetlenül felskiccelt, véletlenszerű-erőltetett háborús-morális szituációk laza egymás után fűzésével végig úgy csinál, mintha lenne – ami egészen bizarr végkicsengésre fut ki. Amíg az igazi háború(ellene)s filmek az Apokalipszis most!-tól Az őrület hátárán-ig a kollektív értékvesztésről, a gyötrő értelmetlenségről és az egyén nem is annyira fizikai, mint inkább lelki megsemmisüléséről szólnak, addig Sam Mendes egy belső utazástól mentes, cselekményközpontú hőstörténetet mesél el egyszerű, de belevaló férfiakról, akik megteszik, amit a férfiaknak meg kell tenniük, bármibe kerüljön is.
Vagyis… Ó, nézd ezeket a bátor, délceg legényeket, ahogy átvágnak az ellenség és a halál földjén, röpködő golyók közepette, hogy megmentsék ezerhatszáz mit sem sejtő bajtársukat! Hát nem csodálatos? Hát nem inspiráló? (Ha már itt tartunk, nem akarsz esetleg te is jelentkezni a hadseregbe?) Igen-igen, szörnyű dolog a háború, persze, jaj, nagyon rossz és csúnya, istenkém, bár soha többé ne történHUHÚÚÚÚ, látod, hogyan siklik a kameránk a küldetését gyönyörűen bevilágított díszletben teljesítő főszereplő után? Kemény, mi? Dögös, mi? Tudunk, mi? Jár az Oscar, mi?