Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a karantén leginkább egy dologra alkalmas: hogy mindenféle teljességgel haszontalan dolgon túráztassuk az agyunkat az emberen elhatalmasodó anhedónia közepette - példának okáért, hogy milyen magyar történelmi regényeket látnánk viszont szívesen sorozat formájában, ha rendelkezésre állna a világ összes pénze, meg még egy forint. Az alapanyag minősége mellett (igyekeztem olyan címeket gyűjteni, ahol a történet elég erős ahhoz, hogy akár a nem magyar ajkú nézőket is könnyen beszippanthassa) az adaptálhatóságot vettem fő szempontnak (ezért nem bukkan fel alább egyetlen olyan klasszikus életrajz sem, mint mondjuk Harsányi Zsolt Mathias Rexe, vagy Laczkó Géza csonkán maradt Rákóczija). Némelyik történetnek van már filmadaptációja, de igazán emlékezetesre egyik sem sikeredett.
Jókai Mór: Minden poklokon keresztül
Kezdjük mindjárt egy olyan történettel, amelybe már ötlet szintjén sincs értelme belefogni, ha az alkotóknak nem áll rendelkezésükre legalább a Trónok harcához fogható költségvetés. Nagyjából 130 évvel azelőtt, hogy az Ubisoft bedobta volna az ultimate bullshitgenerátorba a történelem egyik apró, de roppant izgalmas szeletét, egy magyar kalandregényben már tiszteletét tette a Hegyek Öregje és a hasisevők szektája.
A Minden poklokon keresztül cselekményének jelentős része a Szentföldön (és az odáig vezető úton, valamint Egyiptomban) játszódik, a gyermekek keresztes hadjárata (1212) és a II. Endre királyunk totális közpénzszivattyúnak bizonyuló szentföldi kalandja (1217-18) által behatárolt időszakban. Főhősnőnk egyike Jókai éterien tiszta (ha cinikusak akarunk lenni: súlyos kisebbségi komplexussal és alapvető önértékelési problémákkal küzdő) heroináinak, aki Erdélyből egészen Egyiptomig küzdi magát a keresztes hadjáratban eltűnt férje (aki viszont távolról sem angyal, sőt! – de ennél többet vétek lenne elspoilerezni) nyomát kutatva, úgy, hogy csak a saját erejére és elszántságára, no meg egy rejtélyes, valós indítékait a végkifejletig fel nem fedő aszkétikus idegen (egy arab Mads Mikkelsen ideális lenne a szerepre, ha értitek, hogy értem) társaságában. A regény cselekménye ugyan lineáris (az első felében a férj, a másodikban a feleség válla felett utazunk), de az idősíkok összevegyítése és a történet apránkénti, egymásba kapcsolódó kibontása (cliffhangert minden epizód végére!) egy sorozatban csak az előnyére válna, akár a sorsokat mozgató szerelmi négyszög, akár a háttérben kibontakozó, az egész Szentföld sorsát befolyásolni képes „összeesküvés” tekintetében.
Herczeg Ferenc: A hét sváb
Fáradt, ősz öregember kaptat felfelé a szőlőhegyen, hogy még egyszer, utoljára elővegye azt a pohárkészletet, amelyet sok évtizeddel azelőtt hat vele egykorú barátjával ivott a bimbódzó magyar szabadságra. Ez a jelenet a regény utolsó lapjaira marad, de a sorozatban ezzel indítanék, hogy megalapozza és végig fenntartsa az izgalmat: vajon a hét főhős közül kinek milyen sors jut osztályrészül a történetben?
Herczeg majd minden történelmi regénye – talán a Pro libertate kivételével - kiválóan alkalmas lenne sorozat-alapanyagnak (pro tipp: antikváriumokban fellelhetőek egy kötetben), de talán a Hét svábnak a leguniverzálisabb a mondanivalója, és személyes, szeretetteljes hangvétele miatt (az író maga is Versecen, a cselekmény fő helyszínén született) ezt volna a legérdemesebb mozgóképre átültetni.
Az e cikkben felsorolt címekben felülreprezentáltak az antihősök, a Hét Sváb főszereplői viszont zöldek és idealisták, akik - talán az erdélyi havasokban vívott csatározásokat nem számítva - a szabadságharc legvéresebb és legkegyetlenebb hadszínterén, a délvidéki harcokban (melyeknek történései elég kevéssé közismertek, ami jelen esetben jót tenne az izgalmaknak) érnek felnőtté, ahol szomszédok és barátok váltak egyik pillanatról a másikra esküdt ellenségekké. Ez a történet sötét oldala, de van benne bőven fény is, elvégre csupa fiatal srácról van szó, ráadásul nem is katonákról, hanem öntudatos polgárfikról (Gráf Jani például az ablakon keresztül kénytelen megszökni édesanyja vigyázó tekintete elől, hogy a nemzetőrség tagjává válhasson), akiknek bátorsága nem kopott meg akkor sem, amikor a romantikus hevülettől fűtött kezdetek után szembesültek a háború kegyetlenségével.
Herczeg kisregénye ráadásul bőven merít a helyi anekdotakincsből, és ezeknek az apró történeteknek a segítségével - gondolok itt például a Macskakovács számkivetettségére és áldozathozatalára, „Rauzsa” Sándor haditetteire, és persze mindenre, ami Damjanich tábornokhoz kötődik, „akinek minden írott parancsa mögött ott állott a láthatatlan klauzula: különben főbe lövetem önt” – izzadtságszag és minden fajta hamis pátosz nélkül könnyedén meg lehetne jeleníteni a magyar történelem egyik legizgalmasabb szakaszát.
Dobai Péter: Vadon
Az emberiség a kezdetek óta ellenállhatatlanul vonzódik a vesztett ügyek iránt. Még azok a nemzetek is, melyeknek (legalábbis a modern kort tekintve) amúgy nem sok okuk lehet a panaszra: a britek önmagukról alkotott képének például legalább olyan fontos eleme Boudica lázadása meg a könnyűlovasság balaklavai rohama, mint Waterloo meg az angliai csata. Hogy a mi utolsó ötszáz évünk hogy áll ezen a téren, nem kell különösebben ecsetelni - de ebből a körülményből kifolyólag bőségesen el vagyunk látva hősköltemények faragására alkalmas alapanyaggal.
A Vadon története egy ilyen vesztett ügy minősített esete: az eleve reménytelené. 1859-ben egy pillanatra felcsillant a lehetőség, hogy újra életre lehet kelteni a Világosnál elbukott szabadságharcot, hogy aztán a villafrancai fegyverszünet keresztülhúzza Kossuthék számításait. Így végül (a cselekmény szerint legalább is) magára maradt az a csapat is, amely a Magyar Légió előőrseként először lépett hazai földre, hogy előkészítse a terepet, és aztán mindenki által magukra hagyatva végezték a somogyi “vadonban”.
A regénynek meglehetősen kiegyensúlyozatlan a szerkezete, mert a szükségesnél jóval nagyobb teret enged a szervezésnek meg a nemzetközi politikai háttérnek, és keveset a tényleges hősök viszontagságainak de egy ügyes forgatókönyvíró számára ez legalább annyira előny, mint hátrány: a cselekményben tátongó lyukakat és a karakterábrázolás egyenetlenségeit nem lenne nehéz kitölteni, elsimítani. Ami pedig a végkifejletet illeti, ha csak fele olyan torokszorítóra sikeredne mint mondjuk a 80 huszár utolsó percei, már megérne minden belerakott forintot.
Móricz Zsigmond: Erdély-trilógia
Hogy a politika az exigenciák tudománya, azt senki sem tartotta következetesebben szem előtt, mint Bethlen Gábor. Amikor Erdély fejedelmévé vált, jó ideig ő számított a leggyűlöltebb embernek a három részre szakadt hazában: elárulta elődjét, idegen hatalom emelte trónra, melynek aztán - bár hosszadalmas időhúzás után, és az eredeti elvárásokhoz képest kisebb mértékben – kénytelen volt az országa földjéből is a kezére játszani egy fontos darabot. Életműve mégis a század kevés magyar sikertörténetének egyike – rengeteg ármánnyal és vérrel írott sikertörténet, de épp ez garantálná, hogy az Erdély-trilógia adaptációja is nagyot szóljon.
A minta lehetne a House of Cards – csak éppen ellenkező előjellel, hiszen itt egy jó ember kényszerül rá, hogy hidegvérű hazardőr módjára cselt szőjön, alakoskodjék akár a hozzá legközelebb állók előtt is, vagy éppen hidegvérrel törjön ellenfeleinek vesztére egy magasabb jó érdekében, mindeközben álarc mögött tűrje szerettei/bajtársai meg nem értését, hogy kortársainak jó részének gyűlöletéről ne is beszéljünk.
Ha a Hét sváb hőseit könnyű kézzel, archetipizált formában is vászonra lenne vinni, itt épp az ellenkezője igaz: a dramaturgoknak valószínűleg vért kellene izzadniuk annak ellenére (vagy éppen ezért) is, hogy a minőségi alapanyag erős mankót ad a hónuk alá a konfliktusok kibontásához és a lassú, ráérős karakterépítéshez. Már a Tündérkertben megvan minden, hogy beszippantsa a nézőt két ellentétes irányú karakterívvel: a karizmatikus és sok más vonásában is rokonszenvre méltó, de vezetésre összességében tökéletesen alkalmatlan egzaltált ösztönember Báthory Gábor és a látszólag jóval kevésbé izgalmas személyiségű, a feltétlen lojalitástól a hidegfejű „árulásig” eljutó Bethlen párviadalával, s persze a magvas kérdésekkel, melyeken mindenki kedvére rágódhat: Meddig szabad a szívre, s honnantól érdemes az észre hallgatni? A cél csakugyan szentesíti az eszközt? Hol végződik a hazaszeretet, és hol kezdődik a személyes ambíció, urambocsá az önzés, elválasztható-e egyáltalán a kettő?
S persze ez még csak a kezdet lenne, hiszen a folytatásban multiplikálódnak a konfliktusok: a nemzetközi színtér cselszövései mellett előtérbe kerülhet a szerelmi háromszög (Móricz maga azt írta: Janka, mindig csak Janka). Állást nem foglalnék ugyan a szükségességéről , de - már csak a korszellem okán is - a sorozatot rengeteg pucérkodással és HBO-szexszel (értsd: nadrágletolás után egyből betevés, majd 10 másodperc dühödt reszelés) is nyakon lehet önteni, ideértve akár némi incesztust is, elvégre akkoriban jó néhány kortárs terjesztette véres komolysággal, hogy a Báthory Gábor és Anna közötti testvéri szeretetet szó szerint kell érteni. Technikai megvalósítás szempontjából pedig nem kellene messzebbre tekinteni a Tudoroknál: nyilván nem tiltakozna senki akkor sem, ha patakokban folyna a vér, de a dráma erőssége miatt azzal sem veszítenénk, ha a limitált forrásokat a díszletekre és a kosztümökre fordítanák.
Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony
„Hogyan lehet az, hogy egy nő, aki egy csókért odadob egy országot, másszor megint azért az országért odadobja saját ifjú, szép fejét” – írta Jókai arról, hogy mi fogta meg (a történészek által időközben rehabilitált) Géczy Julianna történetében. Romantikus hős és hidegfejű áruló; a férfiakat az ujja köré csavaró véget asszonya és gyermekéért mindenre kész anya – a főhős karakterében megmutatkozó ellentmondások sokaságának megjelenítés minden színésznő számára igazi jutalomjáték lehetne. A fordulatos cselekményen nem kell sokat csavargatni, eleve kőkemény érzelmi hullámvasút a publikum számára: hozzáértő dramaturg kezei között epizódról epizódra változna, hogy éppen gyűlöljük vagy imádjuk Juliannát, s hogy éppen neki vagy ellene szurkolunk, mindemellett pedig rákényszerít arra is, hogy vérmérsékletünk szerint állást foglaljunk például fanatizmusról és józan belátásról (meddig érdemes vért áldozni egy nemes, de bukásra ítélt ügyért) .
A Rákóczi-szabadságharc végnapjaiban, Lőcse ostrománál kezdődő és a szatmári békekötésen át egészen a pár évvel későbbi Czelder Orbán-féle összeesküvésig terjedő történet részleteiben is tele van mozgókép után kívánkozó, drámai jelenetekkel, Lőcse torokszorítóan zűrzavaros elestének óráitól (a regényt olvasva minden rendes magyar ember önkéntelenül is a képzeletbeli fokosa után tapogatózik, s labancok után kutat a szemével) a horrorisztikus krasznahorkai közjátékon át az üvegketrecbe zárkózó apa tragikomédiájáig. Azokat a fejezeteket például, ahol a főhős az egész nemzet sorsára kiható macska–egér játékot vív egy osztrák futárral, folyamatosan az orránál vezetve azt, a legprofesszionálisabb forgatókönyvíró sem tudná még izgalmasabbá tenni.
Gulácsy Irén: Fekete vőlegények
Magyar viszonyok között nem látom esélyét annak, hogy belátható időn belül értelmes életrajzi film szülessen bármelyik történelmi nagyságunkról (életrajz címszó alatt most a ténylegesen születéstől-halálig terjedő történeteket értem). Másfél-két óra erre alapból alkalmatlan, és persze állami finanszírozás mellett elég sanszos az is, hogy vagy dagályos, végletekig idealizáló szutyok sülne ki belőle (az még nem tesz háromdimenzióssá egy karaktert, hogy iszik vagy félrekúr), vagy valami kurvára trendinek és a huszonegyedik század érzékeny témáit már csak dacból is belekeverő, fokozottan áthallásosra hangolt művészkedés sikeredne belőle. Hogy Sapkowskit iderángassam kicsit: ehhez a munkához nem hősök kellenek, hanem profik.
A XVI. század első felének kevés olyan személyisége van, aki mai mércével mérve is minden tettével érdemes lenne rokonszenvünkre: talán Czibak Imre sem volt ilyen, de Gulácsy meggyőzően formálta ilyenné a félelmetes erejű - minden adott a vértől iszamos, nyers erőszaktól fűtött kardozásokhoz - és forrófejű, megalkuvásra zsigerileg képtelen „bihari bölényt”.
Ha a Hét svábot teszem a skála legpozitívabb fokára, kétségtelenül a Fekete vőlegények van a másik végén, ami nem is csoda, hiszen keresztülmegyünk az 1514-es parasztfelkelésen (még Martin sem lenne elég tökös egy ilyen „vastrónhoz”) és a mohácsi csatán is („Mármost küldje el felséged Brodaricsot, ha megél, Rómába, kérje fel a pápát, hogy azt a napot, amelyen megütközünk, Pál barát és a húszezer magyar vértanú ünnepéül jegyeztesse fel a miséskönyvbe” – hiába, néha az élet írja a legerősebb forgatókönyveket, Perényi püspök szarkasztikus tréfájába ötszáz év múltán is beleborzong az ember háta), hogy az ország három részre szakadását követő zűrzavarról ne is beszéljünk. A forgatókönyvírók előtt tornyosuló legcombosabb akadály az lenne, hogyan enyhítsék fogyaszthatóvá a regény már-már emészthetetlenül komor és vészterhes légkörét (hogy mást ne mondjak, az egyik dramaturgiai csúcspont egy esküvő, ezúttal nem egy Vörös, hanem egy Fekete Nász). Egy biztos, darálásra még így is tökéletesen alkalmatlan lenne, cserébe sokáig velünk maradna.
Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig
Ocskay László története méltó párja Lőcse „árulójának”, s a főhős karakterében rejlő lehetőségekről is koppra ugyanazt lehet elmondani, iskolapéldája annak a közhelyes tanmesének, amely az ember lelke felett viaskodó jó és rossz farkasokról szó. Ocskay eteti is jócskán mindkettőt: szerencsekatonából hazafi, hazafiból áruló, aki legbelül áhítja a jót, és mégsem telik be a rosszal, Olyan nőt vesz el, akinek saját kezével ölte meg a vőlegényét, félrekúrni sem rest, ugyanakkor kész akár egy apácakolostort is felgyújtani dühében, amikor elszakítják a feleségétől. Az efféle karaktereknek az ősidők óta előre elrendeltetett a sorsa – még szerencse, hogy az út végének ismerete semmit sem von le annak élvezetéből.
A regény tisztességes megvalósításhoz az Isten pénze is kevés lenne, hiszen teli van látványos csatajelenetekkel: kard és köpeny a javából, persze az erősen korhatáros változatból. Ocskayt és csapatát például anyaszült meztelenül látjuk először a tiszabecsi rév megvételénél, és az erőszak kendőzetlen ábrázolására is talán ez a legalkalmasabb alapanyag mind közül, legyen szó akár a labancok fejszeélre hányásától a szomolányi csatában vagy Lipót császár megkergetéséről a bécsi vadaskertben.