[Ebben a jelenlegi járványhelyzetben a magunk nagyon aprócska és szerény módján próbálunk segíteni otthonmaradásra kárhoztatott geektársainkon: új, remélhetőleg hetente négyszer jelentkező rovatunkban rövid ajánlókat teszünk közzé, hogy tippeket adjunk a fölös idő minőségi elverésére. Vigyázzatok magatokra és egymásra, nézzetek/olvassatok/játsszatok jó dolgokat, amíg elvonul ez a rohadt vírusvihar - és persze jöhetnek hasonló ajánlatok a kommentekben!]
Műsorvezetők: Baski Sándor, Borbíró Andris, Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba
F: film, S: sorozat
AZ ALELNÖK (S, Veep, 2012-2019): Az alelnök elviekben az USA második legnagyobb hatalmú embere, egyetlen agyvérzésre az elnökségtől, a gyakorlatban viszont bukott politikusnak minősül, hiszen ő maga is az elnöki székre pályázott, csak kénytelen volt feladni a versenyt. Milyennek képzeljük el akkor az átlagos alelnököt? Csalódottnak és frusztráltnak, kisebbségi érzéstől, féltékenységtől és irigységtől emésztve, amit persze nem mutathat ki, vagyis energiájának és munkaidejének nagy részét arra fordítja, hogy minderről a külvilág ne szerezzen tudomást. Ez akkor is szórakoztató alapszituáció, ha ez a képzeletbeli elnök nem kicsinyesebb, hiúbb és inkompetensebb az átlag politikusnál, Armando Iannucci sorozatának viszont pont egy olyan figura a főszereplője, aki igen, ráadásul a zseniális Julia Louis-Dreyfus alakítja, úgyhogy a végeredmény papírforma: az elmúlt évtized legviccesebb és leggonoszabb szatírája. A politika képmutatására rávilágítani a post truth világában nem számít persze forradalmi aktusnak, nehéz elképzelni, hogy bárki is Az alelnökből értesül majd róla, hogy cinizmusra épül a rendszer. A közhelyet viszont ilyen szellemesen ritkán szokás televíziós produkcióban illusztrálni. (Bónusz érv a sorozat mellett: ha már láttad, akkor is érdemes újrázni, mert olyan sebességgel pörögnek a verbális poénok, hogy garantáltan nem esik le elsőre az összes.) (BS)
AVENGEMENT (F, 2019): Scott Adkins valószínűleg sosem fog tudni megszökni a kisköltségvetésű, videóforgalmazásra készülő akciófilmek karámjából (legfeljebb néha egy-egy nagyobb filmben kapott mellékszerep erejéig), de ez nem is baj. Van benne valami nyers, bárdolatlan erő és karizma, amit Hollywoodban úgyis csak blockbuster-kompatibilisre csiszolnának, és ami talán még sosem volt annyira átható, mint itt, ebben a börtönből kőkemény bosszúvággyal szabaduló, összevagdalt-égetett arcú, fémfogazatú bad motherfucker szerepében. Az Avengement a brit alvilágban (pontosabban annak főleg egy kocsmájában és a sitten) játszódó nyílegyenes, tiszta szívű, tökös, tőről metszett bunyós akciófilm némi Guy Ritchie-beütéssel, mely humorban, eleganciában, szerkezetben ugyan (nemhogy a Ravasz, az agy… és a Blöff, de) Az úriemberek szintjét sem éri el, viszont ezért kőkemény verekedésekkel, ínycsiklandozó vérengzésekkel és többek között az utóbbi idők egyik leggusztusosabb fejszétlövésével kompenzál. (RCS)
CHUCK NORRIS A KOMMUNIZMUS ELLEN (F, Chuck Norris vs Communism, 2015): Dokumentumfilm a nyolcvanas évek kommunitsa Romániájáról, mely akkoriban teljesen el volt vágva a Nyugattól (számunkra ez a helyzet sokkal kevésbé egzotikus, mint az amerikai nézőknek). Amikor azonban egy magas pozícióban lévő pártfunkcionárius elkezd VHS-kazettákon amerikai (nem csak) akciófilmeket átcsempészni a vasfüggönyön, hogy aztán pénzért továbbterjessze, a vállalkozás egyre jobban kikerül az irányítása alól, és a hétköznapi román polgárok számára ablakot nyit egy másik világra. Ők nem azt nézik, hogy a kisboltban az akcióhős keresztülrúgja a rablót a polcokon, hanem azt, hogy milyen számukra elérhetetlen termékekkel vannak rogyásig pakolva azok az összedőlő polcsorok. Mivel a filmeket gyakorlatilag egyetlen nő „szinkronizálta” rámondással, az ő hangja kötötte össze az egyébként egymásnak ismeretlen lázadókat, akik titokban, csoportosan tiltott filmeket néztek az elsötétített szobában. Rendkívül érdekes korlelet arról, hogy mi zajlott a kommunista Ceausescu-érában, párhuzamosan a mi Kádár-korszakunkkal. (NK)
LODGE 49 (S, 2018): A kétezres évek Nagy Lebowskija tévésorozat formában, melynek főszereplője, Dud (nem nehéz rájönni: Dude) egy hatalmas szívű nagy mamlasz, aki sosem racionálisan hoz döntést, de ha egyszer valami mellett elkötelezi magát, akkor szinte lehetetlen eltántorítani tőle. Az apja halálát feldolgozni képtelen, majdhogy hajléktalan, könnyű élet után vágyakozó gyereklelkű felnőtt egy furcsa gyűrű segítségével rátalál egy titkos szervezet egyik páholyára, és meg van győződve róla, hogy valami felső erő vezérelte oda. Érkezésével a valójában a hétköznapi élet elől menekülő, kiábrándult emberek gyülekezőhelyét azonnal a titkok homálya lengi be, és végtelen optimizmusával lassanként elkezdi megváltoztatni a körülötte lévő új barátait. Személyes drámák, összemosódó fantáziavilág és valódi titkok (lásd még: A halászkirály legendája), szívmelengető barátságok: ez a Lodge 49. (NK)
MANHUNT (F, La Mala Ordina, 1972) - Remekbe szabott, kemény funk lüktetésű, a korszak legjobb karakterszínészeivel és gyönyörű pucér nőkkel teli poliziesco, melyben mindenki bűnös és mindenki szánni való (kivéve a két zseniális pszichopata bérgyilkost). A milánói alvilág vadászni kezd egy stricire, akire rá akarnak kenni valamit, amiben ártatlan, mire esélytelen ellentámadásba kezd. Ha eddig nem imádtad a vesztesnek született, de a kalandot, életet nem élvezni képtelen, esendő keményfiú szerepére született Mario Adorfot, mostantól fogod! (Lásd még: Milano Calibro 9, ott mellékszerepben.) (BA)