A második világháborús Olaszország fasiszta rezsimje és az abból kinövő polgárháború határozottan rányomta a bélyegét a hatvanas évek spagettiwesternjeire, még ha ez első pillantásra nem is olyan nyilvánvaló – elvégre a Dollár-trilógia sikere után szárba szökkenő trend elsősorban a gyors pénzcsinálásról szólt, és az írók-rendezők viszonylag ritkán zavartatták magukat kifinomult üzenettel, a cselekményen gondosan végigvezetett mondanivalóval. De egy idő után még a felületes szemlélőnek is gyanús lehet, hogy az amerikai westernekkel ellentétben az olaszokban a főhős általában nem északi, hanem déli polgárháborús veterán, vagyis vesztes csatát vívott, és némileg kiábrándultan, megkeseredetten tér haza, otthonában pedig nem egyszer romhalmaz, aljasság és megvetés várja (ld.: Giuliano Gemma az Egy lyukas dollárban). Az amerikai polgárháború, különösen annak konföderációs oldala remek metaforaként szolgált a rengeteg áldozatot követelő olasz polgárháborúra, amelyet a második világháború végén a németeket és Mussolinit támogató fasiszta helyiek vívtak az olasz királyi hadsereg újraszerveződött maradványaival – e véres konfliktus tökéletes táptalaja volt a jenki társainál jóval mocskosabb és kiábrándultabb italowesterneknek.
A Face to Face (Faccia a faccia, 1967) a műfaj azon darabjainak egyike, amelyek a nagyjából felvázolt háttérnél jóval közvetlenebbül idézik meg az európai fasizmus felemelkedését és annak rettenetes következményeit – de működik általánosabb érvényű darabként, karaktertanulmányként, az erőszak és a megváltás meséjeként is. Sergio Sollima, aki a világháború alatt partizánként harcolt a nácik és az olasz fasiszta rezsim ellen, és aki ’66-ban már letette a névjegyét a nagyszerű Számadással, élete végéig ezt tartotta legjobb és legszemélyesebb filmjének.
Tüdőbaja miatt Brad Fletcher (Gian Maria Volonté) professzor elhagyni kényszerül a Bostoni Egyetemet, és visszavonul Texasba, hogy élete utolsó szakaszát elvonultan, békében és magányosan töltse. Egy nap azonban az ölébe pottyan egy szökött fegyenc, a hírhedt Solomon „Beauregard” Bennett (Tomas Milian), és az egyébként liberális, pacifista, intellektuális Fletchert perverz módon megragadja valami a gyilkos bandita nyerseségében, kegyetlenségében és vadságában. A valószerűtlen duó együtt utazik tovább, és ahogy Beauregard elkezdi újra összegyűjteni egykori bandáját, beszivárog közéjük egy Pinkerton-ügynök, Charley Siringo is (aki valóban létező vadnyugati személy volt), Fletcher pedig egyre inkább rákap új társa megzabolázhatatlanul szabad és anarchista életmódjára – akit viszont cserébe Fletcher erkölcsössége kezd átformálni.
A Face to Face világa morálisan komplex, zavaros és főleg: képlékeny. Ezt nem csak a két főszereplő karakteríve demonstrálja, hanem a filmben szinte minden és mindenki más is. A törvényt rettenthetetlenül szolgáló Pinkerton-ügynök gondolkodás nélkül agyonlő egy seriffet, hogy bizonyítsa hűségét és romlottságát a banditáknak – később megint nemes tetteket visz véghez, mintha egyáltalán nem tapadna vér a kezéhez. Beauregard sivatag közepén tanyázó anarchista közösségében válogatás nélkül keverednek az ártatlanok, a gyerekek és a megveszekedett gyilkosok egy boldog, valahogy mégis bizarr autoritás-ellenes hangulatban. A közeli városok tisztes lakóinak egy idő után annyira elegük lesz a banditák fosztogatásaiból, hogy iszonyatos öldöklésbe fognak. A hatalom megbízhatatlan és embertelen, az ember kiszámíthatatlan és gyarló.
Fletcher és Beauregard egymással párhuzamosan fejlődnek/degradálódnak. Utóbbi lassan megkérdőjelezi életmódját, ahogy óhatatlanul is ráragad valamennyi a professzor világnézetéből, és meglátja az öldöklésben az értelmetlenséget, a dicstelenséget, a gonoszságot – egy lőtt sebtől haldokló kisgyerekkel a kezeid között nehéz igazolni az erőszakot. Fletcher ellenben kezdi kinőni saját ártalmatlanságát és galamblelkét, ahogy Beauregard és közösségének gondtalanságát és szabadságát az erőszakhoz, az „elveszem, amit akarok” elvéhez köti. Átalakulása hátborzongató: nem csupán (sőt, nem is elsősorban) arról van szó, hogy a kezdetben gyenge, nyúlszívű, pacifista entellektüel megtanul pisztolyt forgatni, hanem arról, hogy szavait és gondolatait fegyverként használva egész kis hadsereget toboroz maga mellé. Vagyont és forradalmat ígér, félelmet kelt, ha kell ésszel, ha kell, erővel ragad magához hatalmat és nőt, tetteit ideológiai maszlaggal racionalizálja: „Beyond the confines that limit the outlaw and individual criminal, violence by masses of men is called history.”
Fasisztoid miniállamot teremt akkor, amikor ez a kifejezés még nem is létezett.
Mind Volonté, mind Milian visszavesznek jellemzően extrovertált alakításukból, és visszafogott, csendes, kifinomult játékot nyújtanak, kétségeik, belső konfliktusaik, változásaik általában a látszólag nyugodt felszín alatt hömpölyögnek. Talán ezért is érték olyan vádak a filmet, hogy a karakterívek (főleg Fletcheré) kissé elkapkodottak – sem forgatókönyvi, sem színészi értelemben nincsenek fordulópontokat kihangsúlyozó nagyjelenetek. De éppen ez a lényeg. Jó és rossz, nemesség és aljasság, élet és halál, barátság és ellenségesség furcsán, nyugtalanítóan, valahogy mégis olyan spontánul, életszerűen folyik egymásba és keveredik össze. A legtöbb műfaji filmmel ellentétben a Face to Face végén nem csak azt nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy happy enddel van-e dolgunk, de még csak azt sem, hogy a karakterek kiérdemelték-e akár jó, akár rossz sorsukat (és mintha még Morricone szokásosan briliáns zenéje sem foglalna állást). Sollima azzal az érzéssel hagy magunkra, hogy a legnemesebb és a legalávalóbb ember is sodródhat bármilyen irányba, hogy minden ködös és relatív, hogy a világ nem jó vagy rossz. Egyszerűen csak olyan, amilyennek mi látni akarjuk.
