Mivel a világon minden a szexről szól - kivéve a szexet - mi más következhetne, mint az évtized legromantikusabb filmjeinek röpke lajstromba vétele?
Feltörő színek, 2013
Az ember tüneményes eltökéltséggel ragaszkodik ahhoz az illúzióhoz, hogy ha nem is ura a sorsának, de legalább képes leleplezni azokat, akik uralkodnak felette, akik irányítják. Van valami mélyen megnyugtató és felmentő abban az elképzelésben, hogy kerekasztaloknál döntenek életünkről, hisz ettől az egész olyan egyszerűen átlátható, lineáris lesz, és egy jókora adag felelősségtől is megszabadulunk. De ez csupán vágyálom. A felelősség pillanatragasztóval lett a nyakunkba varrva, a világ mechanisztikus modelljei pedig sosem fognak felérni a folyamatok valódi, kibogozhatatlan és organikus összetettségéhez, a megfigyelés és a beavatkozás, a táplálás és a kiszipolyozás, a manipulátor és a haszonélvező precíz meghatározása, ahogy a szókóld rendszer egésze messze, messze túl van megismerésünk horizontján. Az egyetlen enyhítő körülmény, ha nem egyedül, hanem párosan veszünk el a bizonytalan kapcsolatú részletek, résnyire kinyíló ajtók és visszafejthetetlen reminiszcenciák éteri derengésbe vesző labirintusában. Persze az is lehet, hogy a tudodkik ültették belém ezeket kukacoskodó gondolatokat, hogy kedvükre imigyen fészkelődjenek.
Valami követ, 2014
Szívesen írnék valami okosat az önmagát meztelenül felkínáló metaforáról, mely túl meztelen, mely túlságosan kínálja magát, ahhoz legalábbis mindenképpen, hogy tutira ő legyen az igazi. Nagy kedvvel tűnődnék azon, hogy mi lehet a közös a számtalan előslattyogó kísértetben, mert kötve hiszem, hogy David Robert Mitchell véletlenszerűen hajigálná hősei után a rémeket. Bár miért ne? Morfondíroznék annak a lehetséges jelentésein, hogy a nyitányban miért 1492 a házszám, és áradoznék arról az erőszakos melankóliáról, melyet a kilencvenes években jelöletben gödörbe lökött a tinihorror, de 2014-ben egy Carpenter szantrekre kikászálódott sírjából. Mégis képtelen vagyok, mert minden sejtem retteg, amikor eszembe jut ez a film.
Ex Machina, 2014
A felvilágosodás kollektív terméke, de főleg John Locke-hoz kötjük a racionális ember azon képét, mely a tetszőleges formálhatóságon, a tabula rasa, a bármivel telefirkálható fehér lap koncepcióján alapszik. Mary Wollstonecraft (figyeled a nevét?) azonban, a világtörténelem talán első feministájaként, ebben nem csupán az arroganciát, de a lehetőséget is megpillantotta. Az elmének biza nincs neme! Egy nő is lehet férfi, akárki meglássa! Hát igen, a nyugati világ éppen azon van, hogy mást sem lát. Alex Garland hím naivájának mégsincs igaza a fölényes-szexista stevejobs parafrázissal folytatott, eleinte még biztonságosnak tűnő vitában. Mindennek van neme, hisz nem létezik önmagában, csak a másikkal való relációban, mely csak átmenetileg tűnhet békésnek. A nemtelen szolga annyira sem lehet igazi, mint Ava, a papír sosem fehér. Ha azt hiszed, hogy semleges maradhatsz bárkivel szemben, éppen ez a píszí önáltatás fogja megkönnyíteni a másiknak, hogy feléd kerüljön. Amikor istentudatunktól megrészegülve elkezdünk rettegni a mesterséges intelligencia kockázataitól, ezzel mindenképpen érdemes számolni.
The Duke of Burgundy, 2014
No, nem mintha mindig olyan könnyű és élvezetes volna felülkerekedni a másikon. Kívülről olyan csábítónak tűnik a pozíció: a másik feletti hatalom gyakorlása ellenállhatatlanul szexi, pláne szadomazochista kapcsolatban. Peter Strickland festői szépségű filmje a Feltörő színekhez hasonlatosan épít a mesterséges és a természetes kontrasztjára, arra, hogy a feltalálás és a felfedezés, az erőltetett menet és az elegáns játék ciklikusan és félelmetesen kerül fedésbe. Nála a kifürkészhetetlen fenyegetés nem kívülről támad a főszereplő párra, hanem belül van: maga a kapcsolat. A szimbiózis és parazitizmus között tépelődő románc (Szeret? … Nem szeret! Szeret! … Nem szeret?) homoeritikus kipreparálása ráadásul azoknak is a kedvére lehet, akik annak rendje és módja szerint beszopták Locke és Wollstonecraft prédikációit. Ne higgy a szemednek, mert Leszbosz szigetén a gender ölt testet.
Mad Max: A harag útja, 2015
Oh, what a day, what a lovely day minden egyes nap, amikor eszembe jut ez a tömör gyönyör! A plátói szerelem lassan ég el a macsó tipológia oltárán, de az igazat megvallva nem is olyan rossz hiába sóvárogni egy Hardy-Theron smaciért az apokalipszis szangvinikus porának elültével. Ráadásul az igazi porvihar láthatatlan, hisz, ahogy Borbíró Andris rámutatott, egy allegorikus farolás kelti. Amikor a végre-valhallára kereket oldó luvnyák szembesülnek magvaik végleges kiszáradásának lehetőségével, és rájönnek, hogy egyedül nem megy, hogy vissza kell fordulniuk, akkor sejlik fel, hogy a narratív értelemben bődületesen egyszerűnek, minőségi, ám nettó látványpornónak tűnő film mélységei komolyak, rétegei pedig olyan finoman fedik egymást, mint legutóbb talán a Nem vénnek való vidék esetében. Bizonyos értelemben ugyan George Miller maga is él azokkal a soviniszta mechanizmusokkal, melyek kritikájának szánja filmjét, de üzenete megszívlelendő, ha másért nem, mert ekkora rössel még nem adtak át üzenetet.
A homár, 2015
Hogy meg lehet-e mutatni groteszkebb, félelmetesebb és egyúttal viccesebb módon polarizálódó világunk kulturális kockázatait, azt, hogy a diktatórikus szélsőségek vákuumjába milyen könnyedén hullhatnak bele az egészséges körülmények, azok az értékek, melyek valamifajta folytonosságot biztosítanak a hagyományokban, és amelyeket nem lehet se számszerűsíteni, se normalizálni - nem tudom. A történelem, kivált a huszadik század nyomatékosan rágta a szánkba, hogy a szórás, az eltérések totális intoleranciája nem az egészséges, kiegyensúlyozott társadalmak, hanem a hanyatlás vagy éppen a tragikus bukás biztosítéka. Yorgos Lanthimos love storyja gyengéden kegyetlen. A ló egyik felén lelökve azt is megengedi, hogy mindenki saját maga válassza meg a kárhozatát, ha végül mégse lesz képes emberhez méltóan integrálódni ebbe a mérnöki műgonddal kikalkulált társadalomba, ha mégis egyedül, szingli maradna, a túlvégen pedig saját félelmeid kétségbeejtően lassú tüzén konfitál, hogy vajon milyen pokolba taszít, ha mégis megtalálod az igazit.
Éjszakai ragadozók, 2016
Semmilyen folyamat nem érthető meg belülről. Legalább egyik lábaddal az áramlaton kívüli ponton kell állnod, hogy mást is láss, mint azt az irányt, ahova a sodrás tart. Az áramlaton belül egész egyszerűen túl evidensek a dolgok ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön mondjuk az irány vizsgálatának vagy felülbírálatának igénye. Éppen ezért az ég adta világon semmi meglepő nincs abban, hogy a heteronormatív férfiuralmi idea mandinerből érkező, férfiakat heteroszexualis kapcsolataikban elnyomó tendenciáiról egy homoszexuális direktor rittyent oktatófilmet. Gyógyszer, az nincs, nem is áltat vele, és e sérelmeket sem pacekba, hanem a metafikció diszkrét bájával közli. Tom Fordnak köszönettel tartozik a férfitársadalom nem elhanyagolható hányada, mely értetlenül nézte és nézi a hegemón maszkulinitás túlkapásain zúgolódó nőket, hisz sem irányítói, sem haszonélvezői, egyenesen kárvallotjai ennek a macsó ideológiának. Az aktuális üzenet ráadasul szemérmesen kap kortalan keretet, amikor a cinikusan vonagló willendorfi vénuszok nyitányára a zárlatban a termékenységét megtagadó nő magányával felel.
O.J.: Egy amerikai hős, 2016
Az etnikai feszültségek kapcsán eszembe jutott Cronenberg vírusdefiníciója ("két idegen faj szerelme egymás iránt"), amellyel a rasszizmus vádját szemlátomást úgy löttyintem magamra, mint hideget a bizonyítási vágytól égő random vadbarom az ice bucket challenge-en. De ha az ember végignézi ezt a majdnem nyolcórás dokumentumfilmet, azzal szembesül, hogy képtelenség elvonatkoztatni attól, hogy kinek milyen a bőrszíne. A rasszizmusnak olyan kerülőútjai vannak, olyan helyekről, olyan pillanatokban, olyan módokon csaphat le, amelyekre nem tudsz felkészülni. Sem egyéni, sem közösségi szinten. Amikor az esküdtek között csücsülő idős fekete hölgy visszaemlékezéseiből lassan szivárognak fel a szétkaszabolt áldozat, a szőke Nicole kapcsán ébredő sztereotípiái, amikor emberek ezrei szimpátiatüntetnek a hősük mellett, aki undorodik tőlük, amikor valaki évekkel korábbi niggerezése miatt lesz kvázi-koronatanúból kvázi-vádlott, amikor a törzsi maskarában szónokló védőügyvéd hivatkozik a hátrányos megkülönböztetésre - akkor kinek is sikerült elvonatkoztatni az etnikai hovatartozástól? Ki is az áldozat, és ki a bűnös? Legalábbis kérdéses, hogy ki lehet-e szálazni azt a tucatnyi, egymás farkába harapó kígyót, mely előttünk tekereg, előttünk vonaglik nyolc órán keresztül. Ehhez az orgiához pedig tényleg nem lehetett volna találni hatékonyabb síkositót, mint az O.J.-ügyet. A fekete sztársportolóét, aki látszólag és technikailag ugyan szerelmén töltötte ki haragját, de igazából önnön feketeségét, önnön alárendeltségét akarta látványosan megtagadni. Pont, ahogy egész addigi életében tette. O.J. egy rasszista társadalom csúcs-mellékterméke vagy mellék-csúcsterméke: rasszistább, mint Samuel L. Jackson a Django elszabadulban és druszája, a minden egészségügyi indokot a kifehérítésre felhasználó Michael Jackson – együttvéve.
Nyers, 2016
Ám a léleknek akadnak MÉG moebiusabb történetei, és Julia Ducournau, magasról ignorálva az irtózat és az undor zsigeri cenzorait, elmesélt egy roppant ironikusat. Azt, amelyben a bennünk lakozó vadállatot éppen a háziasítás veszélytelennek tűnő gyakorlatai ébresztik fel. Minél görcsösebb az akarat, annál kontraproduktívabb, igyekezetünkben minél jobban csikorgatjuk a fogunkat, annál többször vicsorog vissza az elfelejteni kívánt, animális késztetés. A Nyers páratlan humorérzékkel komponálja meg a zen koanba szorult coming-of-age sztorit, az állati múlttal való szakítás tragikomédiáját. Eleve egy felsőoktatási intézmény ad teret az őstermészet megfékezésének, ráadásul kitüntetett szerep jut a napjainkra egyre inkább feloldódó szertartásosságnak, mely a kultúra alapja: a gólyák beavatásának átmeneti rítusai eredetileg pont azt a célt szolgálnák, hogy az ifjú tovább, előrébb léphessen az életben. Nem értjük már a szertartásokat, nem tiszteljük eléggé őket, vagy csak elszámoljuk a bennük rejlő kockázatokat? (Na, ezek azok a hibák, melyeknek egyikét sem követik el a Tiszta tekintet antagonistái.) És hol is lehetne a belső bestialitás orvosságát a leghamarabb megtalálni, mint egy állatorvosi egyetemen! Nyihaha! Mármint: Muhaha! De a Nyers nem csak a hús szerelmeseiről szól, hanem az impotens hímekről is. A meleg szobatárs, a hatalmat játszó felsőbb évesek, a lúzer gólyatársak, a kicsinyes professzor és a legjobb akarata ellenére is csak a krízist sürgető apa egyike sem képes megfékezni az anyáról lányra öröklődő, vérgőzös nyavalyát. Mintha azt mondaná Ducournau, hogy bizony vannak a nőiségnek szelídíthetetlen, háziasíthatatlan vonásai.
Én, Tonya, 2017
Az megvan, hogy ha a közmondás szerint valakinek az anyját nézem meg, utána meg elveszem a lányát, akkor egyrészt nagymama alapján választottam párt, másrészt talán még pedofíliával is vádolhatnak? Vigyázzatok a közmondásokkal, inkább válasszatok párt az anya alapján! Az alapján, hogy milyen a viszonya az anyjával. Hogy például szeretik-e egymást, vagy kevésbé, például mert inkább gyűlölik egymást? Mindent persze így sem tudhatsz meg a leendő kedvesedről, de mondjuk pont eleget. Craig Gillespie elképesztően fergeteges párválasztási elrettentője, mely úgy magaslik ki Margot Robbie munkásságából, mint Mark Wahlbergéből a Boogie Nights, fergetegesen vicces és elképesztően érzékeny akár személyközi dinamikákról, akár társadalmi mítoszokról van szó, és a megtörténtektől való eltérései ellenére szívlelendő meg. Ne nagymama alapján válasszatok párt!
És az elmaradhatatlan “Három a magyar igazság és egy a ráadás” díj nyertesei:
Három óriásplakát Ebbing határában, 2017
Kicsit úgy érzem magam, mint a Frances McDormand által alakított, lánya kéjgyilkosát űző-hajtó anya, Mildred. Volt egy ügyem, melynek jogosságáról teljesen meg voltam győződve, melyben szentül hittem, eleinte jó ötletnek tűnt, értitek, de aztán az idő előrehaladtával a kétely csírái egyre másra szöktek szárba, a dolog egyre körülményesebb, egyre erőltetettebb lett. A módszereim könnyedén kifogásolhatóak, és lehet, hogy a célomat sosem érhetem el. De már túl késő. Már nincs visszaút. Válasszak a felsoroláshoz bármilyen tréfás és/vagy okoskodó apropót, keretet, a Három óriásplakátnak benne kell lennie! Ha fikarcnyi romantikánál nincs is több benne (mert a törpével való randi láttán Todd Solondz szájában is összefutna a nyál), a Három óriásplakát akkor sem maradhat ki egy ilyen listáról! Martin McDonagh a legjobb kortárs drámaíró. Nem csekély vakmerőségről tanúságot tevő kijelentés ez annak fényében, hogy lényegében egyetlen kortárs drámaírót sem ismerek.
A könyvespolc túloldalán (Csillagok között, 2014)
Paradox módon a Csillagok között pont a romantikus szálának köszönhetően diszkreditálta - volna - magát ebből a felsorolásból. (Lámpaoltás után besurranni a garázsba, és elkötni egy űrhajót, hogy a csajodhoz csapass, hát na, moskomolyan?) Deviszont Nolan nem sokkal korábban egy olyan jelenettel ajándékozott meg, amely hetekig kísértett. A szemkápráztató kozmikus kalandfilm bődületes tétje, az emberiség jövője mögött a legősibb filozófiai dilemma bontakozik ki. A világról alkotott tudás és a világ maga, a megismerés és a valóság, a tudat és a lét nagynagy kérdése görbíti a film teljes játékidejét, kezdve az élelmezési válságban űrkutatási eredményeink intézményes letagadásától, az áldozatteljes küldetéstudat extrém körülmények között való transzformációján keresztül egészen a tér újradefiniálásának köszönhető erőforrások leszüreteléséig. A szingularitáson túl pedig a kuhni paradigmaváltáson áteső emberi tudás fantasztikusan telített metaforája invitálja a kíváncsiskodókat dekódolásra, találgatásra. Hisz mi is lehetne szebb leképezése az empirikusan valószínűleg sohasem megismerhető, ám teoretikus státusza ellenére tudományosan oly hihető és valóságos… izének, mint egy escher-könyvtár? Lehetne-e érzékletesebben megmutatni tudásunk ki- és átfordulását, minthogy e könyvtárat nem a megszokott módon, a könyvek gerince felől, hanem a fonák oldalról látjuk? És mi volna brutálisabban költői megjelenítése egy világ alapjaiban való újraértelmezésének, minthogy e könyvek, tudásunk mérhetetlenül rétegzett komplexumai, hogy valami merőben új világot építhessünk belőlük, lecsupaszodnak egy-egy morze jellé? Az pedig csak hab a tortán, hogy a járat bizarr fizikai törvényei úgy törik a fényt, hogy a könyvek a végtelenben kifeszített húroknak tűnnek, s mintha azokon játszana az arra lődörgő asztronauta. Talán pont a szférák zenéjét.