„Prosti-filmek”, így nevezte a folytatásokat a kétszeres Oscar-díjas forgatókönyvíró, William Goldman a Hollywoodról szóló Mit is hazudtam című könyvében. Merthogy a második – és további – részek jellemzően az eredeti legsikeresebbnek ítélt eleminek langyos reprodukciói és lelketlen fokozásai. Kivételek persze vannak (a Frankenstein menyasszonyától az Aliensig), de ahhoz, hogy egy folytatás eltávolodjon az elődjétől, szükségeltetik némi alkotói vízió és a vállalati gondolkodásmóddal szembeszálló tökösség.
A Universal 1931-es Frankeinsteinjének folytatásai (leszámítva a már említett nagy kivételt) jellemzően egyre silányabb és végül röhejességbe hajló másolatok voltak, melyekben Frankenstein doktor különböző leszármazottjai demonstrálták újra és újra, hogy ez a tudós-dinasztia kurvára képtelen akár csak minimálisan is tanulni a történelemből. Bő két évtizeddel később a Hammer pont az ellenkező irányba indult el: nem a halálból ilyen-olyan módon visszarángatott teremtményt tették meg Frankenstein-sorozatuk állandó karakterének, hanem magát Frankensteint (ami nem mellesleg jóval hűbb Shelley eredetijének Prometheus-témájához). A legkevésbé sem jó doktor innentől kezdve minden részben más-más kihívások elé állította magát, és ezzel lényegében filmenként sikerült újradefiniálni a sztorit.
Az azért jelentett némi problémát, hogy a Hammert, sőt a horrorfilmeket forradalmasító Frankenstein átka a doktor guillotine-os randevújával fejeződött be – de hát nem sok olyan forgatókönyvíró született, aki ne tudott volna gyógyírt a halál triviális problémájára. A Frankenstein bosszúja másodpercre pontosan ott folytatódik, ahol az eredeti véget ért: a doktor az asszisztense és a lefizetett hóhér segítségével megszökik az igazságszolgáltatás elől (a lecsapó guillotine és a föld alá az utolsó kenetet feladó pap kerül), aztán szedi a lábát, és meg sem áll egy kis német faluig, ahol három évvel később már népszerű és virágzó praxisa van. Miközben az altruizmus álcájában gyógyítja a szegényeket, kísérletekhez használja fel őket, hogy agyátültetéssel biztosítson új, egészséges testet a jobb oldalára lebénult, hű asszisztensének. Az operáció kezdetben teljes siker… aztán, mint mindig, jönnek a problémák.
A Frankenstein átka pszichológiai thrillerként, a tudós meg úgy általában a tudomány pokolra szállásának történeteként működött. Peter Cushing briliáns alakításában Frankenstein érzéketlen, amorális gyilkosként törtetett a céljai felé, nem érdekelte körülötte semmi és senki más, Christopher Lee teremtménye pedig (aki ezúttal nem tér vissza) alig volt több hörgő-vánszorgó McGuffinnál. A folytatás enyhít kicsit a doktor „őrült tudós”-figuráján: jobban kiemeli eleganciáját és udvarias modorát, veszett megszállottságát pedig afféle túlzó szakmai lelkesedéssé mérsékli. Cushing összes Frankenstein-ábrázolása közül az itteni a legérzékenyebb és legemberibb. Persze az „emberi” jelző még így is túlzásnak számít, ha figyelembe vesszük, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül amputálja betegei végtagjait, csak hogy felhasználhassa azokat a saját céljaira, és hogy a szeme sem rebben, amikor kísérleti csimpánza annyira megzakkan, hogy kannibállá válik – ez a doktor mégis inkább érződik reménytelenül elvakultnak, mint totális pszichopatának.
Ennek megfelelően a Frankenstein bosszúja meglehetősen lassú tempót diktál, még a horror is csak fokozatosan, visszafogottan kúszik be a cselekménybe. Jó ideig csupán a doktor laboratóriumának üvegcséiben lebegő agyak, levágott karok és szemgolyók borzolják az idegeket, a feszültség elsődleges forrása pedig az a kérdés, hogy meddig képes a roppant elmés Victor Stein néven praktizáló Frankenstein (aki ugye hírhedt, halálra ítélt, illetve halottnak hitt gyilkos) eltitkolni az igazi identitását az egyre gyanakvóbb közegben – és hogy mi történik majd, amikor óhatatlanul lelepleződik.
A sokáig csak háttérben ólálkodó horrort a maga módján szintén borzalmas drámai szál helyettesíti: Karl, Frankenstein vérrögtől lebénult szolgája a film teljesen új karaktere, és legalább annyira tragikus sorsú lény, mint Mary Shelley eredetijének teremtménye/szörnyetege. A testcsere előtt Oscar Quitak, utána pedig Michael Gwynn alakítja, és mindketten nagyszerűen ragadják meg a tehetetlen, reménykedő és együgyű figurát, akivel a doktor látszólag őszintén törődik, valójában mégsem több számára egy újabb kísérleti nyúlnál, a siker, az elismerés, a géniusza világgá kürtölésének újabb lépcsőfokánál. A cselekmény akkor indul be igazán (a vége felé), amikor Karl teste és elméje menthetetlenül degradálódni kezd, de még ekkor is szembemegy az ámokfutó szörnyeteg koncepciójával: a film, sőt talán az egész Hammer-éra egyik legemlékezetesebb jelenetében a végsőkig kétségbeesett Karl egy ablakon áttörve, megelevenedett rémálomként robban be egy estélyre; de nem a pusztítás a célja. Segítséget kérve rogy össze Frankenstein lábai előtt.
Később a Hammer feladta az első filmek kontinuitását, és lényegében minden résszel rebootolta a sorozatot – hol több, hol kevesebb sikerrel. Kár, mert érdekes lett volna látni, merre kanyarodik innen az amorális doktor életútja, de vigasztalódhatunk azzal, hogy a Frankenstein átka és a Frankenstein bosszúja így is méltó klasszikusai a horrozsánernek – utóbbi ráadásul meglepően okos, ötletes, érzékeny és kis túlzással akár: radikális folytatás.