A felszínen minden normálisnak, békésnek, sőt tökéletesnek tűnik. Klasszikus ünnepi dal festi alá a szánkózó gyerekekkel, boldog családokkal és gyengéd hóeséssel feldobott karácsonyi kisvárost. De aztán a film címe rikítóan nagy betűkkel és szinte bántó vérvörössel terheli az idillt, és rögtön tudjuk, hogy a pokol csak az alkalmat keresi az elszabadulásra. És hogy hamarosan meg is találja.
Az 1979-es Hardcore, a Jakuzák, a Rolling Thunder és főleg a Taxisofőr forgatókönyvével addigra már elhíresült Paul Schrader második rendezése az ellentétek és ellentmondások filmje – a nyitóképek kontrasztja ehhez csak leheletfinom bevezető. Ugyanakkor már a cím is alattomosan kétszínű. Elsőre úgy tűnik, egyértelműen a pornófilmekre és azoknak közegére vonatkozik, ebben a közegben tűnik el ugyanis a tisztes, konzervatív, középnyugati kálvinista, Jake Van Dorn (George C. Scott) tinédzser lánya, Kristen. De ahogy az apa elindul a nagyvárosba, hogy megkeresse egyetlen gyerekét, és ahogy fokozatosan egyre több derül ki közös családi hátterükről, mindinkább úgy érezzük, hogy a „hardcore” legalább annyira vonatkozik a vak, szinte fanatikus vallásos hitre és vasszigorú konzervatizmusra, mint a pornóra. (A magyar cím – Kemény pornóvilág – a létező legostobább ignoranciával semmisíti meg ezt a kétértelműséget.)
És mindinkább úgy tűnik, hogy a lány előbbiből menekült az utóbbiba. A totális elfojtásból a totális excessbe.
A Hardcore legkülönösebb aspektusa, hogy Kristen motivációrendszere, egyáltalán, az egészében vett karaktere kidolgozatlan marad – de bármily könnyű lenne is ezt Schrader hanyagságának számlájára írni, inkább tűnik tudatos írói koncepciónak: végig Van Dorn szemszögéből követjük az eseményeket, akiben fel sem merül, hogy lánya talán önszántából menekült el otthonról, és nem elrabolták vagy átverték. Van Dorn nem látja, hogy egy fiatal, szabadságra és izgalmakra vágyó lány számára milyen fojtogató lehet otthonának szigorúan vallásos légköre, amelyben a család tagjai még karácsony este is bibliaértelmezésekben merülnek el, és teológiai diskurzusokat folytatnak. Hogyan is láthatná?
Ha a horrort úgy határozzuk meg, mint egyfajta felfoghatatlan borzalmat, amelynek (legyen a forrása akár természetfeletti, akár természetes) nem volna szabad megtörténnie, és amely kívülről tör be a normalitás hétköznapjaiba, akkor a Hardcore Van Dorn személyes horrora, totális egzisztenciális pokla: mi lehet rettenetesebb egy protestáns vidéki konzervatív számára, mint hogy a lánya elszökik az erőszakkal és szexszel teli bűnös, mocskos nagyvárosba (ez már önmagában is épp elég rossz), és ráadásul annak is az egyik legmélyebb bugyrában, az alvilággal parolázó (igen, a snuff filmeket sem ússzuk meg) pornóbizniszben köt ki? John Ford Az üldözők című westernklasszikusa üdvözletét küldi.
Van Dornt egy magándetektív, Andy (Peter Boyle) és egy fiatal prostituált és pornós, Niki (Season Hubley) segíti a nyugati part több nagyvárosát érintő kutatásában, és a karakter a velük közös interakciókban kel igazán életre. Andy furcsán ellentmondásos figura: jó szándékú és segítőkész, de van benne valami veszélyes kiszámíthatatlanság vagy akár perverzió is. Ez különösen abban a jelenetben nyilvánvaló, amelyben megmutatja megbízójának a lányáról készült pornófilmet, mire Van Dorn a képébe vágja, hogy ugye élvezi ezt az egészet – Andy válasza a teljes és látszólag őszinte tagadás, de tudjuk, hogy Van Dorn rátapintott valamire (Boyle, a ’70-es évek egyik emblematikus karakterszínésze itt is fantasztikus).
A film velejét mégis Van Dorn és a fiatal prostituált, Niki kapcsolata jelenti. Két ember, akikben nincs semmi közös, akik – mint ezt meg is állapítják – természetükből fakadóan képtelenek megérteni egymást, de akik talán éppen ezért olyan nyíltan és őszintén tudnak beszélni egymással az érzéseikről és a világnézetükről, hogy a néző szinte megroggyan szavaik súlya alatt. Egyetlen közös pontjuk természetesen a szexhez való hozzáállásuk, mely azonban nem meglepő módon homlokegyenest ellentétes szemléletből táplálkozik. Ahogy Niki mondja, a férfit annyira nem érdekli a szex, hogy egyáltalán nem csinálja (a nyitójelenet idillje mögötti egykori családi összeomlás miértjére csak egy-két ilyen – annál beszédesebb – utalás van), őt meg annyira nem érdekli, hogy teljesen mindegy neki, kivel csinálja. És tessék: két ember találkozása a totális ellentmondásban. Szinte már költői.
A sűrű atmoszférájú, kényelmetlenül realisztikus, karaktereit mesterien mozgató Hardcore a végére azért kicsit megbicsaklik. Mintha Schrader puszta rutinból választotta volna a tipikusan thrilleres/akciófilmes lezárást a lövésekkel, verekedéssel és üldözéssel, mert ez a módszer korábban mindig bevált, másképp pedig nem tudta feloldani a konfliktust. De amíg a Taxisofőr vagy a Rolling Thunder vérmocskos leszámolása az addigi cselekmény és karakterív magától értetődően logikus, mi több, szükséges kifutása volt, addig a Hardcore-ban kissé erőltetettnek hat.
Már csak azért is, mert Van Dorn lelkileg és morálisan sértetlenül kerül ki a pornóvilágos pokoljárásból – egyetlen jelenetben érződik komolyabban (amikor kezet emel Nikire), hogy a közeg kezdi maga alá gyűrni, de végül a mélység nem néz vissza rá. Sőt, a fináléban az igazság lovagjaként, jogos bosszúálló angyalként tör át a díszletfalakon (akár a Terminator) egy snuff filmes nyomában, szó szerinti és átvitt értelemben is elpusztítva a pornóipar összes mocskát jelképező mikrovilágot (olyan markánsan kékes, zöldes és vöröses színkompozíciókkal, amiket látva Mario Bava – vagy bármely másik giallorendező – is megnyalhatta mind a tíz ujját). Ha Schrader jobban meggyötri a főhősét, és súlyosabb morális konfliktusok/következmények elé állítja, vagyis ha a szempontok és motivációk komplexitása kitart az utolsó percig, ahelyett, hogy egy megnyugtató, már-már eszképista akcióban oldódik fel, a Hardcore-t valószínűleg a ’70-es évek nagy, nyers, kompromisszummentes klasszikusai között emlegethetnénk. Így „csak” nagyon jó.
Apró adalék: a prostituált és pornós Niki szerepére Schraderék eredetileg Marilyn Chambers pornószínésznőt választották, de a stúdió keresztülhúzta a számításaikat, mondván, hogy a pornószínésznő Chambers nem néz ki elég pornószínésznősen. Ó, Hollywood, Hollywood…