Mire az Egy maréknyi dollárért túlterhelte az olasz mozipéntárakat, a csizmában már rég ráálltak a sikerfilmek utáni azonnali és szégyentelen sorozatgyártásra. Az első nagyobb hullámot a peplumok, vagyis a bibliai/mitológiai témájú kosztümös kalandfilmek jelentették az ’50-es végén, aztán jött a James Bond-lázat meglovagoló, 077-es, 008-as és hasonlóan frappáns kódnevű szuperügynököket felvonultató eurospy-trend (bár ez csak pár évig tartott), és nagyjából ezzel egy időben tört ki a spagettiwestern-őrület is. Eastwood névtelen emberének áldozatai még ki sem hűltek, amikor Giuliano Gemma egyhuzamban, durván fél év alatt leforgatott négy spagettit: Pisztolyt Ringónak, Egy lyukas dollár, Ringo visszatér, Adios, gringo. A főszereplőn kívül ezekben az a közös, hogy Leone és követői munkásságával ellentétben, kis túlzással akár amerikai westernek is lehetnének: egyszerűbbek, tipikusabbak, ártalmatlanabbak, mint a jellemzően kiábrándult, mocskos és cinikus olasz darabok. Az Egy lyukas dollár (Un dollaro bucato, 1965) író-rendezője, Giorgio Ferroni ráadásul jó egy generációval idősebb volt, mint Leonéék, egyértelműen az amerikai westerneken nőtt fel, így nem csoda, hogy a stílusa is közelebb áll azokéhoz.
Az Egy lyukas dollár alapozta meg a spagettiben a polgárháborúból megverten, megkeseredetten visszatérő, helyét nem lelő déli veterán toposzát (reflektálva a második világháború és az azzal együtt zajló véres polgárháború utáni olasz állapotokra). Gary O’Harát és társait úgy engedik szabadon északi fogva tartóik a békekötés után, hogy lefűrészelik a pisztolyuk csövét – a fegyver így használhatatlanná válik, és ez a nyílegyenes, direkt impotencia-metafora teszi teljessé a vesztes háború miatti megaláztatást.
Bár Ferroni egy könnyed és pimasz célba lövéses jelenettel gyorsan demonstrálja, hogy O’Harát és fivérét legfeljebb csak megalázták, de meg nem törték, a megpróbáltatások tovább folytatódnak: a főhőst otthon elszegényedett feleség várja, mire úgy dönt, elmegy nyugatra, hogy új jövőt építsen maguknak. Ám déli veteránként senki sem látja őt szívesen, megvetik, kiközösítik, nem kap munkát. Végül jutányos összeg fejében elvállalja egy állítólagos gyilkos bandita elfogását, és csak utólag jön rá, hogy rondán átverték: a konfliktus a testvére és kevés híján a saját halálával végződik. De O’Hara a vakszerencsének (egy szíve fölött hordott, fivérétől kapott ezüst dollárnak) köszönhetően életben marad, és innentől csak egyvalami számít: a bosszú.
Cselekményét tekintve az Egy lyukas dollár le sem tagadhatná, hogy az Egy maréknyi dollárért farvizén készült: a magányos hős megérkezik egy bandák uralta városba, konfliktus kerekedik, csúnyán ellátják a baját, majd néhány váratlan, új szövetséges segítségével visszavág. De amíg Leonénál ez egy szinte mitikus, semmiből érkező és oda visszatérő karakter sztorija volt, addig O’Harának nagyon is beszédes és a történet szempontjából fontos múltja és jövője van: egykori élete hamuvá lett a polgárháborúban és annak következményeiben, most pedig szinte a semmiből kell új egzisztenciát építenie magának és feleségének egy önmagát kereső ország bizonytalanságában, káoszában, korrupciójában és állandósult bizalmatlanságában.
Ironikus, hogy az USA ekkoriban merült nyakig a vietnami háborúba, melynek vége hasonlóan kiábrándult amerikai filmeket szül majd jó egy évtizeddel később – sok spagettiwestern tekinthető utóbbiak hangulati előfutárjának, és azok közül is az Egy lyukas dollár az egyik legjellegzetesebb és legfontosabb. Annak ellenére, hogy mind képileg, mind erőszak-ábrázolásában, mind karakteriben az italók egyik visszafogottabb darabja, nagyon távol áll például Castellari vagy Corbucci antihősökkel teli műveinek véres-koszos palettájától. Ferri mindenesetre ügyesen, lendületesen rendez (a tűzharcok alatt kifejezetten ötletes és kifejező beállításai vannak), és olyan szépen, következetesen viszi végig a cselekményen a posztháborús tematikát és annak metaforáit, hogy már pusztán ezért érdemes megnézni (ld. még a Ringo visszatér ügyesen felépített homéroszi áthallásait).
Hazatérési odüsszeiája közben O’Hara nem csupán a testvérét bosszulja meg, hanem visszanyeri a méltóságát és a társadalomban betöltött helyét – mindezt ráadásul annak a lefűrészelt csövű fegyvernek a segítségével, amellyel a film elején megalázták. És ahogy magasra emelt lámpással, nem is emberként, hanem megtestesült eszmeként, egyfajta sérthetetlen jelenésként lassan, némán közeledik a sötétségben az egyre nagyobb zavarodottsággal és félelemmel reagáló nemeziséhez, végül magát a társadalmat is rehabilitálja. A gonosz kipurgálásával és a nép összefogásával egy ország gyógyul ki metaforikusan a háború sebeiből. Talán ezért is aratott az Egy lyukas dollár akkora sikert annak idején (az italohullám korai szakaszának egyik legnépszerűbbike volt). Persze nem ártott, hogy Gemma óriási sztár volt hazájában, ráadásul ő lett a spagettiwesternek első nem amerikai poszterfiúja is – igaz, biztos, ami biztos, kezdetben inkább a nem véletlenül amerikaias Montgomery Wood álnéven futtatták. Egyes beidegződések nehezen halnak…