[Ebben a jelenlegi járványhelyzetben a magunk nagyon aprócska és szerény módján próbálunk segíteni otthonmaradásra kárhoztatott geektársainkon: új, remélhetőleg hetente négyszer jelentkező rovatunkban rövid ajánlókat teszünk közzé, hogy tippeket adjunk a fölös idő minőségi elverésére. Vigyázzatok magatokra és egymásra, nézzetek/olvassatok/játsszatok jó dolgokat, amíg elvonul ez a rohadt vírusvihar - és persze jöhetnek hasonló ajánlatok a kommentekben!]
Műsorvezetők: Baski Sándor, Borbíró Andris, Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba
BÉKEIDŐ (F, 2020, Vimeo): Egy film (de nevezhetnénk akár látleletnek is) nekünk és az utókornak rólunk, avagy konkrétan arról, hogy hogyan élünk itt és most, 2020 finoman szólva kétes hatalmi módszerekkel kormányzott Magyarországán. A Békeidő, mely stílusában és hangvételében valahol az Off Hollywood és az Ernelláék Farkaséknál közé lőhető be Hajdu Szabolcs életművében, több egyszerű, rövid emberi történet összefűzésével fest egyfajta össztársadalmi lelkiállapot-tablót a hétköznapi problémák, kihívások és illékony örömök alatt állandóan burjánzó, olykor pedig óhatatlanul felszínre törő feszültségről és frusztrációról. A konkrét botrányok megidézésétől (Sárosdi és Schilling szerepeltetése nem véletlen) a legbanálisabb családi összetűzésekig minden szituáció keserűen hiteles és átélhető, és mindenki reménytelenül rója az elégedetlenség, a kilátástalanság, a megalázottság és a kisebb-nagyobb mértékű erőszak ugyanazon köreit. Ezt az általánosan nyomorúságos közérzetet szerencsére mégis fel-feldobja a remény, a fanyar humor, a szürrealizmus és a mágikus realizmus irányába tett óvatos, ízléses kilengések sora. (A pártpropaganda természetesen már jó előre nekiment a filmnek – ironikus módon pont az abban ábrázolt agresszív frusztrációval –, ami talán nem is baj, mert így egész szép hírverést sikerült csapni neki.) RCS
THE COMMITMENTS (F, 1991) - Alan Parker rendező egész karrierje során erősen vonzódott a zenei témájú filmekhez, még ha geekköröben a kulthorrorja (Angyalszív) vagy a faji feszültséggel teli krimi-drámája (Lángoló Mississippi) nagyobb ismertségnek örvend is. A The Commitments a 80-as évek gazdaságilag lerobbant Észak-Írországában játszódik, ahol egy lelkes fickó összekalapál egy soulbandát, és folyamatosan győzködi a tagokat meg a közönséget, hogy ez, és csakis ez a zene kell nekik. A fikciós, alulról induló, tehát nem producerek által összepakolt bandákról és magáról a könnyűzenei színtérről szóló filmek közül messze ez a legrealisztikusabb (egyébként a SoulFool Band zenekarvezetője, Suba Attila ajánlotta nekem mint egyik kedvencét). Közel visz a zenészélményhez (a valódi, bicegős, kompromisszumokkal teli, de kézzelfogható színpadi jelenléthez és együtt zenéléshez), de magához a bandázáshoz is, vagyis a vitákhoz és összeborulásokhoz, az életre szóló barátságokhoz, a zenészek által rendszeresen valamiféle sokfős párkapcsolathoz hasonlított magánéleti katyvaszhoz, a ragacsos próbatermekben való gyakorláshoz, a koncert előtti-utáni rengeteg pakoláshoz (“cuccolás”), a nőügyekhez, a véletlen és direkt berúgásokhoz, a néha teljesen váratlan, hatalmas sikerekhez - és az ugyanilyen gyorsan, figyelmeztetés nélkül beütő szétszakadáshoz. (BA)
AZ ÉSZAK CSÁSZÁRA (F, Emperor of the North, 1973): Mélymerülés a hobó szubkultúrába (a nagy gazdasági világválság közepette polgárháborús veteránok, felszabadított feketék és elszegényedett polgárok kényszerültek vándorlásra a munka reményében az Amerikai Egyesült Államok vasútvonalain) két legendás figura párbajának fókuszán keresztül. Shack (Ernest Borgnine) a 19-es vonat teljhatalmú ura, aki lelkiismeretfurdalás nélkül löki a mozdony kerekei alá a potyautasokat, az ilyen fennhéjázó kegyetlenséget pedig nem tudja tétlenül nézni az „A No. 1” (Lee Marvin) néven futó népi hős, a hobók királya. Oldalán a komoly jellembéli hibákkal rendelkező Cigarettel kihívást intéz hozzá: végigutazza a vonatán a teljes vonalat Portlandig, anélkül, hogy Shack képes lenne őt megakadályozni ebben. Hosszú, állomásról-állomásra zajló macska-egér játék veszi kezdetét, melyben mindkét fél bevet minden mocskos trükköt, amit csak ismer, a végén pedig egy igazán brutális és véres összecsapás tesz pontot a versengés végére. Egy ritka témát feldolgozó rejtett gyöngyszem. (NK)
HOLDFÉNY KIRÁLYSÁG (F, Moonrise Kingdom, 2012): Wes Andersen zavarba ejtő rendező, és nem csak a közhely miatt, miszerint “valaki vagy utálja, vagy imádja”, hanem mert számomra éppen úgy tűnik, hogy nem így van: egyes filmjeit imádják olyanok, akik másokat nem bírnak végignézni. Én feszengtem a Kutyák szigetén, és tíz percet bírtam a Tenenbaumból, annyira irritált, a Fantasztikus Róka úrfit viszont annyira imádom, hogy többször is láttam, és most a Holdfény királyságot is hozzáírhatom ez utóbbihoz. Ahogy választ kapunk a főszereplők furcsaságaira, és ahogy megismerjük őket és a többi karaktert a rövid, csapongó epizódokból, úgy tűnik el az elidegenítő, hipster, elsőre totálisan modoros Wes Anderson-íz, és marad vissza egy nagyon őszinte, emberi, kedves történet. Isten tudja, hogy mindent meg lehetne-e valósítani a “hozzászokós” rész nélkül (van, aki nem érzékeny erre?), de hiába tagadnám: ilyen jó, kisimult hangulatban ritkán állok fel film elől. (BA)
MATADOR (F, The Matador, 2005): A tisztes átlagpolgár és a „hivatását” nyíltan felvállaló alvilági figura találkozása hálás téma. A japán Hiroyuki Tanaka (alias Sabu) példának okáért az egész életművét erre az ötletre építi fel, de a Bérgyilkos a szomszédomnak vagy a Csak egy kis pániknak is egy-egy ilyen furcsa találkozás az alapja. A Matador se sokat változtat a formulán, legfeljebb kicsit komolyabban veszi a főszereplőit, akik izgalmasabbak szimpla karikatúráknál (ami mondjuk az említett filmek főhőseiről nem mondható el). Nincsenek gigantikus fordulatok és félórás akciójelenetek, a fókusz mindvégig a két főhős személyiségén van. Greg Kinnear is nagyon jó a kényszerből bérgyilkostanoncnak álló kisember szerepében, de a show-t Pierce „ex-Bond” Brosnan lopja el, többek közt azzal, hogy egészséges iróniával parodizálja ki egykori imidzsét. Feelgood faktor: 7/10. (BS)