Egy párhuzamos univerzumban John Huston kalandeposza, az Aki király akart lenni (The Man Who Would Be King, 1975) az 1950-es években készült el Humphrey Bogarttal és Clark Gable-lel, nem sokkal az Afrika királynője után, és valószínűleg óriási klasszikusnak számít. A mi valóságunkban Bogart elhunyt, mielőtt Huston tető alá hozhatta volna a filmet, majd, miközben az utódját kereste, Gable is követte. A projekt Burt Lancaster és Kirk Douglas, Richard Burton és Peter O’Toole, valamint Robert Redford és Paul Newman párosával sem tudott megvalósulni, Newman azonban bedobta a rendezőnek Caine és Connery nevét – a többi történelem, bár az Aki király akart lenni a kedvező kritikai fogadtatás dacára sosem tudta elnyerni jól megérdemelt helyét a műfaj legnépszerűbb darabjai között.
A Kipling azonos című novelláját (cselekmény szempontjából) hűen követő történet szerint két volt brit katona, Danny Dravot (Connery) és Peachy Carnehan (Caine) 1885-ben nekivág Indiából az Afganisztánon túli, felderítetlen Káfirisztánba, hogy elvigyék az ottani hitetlen kutyáknak a civilizációt, a kultúrát, a Brit Birodalom dicsőségét – de leginkább önmagukat mint a tudatlan vadak új vezetőit és királyait. Tervük, mely szerint addig segítenek egy-egy törzsnek meghódítani az ellenségüket, amíg minden törzs felsorakozik mögöttük, olyan jól sül el, hogy egyiküket nem is csak királynak, hanem istennek kiáltják ki.
Az enyhén szólva birodalom- és gyarmatosításpárti Kipling egyfajta karizmatikus, szeretnivaló gazemberként ábrázolta a két főszereplőt, a finom humor ellenére mégis végig megtartotta a novella komoly hangvételét. Az ő realitásában és gondolkodásmódjában még a korona lókötő alattvalóinak civilizációs és erkölcsi felsőbbrendűsége sem lehetett kérdéses – ebben az értelmezésben az imperializmus nem a népek leigázásáról, hanem a népek felvilágosításáról szól, a gyarmatosítás: szinte szívesség. Ezt a szemléletmódot már Kipling életében elkezdték megpiszkálni (nem sokkal a halála után aztán többek között George Orwell is nekiment életműve morális aspektusainak), John Huston pedig teljesen újrahangszerelte a sztori hangsúlyait az adaptációhoz.
Az Aki király akart lenni a drámai véget előrevetítő, sorsszerű felütés után szinte szatirikus felhangokkal folytatódik: Carnehan és Dravot végigsvindliskedik Brit Indiát, majd a zsarolás és a szórakoztatóan pofátlan arrogancia keverékével vágják ki magukat a birodalmi felelősségre vonás alól. De több ez egyszerű komikus inzertnél vagy akár karakteralapozásnál. Miután a katonák bebiztosították a kontinensen a korona jelenlétét, úgymond kitaposták belőle az egzotikumot (az őslakosok belével együtt), és felállították a helyére a birodalmi bürokráciát, úgy érzik, korlátok közé zárja őket a civilizáció – nem puszta kalandvágyból vágnak neki az ismeretlennek, hanem azért is, hogy dicsőséges britekként, Isten legnagyszerűbb teremtményeiként szabadon kiteljesedhessenek (nem utolsósorban pénzügyileg is).
És miközben Huston finoman gúnyt űz ebből a felsőbbrendűségi érzésből, ott toporog a háttérben a mindenkori katonák csendes tragédiája, az öldöklések utáni társadalmi beilleszkedés nehézkessége is: nem képesek élvezni mindazt, amit a saját kezükkel harcoltak ki, a fejlett (vagy legalábbis önmagát annak tartó/hazudó) civilizációban nincs helyük többé (lásd még a rangerek alkonyát Larry McMurtry Árva galamb című Pulitzer-díjas regényében).
A kaland ezzel kezdetét veszi: a két bajtárs és jó barát a műfaj legszebb hagyományainak megfelelően fagyon és forróságon, hegyeken és folyókon, sivatagokon és ellenségeken gázol át őrült célja felé – hol erővel, hol fifikával, hol szerencsével, de mindig vidáman és eltökélten jutnak előre. Ugyan ki tagadhatná, hogy igazi férfiak, mi több, igazi britek? Caine és Connery alakításában ott van Kipling karaktereinek minden arroganciája, megrendíthetetlen önbizalma (valamint a királyi élethez való elidegeníthetetlennek hitt joga) és szerethető derűje, de ott van benne a XX. század második felének már felvilágosultabb társadalmi és történelmi képéből fakadó irónia is. Az egymás iránti hűségük és barátságuk mellett (amelyet még a kapzsiság és az önteltség sem képes kikezdeni) Huston úgy tartja a nézőt a főhősei oldalán, hogy a gyarmatosítási bűnöket sokáig afféle habókos túlkapásként ábrázolja, és komikumra játssza ki.
Az önjelölt konkvisztádorok soha ki nem mondott mentsége, hogy az akkori közegben, az akkori neveltetésük következtében hogyan is vallhattak volna más nézeteket és értékeket? Bizonyos szempontból éppúgy áldozatai az imperializmusnak (még ha sokkal kisebb mértékben is), mint a leigázottak, és Huston ezt a fokozatosan és kíméletlenül sorsdrámává súlyosbodó utolsó harmaddal teszi igazán egyértelművé, amikor a hosszú ideig jelenlévő humor lassan kikopik a történetből. Kiplignél a „hősök” bukása pusztán a kapzsiságukból következik (felfogható egyfajta büntetésként, amiért – ahogy azt Dravot nyíltan kimondja – nem a „nemes” civilizáló szándék, hanem a személyes vagyonosodás vezérli őket, vagyis nem a birodalom „erkölcsös” érdekeit tartják szem előtt), Hustonnál viszont a gyarmatosító rendszer romlottságának egyértelmű eredménye is.
Így aztán a novellával ellentétben Dravot itt nem őrül bele a kapzsiságába (á la A Sierra Madre kincse), és a kaland egy fokkal méltóságteljesebben kanyarodik az elkerülhetetlenül tragikus befejezésbe. A hídjelenet a filmtörténet egyik legkomplexebb emocionális tetőpontja, egyszersmind az Aki király akart lenni egyszerű, szórakoztató kalanddramaturgiájának és mélyebb, ellentmondásosabb témafelvetéseinek lenyűgöző olvasztótégelye. Egy bátor férfi büszkén, emelt fővel sétál a halálba? Beteljesül egy szerencsétlen csillagzat alatt született ember eleve elrendelt sorsa? Egy nyomorult pojáca röhejes és ignoráns daccal néz szembe önnön hibái következményével? Egy amorális bűnös elnyeri méltó büntetését? Talán mind egyszerre.
Az Aki király akart lenni túlzás nélkül páratlan darabja a műfajnak. Minden tekintetben csúcsminőségű, grandiózus kivitelezése, energikus és kedélyes szellemisége bármilyen klasszikus kalandfilmmel szemben állja a sarat, a felszín alatt azonban jóval átgondoltabb, tartalmasabb és ravaszabb a társainál.
