Holtan térnek haza. A mozdulataik, a gesztusaik, a mosolyuk mind erőltetett: érezni, micsoda erőfeszítésébe kerül az Őrnagynak fenntartania ép elméje látszatát. Erre mindössze a civilizációról megmaradt emlékei kényszerítik, a homályos memóriafoszlányok, amelyek régi életéről mesélnek. A Tizedes azonban mindent elfelejtett; kifejezéstelen, suta fabábúként forgolódik az érkezésük megünneplésére összesereglett tömegben. Mikor a két katona istenhozzádot mond egymásnak, búcsúzásuk hideg – a tapasztalat, amivel rendelkeznek, örökre összeköti őket, és elválasztja mindazoktól, akik ott sertepertélnek körülöttük.
A fiának idegen. A felesége válni akar. Hét év nagy idő, de igazán csak az Őrnagy tudja, mennyire: a vietnámi fogolytábor napról napra ismétlődő kínzásai közepette végtelenné nyúlik, és az emberből kihal minden, csak a fájdalommal marad kapcsolatban, belészeret, mint egy nőbe. „You’ll learn to love the rope”, mosolyog joviálisan az Őrnagy a férfira, aki, míg ő poklok poklát szenvedte meg, az Őrnagy feleségét baszta. Az Őrnagy vigyora vibrál, mint az áram.
Egy vörös Cadillecet és 2500 ezüstdollárt kap bánatpénzként/kitüntetésként a várostól – egy dollárt minden napért, amelyet a fogolytáborban töltött. Az átadó ünnepség egyszerre kedves és megalázó; ennyi szenvedést hogyan lehet aprópénzre váltani? Az Őrnagy azonban nem veszi naivitásukat rossz néven, de nem is örül neki. A sötét napszemüvege mögött nem kavarog semmilyen érzelem – ilyen luxus már nem telik tőle. A szőke lány, aki a férfi fogvatartásának ideje alatt hátországi szolidaritást vállalt vele, nem is érti: valahogy olyan hamis az Őrnagy minden rezdülése. Mintha szerepet játszana.
Az Őrnagy meg sem nyikkan, mikor ismeretlenek törnek az otthonába. A 2500 dollárt akarják, az Őrnagy viszont nem árulja el nekik, hol van. Hiába pofozzák, hiába gyomrozzák, hiába dugják a kezét a szemétaprítóba, az Őrnagy ezeknél sokkal ravaszabb rohadékokkal nézett szembe éveken keresztül. „You’ll learn to love the rope.”
A fia és a felesége ekkor érnek haza, a gyerek az apja állapota láttán már fut is az ezüstdollárokért. Mindhármukat agyonlövik.
Az Őrnagy túléli. Miért nem akarsz bosszút állni? Miért nem akarod ezeknek a rohadékoknak kiontani a belét? – ezt vágja hozzá felesége egykori szeretője, az Őrnagy azonban olyan hideg, olyan nyugodt, mint a búzamező szélcsendben. A szőke lány betegágyán látogatni kezdi, szerelmes belé.
Az Őrnagyot elbocsátják a kórházból. Puskát, pisztolyt, kést pakol a vörös Cadillac csomagtartójába, és elindul ölni.
Bár a film forgatókönyvírója Paul Schrader, munkáját az előkészítési folyamat során alaposan átírták, Schrader ezt a mai napig nem tudja megbocsátani. „Egy faji felhangokkal rendelkező történetből rasszista filmet csináltak” – nyavalyogja, jobbára alaptalanul (valószinűleg arra gondol, hogy a gyilkosok között van pár mexikói. Azonban nincsenek olyan sokan, hogy ez faktorrá lépne elő, ráadásul a főgonoszok fehér emberek). Azt elfelejti hozzátenni, hogy a legnagyobb differencia a saját változata és a kész film között, hogy az eredeti forgatókönyvben az Őrnagynak nem volt családja, nem volt súlypontja a történetnek. Akár Taxisofőr 2-nek is lehetett volna nevezni – így viszont elnyeri a „legjobb film, amelyhez Paul Schradernek valaha is köze volt” megtisztelő titulust (igen, a Rolling Thundert jobban kedvelem, mint a Taxisofőrt.)
Két oldalról támad: egyrészt elsőrangú bosszúfilm, igazi mocskos, hetvenesévekbeli ütvefúró, tele Peckinpah-s felhangokkal, másrészt a vietnámi veteránok a társadalomba való beilleszkedési képtelenségéről tartott érzékletes vizsgálat. A szenvedés kiölt belőlük mindent, csak érzelmeik emléke él bennük valahol nagyon mélyen, és azok közül is csak olyanok, amelyek közvetlenül kötődnek a férfilélekhez. Mikor a felesége arról beszél, hogy elhagyja, az Őrnagyot alakító William Devane arca érzéketlen marad: a nőhöz már nem köti semmi, de a fiát semmi pénzért nem akarja elengedni. Később, az egyetlen alkalommal, mikor megnyílni látszik, és a bosszúja természetéről beszél, akkor sem említi a nőt, ő mintha kitörlődött volna a tudatából. „Megyek, megölöm az embereket, akik lelőtték a gyerekemet” - mondja a film végén a Tizedesnek, aki a saját családjával szintén látszatéletet él. Csak a sráca halálának megtorlása számít az Őrnagynak: apák és fiúk – Schradernél mindig ez van. „Hozom a cuccom”, a Tizedes csak ennyit válaszol. A házból kifelé menet, bár a vacsoraasztalt körülülik a rokonok, a Tizedes csak az apjától búcsúzik el, röviden, őszintén, ahogy egy férfinek kell. Az öreg meglepetten csak annyit mond: „Szia, kisfiam.” És mennek, mintha ott sem lettek volna. Nem jönnek vissza soha.
A Tizedest alakító Tommy Lee Jones a film legvégén, a fináléban kap meghatározó szerepet, ekkor mosolyog először. A kuplerájba toppanva, ajtóról ajtóra haladva, a pumpgunnal arcokból húscafatokat, kezekből botokat, lábakból roncsokat, életből halált varázsolva zúz, arcán az élvezet széles-széles vigyorával. Mert csak akkor él, ha öl. Neki is, az Őrnagynak is csak ez maradt. És mintha nem is bánnák.
Komolyan mondom, nem tudom miért ennyire kevéssé ismert film a Rolling Thunder, ugyanis szenzációs. Az utolsó tíz perc bélfröcskölős lövöldözése a legduhajabbakat is kielégíti majd. „John Woo-nak is csak akkor sikerül ilyesmi, ha jó napja van”, ahogy mondani szokták. Úgy bosszút állnak, hogy még reggelire is marad.
A rendező, John Flynn a macsófilmek öreg harcosa, ő készítette például Steven Seagal messze legjobb „opuszát”, az abszurd brutalitásában amerikai téren felülmúlhatatlannak látszó Out for Justice-t. „Letépem a fejed és belehugyozok a gigádba!” A klasszikus neveltetés gyümölcsei.
William Devane remek játéka a Rolling Thunderben valami szökő-évszázadonként előforduló csoda lehetett, mert a főleg tv-drámákban szerepet vállaló színész még csak soha meg sem közelítette ugyanezt a színvonalat. Hátborzongató, ahogy kifejezéstelen tekintete érzelmektől teljesen mentes, jéghideg intelligenciát sugároz. Mindent kivertek, kiégettek, kifacsartak, kiöltek belőle. És fogalma sincs, az űrt mivel töltse be. Aztán rájön, és azzal vége.
