Az 1984-es Long Arm of
the Law-t többé-kevésbé a John Woo-féle heroic bloodshed egyik előfutárának
tekintik, bár ez a hasonlat kissé felületes – hiányzik ugyanis belőle szinte
minden, ami Woo műveit alapvetően meghatározta, az elrongyolhatatlan
bajtársi-testvéri szeretettől és becsülettől a végletekig stilizált
akciójelenetekig. Inkább rímelt Tsui Hark 1980-as felkavaróan nyers és
nihilista mesterművére, a Dangerous
Encounters of the First Kindra. A folytatás viszont már a heroic bloodshed kasszarobbantásának
lökéshullámait meglovagolva készült, és ez látszik is rajta. A rendezői stafétabotot
Michael Mak vette át a testvérétől, Johnnytól, az író maradt Philip Chan, és
mivel az első rész végén a függönyhúzó sem maradt életben, a második egy attól
teljesen független történetet mesél el, teljesen új karakterekkel (ez igaz lesz
a harmadik és negyedik részre is).
A Long Arm of the Law II (Sang gong kei bing 2, 1987) csupán tematikai folytatás (elődjéhez csak a nyitójelenet köti, melyben Mak „archív” felvételként használja fel testvére néhány akciójelenetét): ahogy a sorozat összes többi darabja, ez is arról a káoszról szól, amelyet a Kínából elvándorló-elmenekülő bűnözők robbantottak ki a szabadabb, szaftosabb alvilági lehetőségekben dagonyázó Hongkongban. Ezúttal három kínai rendőr a főszereplő, akik illegálisan utaznak Hongkongba, hogy új életet kezdhessenek – ehelyett őrizetben kötnek ki, ahol választás elé állítják őket: vagy mennek vissza Kínába, vagy eltöltenek pár évet beépített zsaruként a városban garázdálkodó kínai gengszterek között, utána pedig legálisan maradhatnak a szigetországban. Természetesen az utóbbit választják, innentől kezdve pedig egyenes út vezet a vérgőzös, ólomsúlyos végső leszámoláshoz.
A Long Arm of the Law II mind történetében, mind stílusában némileg letisztultabb, mint spontán filmnihilizmusnak érződő, csiszolatlan gyémánt elődje, cserébe határozottan mainstreamebb: az elsőnél is extrémebb erőszakot (van egy patkányok közreműködésével végrehajtott kínzás- és kivégzésjelenet, amely három évtized távlatából is túlzás nélkül gyomorforgató és sokkoló) harsány és kissé esetlen komikummal ellensúlyozzák, a karakterek pedig kedvelhetőbbek és kidolgozottabbak.
Mindhárom főszereplőnek megvan a saját kis személyes, a főszálba szépen belesimuló drámája. Li (Elvis Tsui, a Lángoló börtön 2. szadista börtönőre) a trió tántoríthatatlan vezetője és szíve-lelke, aki halálosan komolyan veszi a küldetésüket és az „együtt élünk vagy halunk” szabályát (ami már egyértelműen a heroic bloodshed hatása). San (Ben Lam) abba a szerencsétlen helyzetbe kerül, hogy régi katonatársát kellene lebuktatnia, aki most egy bankrablásra készül, és aki annak idején megmentette az életét – ráadásul beleszeret a húgába. Kwan (Yuen Yat) pedig a naiv kisember, aki mit sem tud a hongkongi realitásról, és hagyja, hogy elcsavarja a fejét egy gyönyörű nő, akinek persze hátsó szándékai vannak.
A gárdát Biggy (Alex Man) egészíti ki, aki hongkongi beépített zsaruként segít a triónak boldogulni a számukra egyelőre ismeretlen alvilágban. A film egyik meglepően szép és szentimentális jelenetében Biggy és Li az éjszakai utcán, sörözve, cigizve beszélgetnek a rendőrélet természetéről, végleg elmélyítve bimbózó barátságukat, mely pedig azzal kezdődött, hogy Biggy, mint mindenki más, durván lenézte és sértegette a mocskos, civilizálatlan Kínából érkező „tudatlan suttyót”. Túl az ellentétek bajtársiasság mentén való heroic bloodshed-féle elsimításán, ez a dialógus a maga nemes egyszerűségében és őszinteségében (És talán: naivitásában? De ha így is van, ki mondta, hogy a naivitás mindenképpen rossz dolog?) ver hidat társadalmi és kulturális különbségek közé. Persze egy hongkongi akciófilmről van szó, úgyhogy eleve nincsenek illúzióink: egyikük ronda véget fog érni, a másiknak pedig nem marad más, csak a vérszomjas bosszú.
Mert a hongkongi filmgyártás (legalábbis annak idején) keményen rendszerkritikus volt, és nem csak Kína, hanem a saját hazája felé is. A Long Arm of the Law II messze nem valami propagandaízű kifakadás a kínai bűnözőhullám ellen, sem pedig kiállás a helyi rendfenntartó erők mellett. Hong Kong egy koszos, reményvesztett, zsúfolt és korrupt metropolisként jelenik meg, melynek romlottsága olyannyira tapintható, hogy amikor a fejesek a kínai bevándorló bűnözőkre panaszkodnak, a néző szinte belefullad a képmutatás-szagba. Egy ilyen közegben mindenki hűsége és elvei megkérdőjeleződnek, az elkerülhetetlen konfliktusok pedig csak egyféleképpen oldhatók fel.
A finálé a korszak HK-filmgyártásának klasszikus példája, tébolyodott „mindenki mindenki ellen” golyóvihar kétségbeesett főszereplőkkel, menekülő gengszterekkel, hadseregnyi zsaruval. Mak csak egészen kicsit engedett a heroic bloodshed stilisztikájának: az ő akciói már kicsit vadabbak és kevésbé realisztikusak, mint testvére első részbeli csörtéi (sok ugrálás, vetődés közben tüzelés, duplapisztolyos menőzés), néha bele is fut miattuk vágási esetlenségekbe (jól láthatóan matracra zuhanó rosszfiú), ugyanakkor megőrizte nyerseségüket, gyorsaságukat, kegyetlenségüket, és távol tartotta magát mindenféle lassítástól és romantizálástól.
A Long Arm of the Law II kevésbé nyomasztó és nihilista, részben ezért kevésbé jó, mint elődje, de még mindig egy szinte veszélyesen cinikus és gonosz bűnthriller remek akciókkal, szerethető karakterekkel és nem különösebben sulykolt, mégis letaglózó társadalmi háttérrel.