zenés

Békeidőben, karanténban

Komoly és kevésbé komoly filmek zenéről, hatalomról, ifjúságról, szerelemről... életről.

Remélem, nem tör ki a filmben látotthoz hasonló utcai lázadás az ablakom alatt, ha a sértés leghalványabb szándéka nélkül kijelentem, hogy 2013-ban kevés korszerűtlenebb dolog létezik egy Metallica koncertnél. A pénzsóvár producerek által hipertrendire dizájnolt fiú-és lánycsapatok, tinidívák, vagy a laptop-mágusok, youtube-sztárok korában talán nehezen belátható, kinek és miért jó, ha jegyet vált egy középkorúnak is csak nagy jóindulattal nevezhető, meglett férfiakból álló, szőrös tökű fémzenét játszó zenekar előadására, pláne, ha ezen előadást nem is természetes közegében, sörrel a kézben, cigifüstben pácolódva, csatakosan saját, és a mellette állók izzadtságától, heves bakancsrugdalásokat elszenvedve abszolválja egy koncertteremben, hanem egy pláza kellemesen hűvös, légkondicionált mozijában, fején kényelmetlen, a kívánt intenzitású headbangelést eleve kizáró 3D szemüveggel fogadja be. Bár a zenekar kétségkívül minimum legendásnak tekinthető, fénykorukon régen túljutottak, egykori rajongóik nagy része mára elfordult tőlük, még az általuk képviselt műfaj lelkes hívei között sem teljes az egyetértés, hiteles előadókról, vagy cinikus üzletemberekről beszélhetünk-e. A Metallica nem egyszerűen "csak" egy zenekar, sokkal inkább brand, egy hatalmas, minden ízében kitalált, megtervezett, professzionális cirkusz, de annak, hogy úgy mondjam, kurva állat.

Bár nem csörgedezik árpádsávos turulvér az ereimben, Antal Nimród munkásságának figyelemmel kísérését valahol hazafias kötelességnek gondolom, minden alkalommal, mikor egy hollywoodi produkció főcímében meglátom kiírva a nevét, nagyot dobban a szívem, büszkén elvigyorodom, és kedvem lenne kacsingatva oldalba bökdösni a mellettem ülőt (még boldogabb lennék, ha itthon rendezne olyan filmeket, melyek a szívügyei, de ez legyen az én bajom: ő valószínűleg jól érzi magát ott, ahol van). Nos, a Metallica: Through the Never legnagyobb erőssége, hogy hazánk fiának álomgyári munkái közül ez az, ami legközelebb áll alkotói gyökereihez: kliprendezői múltját maradéktalanul kamatoztathatja, lévén gyakorlatilag egy mozivászonra álmodott, másfél órás zenei videóval van dolgunk, ráadásul képes becsempészni a már említett, kiszámított precizitással működő gépezet fogaskerekei közé egy kis koszt, alulról jövő életérzést, hadd ne mondjam, "underground" attitűdöt.

A zenekar tagjai, és a rendező által közösen jegyzett... hát, ööö... "forgatókönyv" sztorijának főszereplője, a Dane Dehaan által alakított, nem kifejezetten nyertes alkatú srác kellemetlenül induló, majd fokozatosan apokaliptikus túlélőharccá, delíriumos rémálommá fajuló kalandjainak bemutatása látványos és jó ritmusú, az utcai harcok sodró lendületűek és brutálisak. A figura akár a Kontroll Bulcsújának fiatalabb verziójaként is értelmezhető, mind külsőségeit (bőrdzseki, kapucnis pulcsi), mind alkatát, az őt ért atrocitásokhoz való viszonyát tekintve (megsebezhetik és összeverhetik, eljut a mélypontra, de végül talpra áll, és győzedelmeskedik). A karakter működik, egyrészt Dehaan meggyőző jelenlétének (a Chronicle óta tudjuk, hogy jól áll neki a szenvedés), másrészt az alkotók jó ízlésének köszönhetően, amivel a figurát ízig-vérig maivá és modernné, de nem bántóan, erőltetett módon trendivé, vagy taszítóan divatossá fazonírozták.

A színpadkép jó cirkuszhoz méltóan monumentális, az effektek bámulatosan látványosak, robbanásoktól és felcsapó lángnyelvektől kezdve a felépített, majd lerombolt Jusztícia-szoborig, a padlóból előbukkanó sírkövekig, gondosan koreografált műbalesetekig van itt minden, ami teljes lenyűgözésünkhöz szükségeltetik, Pados Gyula szédítő, de mindent gondosan megmutató kameramunkájának köszönhetően pedig a zenészekkel együtt állhatunk a színpadon, beülhetünk Lars Ulrich mellé a dobok mögé (sőt, akár a helyére is, mivel ő előszeretettel hagyja el posztját, hogy a színpadon rohangáljon körbe-körbe ijesztő pofákat vágva, akár egy megveszekedett őrült).

Apropó, zenészek: ha kérhetem, valahogy így szeretnék megöregedni. Az együttes tagjai kirobbanó formában zúznak, ami részben nyilván a médium sajátosságainak is köszönhető, lévén nem tudhatjuk, egyes részek hányszor kerültek felvételre, a végeredmény azonban rendkívül meggyőző: a koncertnek szépen felépülő íve van, nyugvó-és csúcspontokkal, néhol már-már katartikus pillanatokkal, közönségénekeltetéssel, kielégítő megdicsőüléssel. James Hetfield fizimiskáján nyoma sincs kiadós alkoholtúráinak, kiváló frontember, minden vicsorára és agresszív megnyilvánulására jut egy kikacsintás, egy félmosoly a közönség felé, jelezvén, hogy nem kíván hülyét csinálni sem magából, sem rajongóiból azzal, hogy úgy tesz, mintha ez az egész véresen komoly lenne, de nem is bohóckodja el az ügyet: alázattal és a tőle elvárt energikussággal játszik. Kirk Hammett továbbra is igényt tart a női szívek elrablásának előjogára, valamint a produkció magyar vonatkozásait is erősíti azzal, hogy (egyik) gitárjáról Lugosi Béla tekint ránk fenyegetően, Robert Trujillo pedig reményeim szerint eszébe jut a következő Conan film castingosainak: a rommá gyúrt basszusgitáros nem egyszerűen olyan, mint egy kimmériai barbár, hanem egyenesen: AZ. Mellényúlásoknak és hamis hangoknak a gondos tervezés okán természetesen az esélye sem merül fel, de az is tisztán érzékelhető, hogy ezek a faszik bizony nem felejtettek el játszani, ráadásul mindannyian baromi jól néznek ki, ellentétben a vetítésen egyébként jelen lévő Hooligans táncegyüttes csinos tagjaival, akik remélem, legalább egy kicsit magukba szálltak a látottak után.

Lehet azt mondani, hogy ez az egész csak parasztvakítás, ügyes marketingesek által fogyaszthatóra csomagolt műkeménység, de mindenkinek, aki ilyesfajta előítéletek miatt maradna távol a mozitól, azt javaslom, tegyen magának egy szívességet azzal, hogy félreteszi ellenérzéseit, és gyermeki élvezettel hagyja, hogy másfél órára felültessék a metál-hullámvasútra.

Higgyetek nekem: megéri.

Dolph Lundgren Elvist énekel

Dolph Lundgren egy shwoman: a 2010-es svéd Melodifestivalenben (az ottani nemzeti tévé és rádió éves zenei fesztiválja) fellépett, és több dalt is elénekelt, köztük az 1968-ban Elvisnek írt A Little Less Conversationt. Hangja nagyjából annyira van neki, mint színészi tehetsége, tehát rohadtul semennyire, ezzel a magánszámával mégis nagyot nőtt a szememben, mert egyszerűen szenzációsan adja elő magát a színpadon. És két refrén közt azért persze szétrúg és -üt pár kelléket, ráadásul még dobol is. Dolph soha egyetlen filmjében nem volt ennyire cool.

Spock szarik a világra

Bruno Mars és Leonard Nimoy. Év klippje. Ennyi.

Ultimét euro-kultfilm mnyúzik kolleksön 1.

Gondoltam összedobok nektek egy ilyet, később előreláthatólag többet is: euro-kultfilmek zenéiből válogatásokat. Ez az első csomag az un. poliziescók, a hetvenes évek olasz rendőr-, és gengszterfilmejinek zenéiből szemezget (a poliziesco-filmekről részletesebben itt és itt olvashattok). A tartalom, listaformában:

stelvio.cipriani.-.la.polizia.sta.a.guardare.mp3
stelvio.cipriani.-.mark.il.poliziotto.mp3
de.angelis.brothers.-.la.poliza.incrimina.la.legge.assolve.mp3
de.angelis.brothers.-.life.of.a.policeman.mp3
de.angelis.brothers.-.milano.trema.mp3
de.angelis.brothers.-.new.special.squad.mp3
de.angelis.brothers.-.piedone.a.hong.kong.mp3
de.angelis.brothers.-.piedone.lo.sbirro.mp3
fabio.frizzi.-.nucelo.antirapina.mp3
fabio.frizzi.-.roma.laltra.faccia.della.violenza.mp3
franco.campanino.-.napoli.si.ribella.mp3
franco.micalizzi.-.a.man.before.your.time.mp3
franco.micalizzi.-.affanno.mp3
franco.micalizzi.-.banda.del.gobbo.mp3
franco.micalizzi.-.cinico.linfame.il.violento.mp3
franco.micalizzi.-.da.corleone.a.brooklyn.mp3
franco.micalizzi.-.folk.and.violence.mp3
franco.micalizzi.-.italia.a.mano.armata.mp3
luis.bacalov.-.citta.sconvolta.mp3
luis.bacalov.-.summertime.killer.mp3
osanna.-.milano.calibro.9.mp3
paolo.vasile.-.il.giono.del.cobra_escape.mp3
paolo.vasile.-.il.giorno.del.cobra.mp3
stelvio.cipriani.-.la.polizia.ha.le.mani.legate.mp3

Jack Jack: Az igazi rocksztár az első próbán meghal

(Használati utasítás: a szerző tisztában van a ténnyel, hogy a film elkészültéhez segédkezet nyújtott a blog egyik szerzője, Köbli Norbert. Aki úgy gondolja, hogy ez a tény befolyásolta az értékelést, azzal beszélgessen Pierre Woodman!)

A zenés dokumentumfilm műfaja elég speciális. Vagy a játékfilmmel vegyítve tálalják, egy kitalált történet alapján (This is Spinal Tap, Almost Famous) – mockumentary, vagy valódi dokumentumokból áll össze (DiG!, Some Kind of Monster) – rockumentary. Az életrajzi filmek egy változatának is tekinthetők: a lényeg minden esetben egy történet elmesélése, a sikerhez, bukáshoz vezető út bemutatása.

Esetünkben adott négy zenekar frontembere – ugyan nem a legnépszerűbbek, de hát ki lenne kíváncsi Matyira meg a hegedűsére –, kiknek átlagéletkora 38 év. Kaptak három hónapot és irdatlan mennyiségű ~~bourbont~~ whiskey-t, hogy a végén összehozzanak egy nagylemezt és még filmre is vették a munkálatokat.

A reality műfajra a halas főzőműsor újra igényt teremtett – és a TV2 kivénhedt csataménként emeli fel busa fejét, ha meghallja ezt a vezényszót, és máris úgy száll be támogatóként, mint F- 18 az afgán légtérbe.

Egyébiránt érdekes kísérlet egy zenekarról szóló dokut a reality irányába tolni, pláne, hogy nem volt előre megírva semmi.

És ez a gond. Az egyetlen narratív szál a pszichológusnő interjúi. A „Nők a pult mögött ” című csehszlovák sorozat főszereplőire hajazó szakember kifejezetten félénknek tűnik, mintha nem akarná elhinni, hogy magyar sztárokkal találkozik (az egyik epizódban ugyanez történt, csak az ingyen hazavihető húsz deka gépsonka képezte a hitetlenkedés tárgyát.) Ezek a beszélgetések adnak ugyan témákat (apával való kapcsolat, életmód, párkapcsolatok), de egyéb, fontosabb dolgok talonban maradnak.

Ugyanaz a probléma, mint a Bud Spencer- filmekkel – Carlo Pedersoli élete ezerszer izgalmasabb, mint bármelyik mozija.

Miért találta ki Zana Zoltán a rózsadombi rappet? Hogyan győzte le dadogását Papp Szabolcs? Milyen körülmények közt vészelte át Tóth Tibor a eurodance korszakot? Miből élt az USA-ban Mester Tamás? És hogyhogy nem jut eszébe a „Kincs, ami nincs” címe?

Nem lehet érezni a téteket, elszáll a szélben, mikor a producer (csak következtetek a kilétére, ugyanis nem volt feliratozva, hogy ki is ő valójában) kimegy hozzájuk félidőben, hogy legalább egy dalt csináljanak már meg, léci. Mikor a valódi probléma megtörténik (egy basszgitáros lesérül), egyértelmű, hogy hőseinkhez fordul a menedzser segítségért. És ők meg is teszik, ami a kötelességük.

A kronologikus elrendezésbe is kapaszkodhatnánk – de miért csak a film felénél látjuk a stúdió felépítését, mikor a próbák és a zenélés a tizedik perctől folyt?

Amúgy egy vicces hülyöngés a film, jó beszólásokkal. Bár olyan mondatokat is kapunk az arcunkba, mint „a világból hiányzik a romantika”, de amikor a család meglátogatja Ganxsta Zolit, egy pillanatra láthatunk egy odaadó embert, aki csak a kislányával foglalkozik. Elhangzik a kérdés, hogy „értik-e az emberek az életfelfogásunkat?” A film alapján állítom, hogy nem, de nem is biztos, hogy érteniük kell.

A kiemelkedő kliprendezők általában kipróbálják magukat nagyjátékfilmben. Ez van, akinek bejön (Michel Gondry, Anton Corbijn), van, akinek nem (Jonas Åkerlund, Jonathan Grazer). (Európai példákat hoztam, mert az USA-ban nem bíznak senkire 80 milliósnál nagyobb költségvetést klip- vagy reklámrendezés nélkül).

Galler sem vall szégyent: érdekes kameraszögekből, szép kompozíciókkal mesél. DE MIT? Miről szól ez az egész? „Ne piáljatok – legyetek rocksztárok és megkapjátok ingyen”?

Nem elég csak bemenni négy ittas rockzenész közé, akik majd úgyis jókat mondanak. Ez elég lehet egy performance-nál, vagy egy rövidfilmnél, de egy másfél órába többnek kéne beleférnie.

Ugyan nem vagyok zenekritikus, de egy ilyen témájú film szinte igényli, hogy a zenével is foglalkozzunk. A dallamos rock’n roll miért ennyire népszerű itthon? Bon Jovi, Mötley Crue és a nyolcvanas évek hair-metáljában maradunk örökre (többek közt) a Sláger Rádió jóvoltából? A filmben elhangzó számok szerint lehet. Mester Tamás nagy Nickelback- rajongó lehet – bizonyítékként hasonlítsd össze ezt ezzel. Most lehetőséget kapott arra, hogy megírja és társaival eljátssza a saját Nickelback- lemezét és élt is az alkalommal. A filmben elhangzó dalok kísértetiesen emlékeztetnek a kanadaiak 2001-es és 2003-as albumaira.

Viszont ha végigtekintünk a magyar rock- és popzene hínárosan altató és befedő mocsarán, mint egy lehányt érettségi öltönyön, felbukkan-e bármilyen hasonló energia? Tágítsuk a kört: ebben az igazi rock’n roll ellen beoltott országban milyen zenében volt valaha annyi energia, hogy a puszta energiájával szedje le a hajunkat? Miért nem működik úgy az ország, ahogy szól az AC/DC?

Jack Jack. 2008, Magyarország. Rendezte: Galler András „Indián”. Írta: Köbli Norbert. Producer: Neményi Ádám. Fényképezte: Szőke János. Zene: Jack Jack zenekar. Szereplők: Zana Zoltán, Mester Tamás, Papp Szabolcs, Tóth Tibor, Vízy Beáta és még sokan mások.

Tévékritika: SLÁGERMÁJEREK (FLIGHT OF THE CONCHORDS, USA, 2007) – 1. évad ****

Magyar premier: március 1. 23:15 (HBO)

Bret McKenzie és Jemaine Clement egy új-zélandi komikusduó, akik történetesen Bretet és Jemaine-t (nem elütés: nincs benne ’r’ betű), a két új-zélandi komikust alakítják. Tehát nagyjából magukat, vagyis azt a szimpatikus balfék-imázst, amit rövid pályafutásuk alatt remekül kidolgoztak. ’98-ban találkoztak egymással az egyetem film és színház szakán, 2002-ben léptek fel először együtt, több humorfesztiválon részt vettek, díjakat nyertek, de az első nagyobb sikert 2005-ben érték el, amikor a BBC számára egy rádiójátékot készítettek. Már itt is ugyanazokat a figurákat alakították, akiket később a sorozatban, az új-zélandi zenészpárost, akik megpróbálnak betörni London zenei életébe, persze hiába. (Ha már Új-Zéland, akkor a Gyűrűk ura természetesen nem maradhat ki: Bret statisztált a filmben, a rajongók később elnevezték a figuráját Figwitnek és külön rajongói honlapot hoztak létre neki. Az apja egyébként Elendilt alakította.)

Az igazi népszerűséget végül a saját nevüket viselő, HBO által gyártott Flight of the Conchords hozta el. A sztori ugyanaz, kivéve, hogy a két messziről jött arc nem Londonban, hanem New Yorkban próbál szerencsét, honfitársuk, az új-zélandi nagykövetségen dolgozó, dilettáns Murray segítségével. Amiért a 25 perces epizódok (12 van belőlük az évadban) iszonyatosan mulatságosak, az mégsem a történet, hanem a két főszereplő néhol infantilis, néhol blőd, néhol abszurd, de az esetek többségében fából farigcsált humora, és az ezzel tökéletesen kompatibilis arcberendezése. Az egymással folytatott beszélgetéseik színvonala Beavis és Butthead legszebb pillanatait idézi, vagy akár a Tenacious D zenészduóját is említhetnénk, azt az apróságot leszámítva, hogy ők nem trágárkodnak, sőt teljesen naivan csodálkoznak rá New Yorkra. A sorozat legjobban ezzel az idegenséggel játszik el, mintha két marslakó szállt volna le a városban, furcsa fejű, furcsa akcentusú és még furcsábban gondolkodó humanoidok képében. Az írók azzal tetézik mindezt, hogy egy-egy epizódban a rocksztár-életforma fontos elemeit veszik elő, kifordítva persze, előkerül tehát a drogkérdés, hol feloszlik, hol összeáll a banda (a vonatkozó rész címéből az ok is kiderül: Yoko), klipet forgatnak, turnéra mennek, úgy hogy közben igazi fellépést a menedzserük nem is tud összehozni, a „rajongói bázis”-uk pedig egyetlen egy tagból áll csak. A témák között megjelenik még az ádáz Új-Zéland-Ausztrál ellentét, a rasszizmus (a fiúkat egy indiai árus nem hajlandó kiszolgálni) és a becsajozás nehézségei.

A sorozat igazi kuriózumát persze az epizódonkénti 2-3, random módra felbukkanó dalbetét adja, amelyek néha összefüggnek a cselekménnyel, néha nem, de a szövegeik üdítően idióták, a zene pedig – szemben mondjuk a magyar parodisták produkcióival – nem sima koppintás, hanem maga is igényes alapokra komponált stílusparódia. R’n’b, ragga, rap, popballada, akusztikus rock: ezekből, és jópár egyéb műfajból csinálnak viccet, úgy hogy közben azért kiderül, énekelni is elég magas fokon tudnak. A dalok színvonala a sorozat első kétharmadában egységes, ami nem is csoda, mert itt még az évek alatt begyakorolt, közönség előtt kipróbált számokat vették elő, a vége felé azonban kifogyott a készlet, az újonnan írt számok pedig kevésbé lettek frappánsak. Idén februárban azért a The Distant Future című albumuk a legjobb comedy-album Grammy-díját könnyedén bezsákolta.

Mivel a két lúzer humorához az akcentus és a kimért beszédstílus is hozzá tartozik, még kérdéses, hogy a magyar szinkronnal hogy fog működni a sorozat (érdekes lesz például annak a jelenetnek a magyarítása, ahol a „dead” és a „did” szó összekeverése okoz bonyodalmakat –> az új-zélandiak az „e”-t sokszor „i”-nek ejtik.) Viszont már a zenés betétekért egyedül érdemes megnézni (vagy újranézni, amíg jön a második évad) ezt a kultstátusz felé haladó abszurd szitkomot.

Ízelítő - The Most Beautiful Girl in The Room - élőben David Lettermannél