Ha az ember eleget olvas, előbb-utóbb óhatatlanul is homokos, szomorú, vizes síkra ér… és rádöbben, milyen sok fantasyként eladott szöveg van híján a külsőségek és a világépítés terén a valódi fantáziának - mármint abból az egyfajta gyermeki rácsodálkozással járó fajtából, amikor tényleg olyan érzés keríti hatalmába, hogy ebben az univerzumban még sohasem járt. Sokszor már az is istenes, ha legalább egy eredeti ötlet felbukkan a csontig lerágott panelek között, de aztán ezek szerzői közül is rengetegen bajba kerülnek, amikor ezt részleteiben is tovább kellene gondolniuk (vagy simán csak kiderül, hogy az amúgy tetszetős elképzelés milyen kevéske muníció lesz (általában többször) hatszáz oldalhoz). A végeredmény ilyenkor általában nem több egy szimpla kalandregénynél, amely nyomokban mágiát meg szörnyeket tartalmaz, holott a rendelkezésre álló mitológiák tárháza – bizony, egyáltalán nem elvárás, hogy saját kútfőből teremts – meg úgy egyáltalán, az emberiség eddig felhalmozott kultúrkincse iszonyatosan gazdag.
Hannu Rajaniemi háza elejét ugyanakkor biztosan nem érheti szó. Már a Jean le Flambeur–trilógiában is bebizonyította, hogy fékezhetetlen agyveleje van - csak ebben a három kötetben annyi ötletet pufogtatott el, amennyiből kevésbé szerencsés kollégái egy életen át is elgazdálkodnának. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom azt is, hogy itt még nem volt teljesen felhőtlen a viszonyunk – bár az, hogy többször is rá kellett pihennem, mire az utolsó oldalakra értem, legalább annyira betudható a természettudományokban való totális és szégyenletes járatlanságomnak, mint a némiképp eklektikusnak mondható, a lore bővebb magyarázatára relatíve kevés figyelmet fordító cselekményszövésnek (de legalább nem véreztem el, mint mondjuk Vernon Vinge Tűz lobban a mélyben-ével).
Az Öröknyárral szerencsére jóval kevesebbet bíz az olvasó intuíciójára, a regény ugyanis 1938-ban játszódik – igaz, egy másik 1938-ban. A történelemkönyvekben ez az Anschluss és müncheni egyezmény éve, Rajaniemiében azonban nem: itt valószínűleg sem Hitler, sem Mussolini nem létezik, a Brit Birodalom viszont még mindig ereje teljében van, ugyanis meghódította a túlvilágot – vagy legalábbis azt a szeletét, ami megmaradt belőle. Az itt szerzett tudást felhasználva diadalmaskodott végső soron az első világháborúban is (a franciákról meg a többi nációról nem esik szó). A történet kezdetén mind materiális, mind spirituális téren egyedüli kihívója a Szovjetunió, amelyben az uralomra jutott frakció (spoiler: nem Sztáliné az, de neki lesz még szerepe) sajátságosan antikapitalista alternatívát kínál a britek verziójával szemben. Ez utóbbiaknál bizony az örök élet nem alanyi jogon jár, hanem gyakorlatilag a társadalombiztosítás része: akinek a halálakor nincs a birtokában az úgynevezett Jegy, az rövid időn belül öntudatát vesztve elenyészik. A két eltérő világnézetű kolosszus egyfajta proxy-háború színterévé változtatja a spanyol polgárháborút, ahol természetesen mindkét fél hírszerzése aktívan megjelenik.
A fedlapon Stephen Baxter úgy jellemzi az Öröknyár hangulatát, hogy „mintha Alfred Hitchock közös filmet forgatott volna H.P. Lovecrafttel”, ami Baxterről két dolgot mindenképp elárul: a) soha életében nem olvasott semmit John Le Carrétól, b) Lovecraftról is annyi van meg neki, hogy az írásainak fontos részét képezik a csápos izék. Ne higgyünk tehát neki: a regény kápráztatóan fantáziadús világot teremt, melynek vannak ugyan horrorisztikus elemei, de például a legnagyobb és legfélelmetesebb ismeretlent - a halál utáni létet - matematikushoz illő (ez Rajaniemi eredeti hivatása) következetességgel és logikával, kozmikusságában is már-már földhözragadtan reális módon mutatja be.
Ugyanez igaz a fő cselekményszálra is: az Öröknyárt nyugodt szívvel címezhetnénk alternatív történelmi kalandregénynek, urban fantasynek, vagy ahogy Rajaniemi fogalmazott egy interjúban: ektopunknak - mindezt ráhúzva egy klasszikus kémregény szikár csontvázára. A kiindulási helyzet például nem is lehetne közhelyesebb: a brit hírszerzésnél dolgozó Rachel White arra döbben rá, hogy áruló van a soraik között, akinek tevékenykedése romba döntheti a britek spanyolországi terveit. Ian Macdonald, a kötet másik - azt valószínűleg el is olvasó - ajánlója nem véletlenül fogalmaz úgy, hogy „suszter, szabó, szellem, kém”. A párhuzam nem is lehetne találóbb, és ez egyúttal figyelmeztetés is azoknak, akik itt is a Kvantumtolvajra jellemző folyamatos pörgésre számítanak. Az Öröknyárnak jóval alacsonyabb a fordulatszáma: akciójelenet talán ha kettő van benne összesen, Rachelnek és fő ellenfelének macska-egér harca jellemzően fedett találkozókon, társasági eseményeken, urambocsá’ értekezleteken keresztül gördül előre - Ian Fleminget tegyük félre, ez John Le Carré világa -, s ha főhősnőnk nem is fásult el még annyira, mint mondjuk George Smiley, feletteseinek korlátoltságával és egymás közötti pozícióharcával éppúgy meggyűlik a meggyűlik a baja, a politikáról nem is beszélve.
A jó hír az, hogy a regény mégsem válik unalmassá egy pillanatra sem: egyrészt majd minden fejezetben újabb darabkával bővül a fantasztikus kirakós (az éteri állapotban folytatott szex hogyanjától kezdve a két világ közötti közlekedés problematikáján át a gyilkosságok terén bekövetkezett paradigmaváltásig, mindezt a lehető legkevesebb egzisztencialista elmélkedéssel), másrészt Rajaniemi épp a megfelelő tempóban adagolja a fordulatokat, ügyelve rá, hogy azokból jusson az utolsó fejezetekre is (egy Szörnyűséges, Az Egész Világ Sorsát Is Befolyásolni Képes Nagy Titokról nem is beszélve). Provokációk, átverések, kettős és hármas ügynökök: egyszóval a műfaj hagyományaihoz is híven minden felbukkan, aminek köszönhetően a főhős hányattatásain keresztül az Olvasót is beszippantja az általános paranoia légköre.
Ami pedig a legjobb az egészben, hogy az Öröknyár univerzumában félelmetes potenciál van – hogy mást ne mondjak, a fentebb emlegetett nagy titok mibenléte a cselekmény egészét tekintve egyelőre nem több MacGuffinnál, ugyanakkor minden adott ahhoz, hogy egy folytatásban sokkal fontosabb szerephez jusson akár egy virtigli horror, akár egy hagyományosabb kalandregény köntösében. Az biztos, hogy Hannu Rajaniemira nyugodtan rá lehet bízni ezt a feladatot.
Eredeti cím: Summerland, fordította: Juhász Viktor
GABO, 2019, 344 oldal
