Egy amerikai katona szüntelenül, már-már megszállottan élezi a kését a koreai háború frontvonalán. Bajtársai gúnyolódnak rajta, ő azonban olyan mohósággal és szeretettel mered éles pengéjére, akár egy gyönyörű szeretőre. Alig várja, hogy vér csurogjon végig rajta, hogy belek mocskolják be, hogy bőrt, húst és zsigert vágjon át, és sárga életeket oltson ki. A front túlsó végén egy kínai katona dédelgeti a gépfegyverét, nagy gondoskodással szedi szét és rakja össze újra. Bajtársai ugratják, ő azonban azt mondja, a fegyver olyan, mint egy nő, állandó odafigyelést igényel, amelyet aztán meghálál. Alig várja, hogy golyókat röpítsen egy amerikaiba, izgatott, perverz örömmel készül a csatára.
Az EC Comics Two-Fisted Tales című sorozatának 23. számában megjelenő Kill! története ma már talán nem lóg ki annyira a mainstreamből, de akkoriban, 1951-ben, a koreai háború tombolása alatt túlzás nélkül radikálisnak számított. Az amerikai háborús képregényekben még durván egy évtizeddel később is derék és tökös, szögletes állkapcsú, szivarozó jenki keménylegények irtották a csillagos-sávos nemzet ellenségeit (lásd a Marvelnél a Sgt. Fury and His Howling Commandost a legendás Lee/Kirby-duótól vagy a DC-nél a Sgt. Rockot a nem kevésbé legendás Joe Kuberttől) – a történetek olykor persze rámutattak a konfliktus embertelenségére, de alapvetően mégis inkább működtek dögös akció-eszképizmusként, mint nyers háborúellenes drámaként. Az EC 1950-es évek eleji két háborús sorozata, az említett Two-Fisted Tales és a Frontline Combat azonban egyszerű, hétköznapi szerencsétlenekként ábrázolta a különböző – de főleg a koreai – háborúkba bedarálódó katonákat; legyenek azok akár amerikaiak, akár kínaiak vagy vietnamiak.
Ez a paradigmaváltó szemlélet Harvey Kurtzmantől, a nem sokkal későbbi híres Mad magazin alapítójától származott. Kurtzman nem vont hazafias, eszképista mázat a háború mocskára és értelmetlenségére, nem démonizálta (mi több, egyenesen humanizálta) az ellenséget – ezt az akkoriban mindenki más által követett gyakorlatot hazugságnak tartotta, ő pedig a hírek követésével, a tények felkutatásával, a részletekhez és realizmushoz való ragaszkodással az igazságot kívánta elmondani a háborúról.
A Rubble!-ben hosszú oldalakon át figyelhetjük, ahogy egy frissen nősült koreai paraszt tisztességgel és kemény munkával felépíti új otthonát – csak hogy egy tüzérségi ágyú egyetlen lövése porrá romboljon mindent. Az Air Burst! egy kissé lassú észjárású, de jószívű koreai katona szomorú, tragikus és keserűen ironikus vesszőfutását követi nyomon, ahogy a szerencsétlen először menekülni igyekszik a szakaszát kiiktató amerikaiak elől, majd megadni próbálja magát nekik. Kurtzman talán leghíresebb sztorija, a Corpse on the Imjin két ellenséges baka végzetes találkozását meséli el a halottakkal teli vidéken – pusztakezes élethalálharc egy csata utáni háborús csendéletben. Az utolsó oldalon újabb hullát sodor magával az Imjin folyó, akár egy uszadékfát. A Big „If”!-ben egy haldokló amerikai katona azon mereng, hogy mi lett volna, ha csak egy egészen kicsit másképp alakulnak a dolgok, ha nem áll meg bekötni a cipőfűzőjét, ha nem néz rá az órájára, ha kicsit lassabban vagy gyorsabban sétál, ha csak egy-két méterrel arrébb csapótik be az az eltévedt tüzérségi lövedék…
Kurtzman hat-nyolcoldalas történetei mind egyszerű, de realisztikus szituációkon és szintén egyszerű, de hiteles szereplőkön keresztül ábrázolják a háború embertelenségét, értelmetlenségét – és őrjítő véletlenszerűségét. A világ kifordult sarkaiból, tort ül a téboly, vitustáncot jár az ember. Itt nincs helye hősöknek, a jó és a rossz fogalmának: a szörnyű káosz nemzetiségtől, bőrszíntől, ideológiáktól, oldalaktól függetlenül ugyanolyan ágyútöltelékké redukál mindenkit, az ellenség ugyanolyan félelmekkel és reményekkel élő ember, mint a bajtárs – vagy ugyanolyan megveszekedett gyilkológép.
És e háborús képregények nem csak hangvételükben számítottak újdonságnak, hanem képi ábrázolásmódjukban is, Kurtzman vizuális történetmesélése ugyanis évtizedekkel előzte meg a korát. Prominens rajzológárdájának és merész zsánerkoncepcióinak köszönhetően az EC eleve kiemelkedett az akkori képregénypiac szereplői közül, narratív eszközei azonban többnyire nagyon is belesimultak az átlagba; vagyis a kiváló látványvilágot rengeteg, sokszor redundáns szöveg, felesleges leírás és magyarázkodás terhelte, egyetlen panel általában egy egész cselekménysort mesélt el. Megfontoltabb, kifinomultabb, részletesebb, „képregényesebb” vizualitásra nem volt idő – vagy igény. Kurtzman viszont már akkor is olyan technikákat használt, amilyeneket (Will Eisnert leszámítva) még hosszú évekig senki más: ismétlődő beállításokkal, közelítő-távolodó szögekkel, zoomolásokkal, merész kompozíciókkal, a panelek számának hirtelen megnövelésével fokozta a drámai feszültséget. Ma ezek már tipikus történetmesélési módszerek bármilyen képregényben – anno ritkaságszámba mentek.
Kurtzman nem bombasztikus szöveges magyarázattal kiegészített, egyetlen illusztrációszerű panelen érzékelteti egy ellenség vízbe fojtását, hanem tucatnyi látszólag repetitív, hatásában mégis döbbenetesen dinamikus, letaglózó képkockán – a kompozíció, a képregényes eszközök puszta használata egyértelművé teszi, hogy az ölés nem heroikus cselekedet, nem is a háború szimpla ténye, a csata egy állomása, hanem kemény, izzasztó és dehumanizáló munka. A „győztes” önmaga egy darabkáját a hullával együtt hátrahagyva tántorog tova.
A Fantagraphics EC-sorozatának (The EC Library) legelső gyűjteményes kötete, a 230 oldalas Corpse on the Imjin! and Other Stories Kurtzman 24 háborús történetét tartalmazza – ebből tizenegyet (köztük az összes fent említettet) nem csak írt, hanem rajzolt is az ő sajátosan nyers, mégis lendületes, megkapó stílusában, melynek érezhető vezérelve: az egyszerűség gyönyörködtet. A maradék tizenhármat Kurtzman szigorú részletességgel, panelről-panelre, beállításról-beállításra kidolgozott forgatókönyve alapján rajzolták a korszak egyéb olyan legendái, mint John Severin, Alex Toth, Russ Heath, Gene Colan, Joe Kubert vagy Johnny Craig (többen visszatértek a Warren Publishing egy évtizeddel későbbi, szintén legendás háborús sorozatához, a Blazing Combathoz is).
A kötet az első tizenegy sztori miatt igazán kihagyhatatlan (Kurtzman írói-rajzolói szempontból is rendkívül fegyelmezett és tudatos, kompromisszummentes látásmódja felülmúlhatatlan), de pusztán a szintén kiemelkedő második feléért (Severin vagy Kubert realisztikusan kimunkált rajzaitól Toth rengeteg negatív térrel életre keltett vadászgépes drámáiig) is megérné a vételárat. A fülszöveg szerint ez a kötet esszenciális darabja minden képregényes gyűjteménynek – és bár ezt a frázist, ajánlást millió fülszövegben koptatták már el, a Corpse on the Imjin! and other Stories esetében színigaz.