Amerika: Hanyatlások krónikája

Az orenda, Joseph Boyden XVII. századi indiánháborúkról szóló mesterműve történelmi távlatokkal kezdődik – a Nagy Tavak körüli metropolisok emlegetéséből térünk vissza egy rég letűnt, a haladás és a civilizáció eszméi által felzabált korba, hogy lássuk azon véres és tragikus magvak elhintését, amelyekből végül kinőtt a mai Kanada és Egyesült Államok. Az évszázadokat felölő narráció nem engedi, hogy az olvasó kényelmesen belehelyezkedjen a cselekmény jelenébe, mindent arra a gondolati síkra épít fel, hogy ami a következő közel hatszáz oldalon elé tárul, már rég az enyészeté – ez a könyv az elmúlásról szól.

Amikor anno azzal kezdtem a Hell or High Waterről szóló cikkemet, hogy olyan, mintha Larry McMurtry írta volna, és ha könyv lenne, abból lett volna az amerikai irodalom új Nagy Amerikai Regénye, még nem olvastam sem Az orendát, sem pedig McMurtry Pulitzer-díjas klasszikusát, az Árva Galambot (Lonesome Dove) – amely nagyjából a hiányzó történelmi fikciós láncszem a két másik mű között. Mindhárom az újvilág egy-egy korszakának elmúlásáról mesél, együtt bő háromszáz évet foglalva keretbe, egymástól függetlenül, szándékolatlanul is lenyűgöző tematikai egységet alkotva. Főszereplőik olyan emberek, akik látják a horizonton az általuk képviselt életmód és értékrend elkerülhetetlen bukását, és a maguk hol dacosan brutális, hol egykedvűen melankolikus módján megvetik a lábukat a történelem viharával szemben. Erőfeszítéseikből siratódal lesz az örökkévalóságnak.


VÉRVÖRÖS ALKONYAT

Az orenda a XVII. század derekán játszódik, amikor az európaiak épphogy elkezdték megvetni lábukat az újvilágban. Még nem hódítóként léptek fel – papokat és kereskedőket küldtek, a hitüket és a portékáikat kínálták fel az őslakosoknak –, de a frontvonalak így is gyorsan kirajzolódtak. A huronok és az irokézek hosszú generációk óta tartó háborújában a franciák az előbbiek, az angolok az utóbbiak oldalára állnak, igaz, nem tevékenyen: fegyverekkel, élelemmel, a kereskedelem adta lehetőségeken belül támogatják szövetségeseiket, akik talán tűzzel-vassal kergetnék le őket a földjükről, ha össze tudnának fogni ellenük, és nem foglalná le őket az ugyan értelmetlen, de a bosszú körforgásába akkorra menthetetlenül beleragadt konfliktus saját fajtársaikkal.

Mert azt a nagy irokézirtó huron harcos, Madár is látja, hogy az európaiak a vég közeledtét jelzik. Nem csak halálos betegségeket hoznak magukkal, de kultúrájuk, ideológiájuk ijesztően és felfoghatatlanul más, ráadásul egyrészt a tévedhetetlenség, a „mi jobban tudjuk” arroganciája, másrészt fejlettebb technológia áll mögötte – ami veszélyes és pusztító kombináció. És bár Az orenda a huronoknak az irokézek általi leigázásáról szól, a tágabb történeti-történelmi kontextusban vastagon ott van az újvilág új világrendjének eljövetele, a fehér ember hódítása, az őslakosok kiirtása, a területük elragadása – nem véletlen, hogy az indián népek közti hatalmi egyensúlyt éppen a keresztények érkezése borítja fel. Aki jobban szót ért az európaiakkal, aki jobb feltételeket csikar ki tőlük (értsd: több puskára tesz szert), az nyer. Igaz, csak rövidtávon, mert hosszútávon a fehér hódítók mindenkit leigáznak majd. Amikor a könyv végén a huron túlélők kényszerűen letelepednek egy aprócska, még a létfenntartásukat sem biztosító szigeten, az már a rezervátumok keserű jövőjét vetíti előre.

Az orenda ellentmondásos üzenete, hogy mindez semmilyen körülmények közt nem történhetett volna másképp. Ronda, visszataszító és gonosz dolog a népirtás, a kisemmizés, de a történelem hideg szabályszerűségei érzéketlenek az efféle morális szempontokra.

Az orenda indiánkorszakának vériszamos mészárlások közepette áldozik le. A huronok és az irokézek végső (európai beavatkozástól nem mentes) csatája egyrészt iszonyú vadságról és letörhetetlen dacról, harci szellemről árulkodik, másrészt sztoikus beletörődésről a küzdelemben óhatatlanul alulmaradó fél részéről – a kettő kombinációja az abszolút rettenthetetlenség. Csata a végsőkig, akkor is, ha már minden odavan: lehet, hogy a halál torkában állunk, de a levegőben ellenségeink vércsíkját húzó bárdok dalolásával büszkén állítunk emléket mindannak a nagyságnak és erőnek, amelyet egykor magunkénak tudhattunk.


ARANYSÁRGA ALKONYAT

Bő kétszáz évvel később, az 1870-es évek végén. Az Árva galambban Woodrow F. Call és Augustus "Gus" McCrae, két híres, öreg ranger Texasból próbálnak elhajtani egy hatalmas marhacsordát Montanába vad és veszélyes vidékeken keresztül. Az indiánokat ekkorra leigázták (Call és Gus maguk is évtizedekig vívták az őslakosok elleni háborút, talán ők maguk oltották ki Madár leszármazottjainak életét), közeledik a pionírok korának vége, lassan beépülnek az egykori határvidékek, már szűzföld is legfeljebb csak a messzi északon akad. Nem véletlen, hogy Call és Gus oda igyekeznek: ki akarnak hasítani maguknak egy darabot a régi, még érintetlen, (számukra) romlatlan Amerikából, és az sem tántorítja el őket, hogy arrafelé talán még leöletlen/megszelídítetlen indián is akad – elvégre az efféle veszélyekkel számoló életformát nagyon is jól ismerik.

Zárul a kör: Call és Gus (meg a hozzájuk hasonló rangerek serege) tettek végleg pontot Az orendában ábrázolt indiánkorszak végére, de immár a saját életformájuk is leáldozóban van. Ők egy átmeneti időszak harcosai voltak: a vad újvilág megszelídítésén dolgoztak, és most, hogy épül körülöttük a civilizáció, már pusztán maradványai, mementói azoknak a vérrel és halállal sűrű időknek. Ahogy Madár és huron társai, ők sem nyugodnak bele a hanyatlás tényébe, előttük azonban már nincs ellenséges horda, amelynek dacosan, küzdelmes dicsőséggel nekironthatnának: nem hódítók (azok ők maguk) és háborúk babrálnak ki velük, hanem az idő múlása, a történelem meg sosem álló kereke, az újvilág viszonyainak és értékrendjeinek átrendeződése. Így az ő elmúlással vívott harcuk nem véres és kegyetlen lesz, hanem édeskeserű és nosztalgikus, és inkább nyilvánul meg passzív, mint aktív ellenállásban.

De a sorsukat ugyanúgy nem kerülhetik el: McMurtry könyve az öregedésről, a halálról, a viszonzatlan szerelemről és egy szoros, mégis igazi emberi közelség nélküli barátságról szól (Call és Gus sok évtized után sem ismerik egymást igazán), és az e témákból elkerülhetetlenül áradó szomorúság semmiféle kételyt nem hagy a grandiózus marhahajtás tragikus végkimenetelét illetően. Igaz, a történteket inkább csak az olvasó fogja fel tragédiának, a sorscsapások elszenvedői egykedvűen veszik tudomásul. Míg Az orendában a korszakzárlat gyors, véres és irgalmatlan, addig az Árva galambban lassú, emocionális és humánus. Szereplői nem hőbörögve, üvöltve, hanem csendben, emlékekkel telve, életükön merengve néznek a vég elébe. Tudják, hogy megették kenyerük javát, hogy már fordult egyet a világ, és jönnek utánuk azok, akiknek - hála az ő erőfeszítéseiknek - már nem kell majd skalpoló indiánokkal szemben védeniük a földjüket és a tulajdonukat. 

Fotó: Picasa 3.0

Az persze más kérdés, hogy mi lesz az indián néppel, amely a maga földjét védte a fehér betolakodóval szemben – Kék Kacsa, a civilizálódó Amerika egyik utolsó rézbőrű réme megveszekedett pszichopataként tombol, öl és erőszakol, nincs benne semmi emberi: mintha csak beleőrült volna népe eltaposásába. (Ha elolvastad McMurtry könyvét, tégy magadnak egy extra szívességet, és nézd meg a belőle készült 1989-es minisorozatot Tommy Lee Jonesszal és Robert Duvall-lal.)


FÉMSZÜRKE ALKONYAT

Bő 130 évvel később, napjainkban. A Hell or High Waterben Toby és Tanner két fivér Texas gazdasági posztapokalipszisében, az elrozsdált-elrohadt lehetőségek földjén. Ők azok az egyszerű, dolgos népek, földbirtokosok és farmerek, akiknek nyugodt életéért Call és Gus harcoltak, akik kedvéért meg kellett tisztítani Amerikát a vadaktól, akiknek ezt az új világot felépítették, akiknek megteremtették a boldogság hajkurászásának lehetőségét, a „kemény munka meghozza gyümölcsét” vitathatatlannak mondott elvét. A külső ellenségek elfogytak, a temérdek vérontással, évszázadok munkájával csillagos-sávosra csiszolt civilizáció (lásd még James Ellroy örökbecsű megállapítását: ezt a várost (országot) golyókkal építették) immár önmagát zabálja belülről.

Fotó: Lorey Sebastian

Amikor Tobytól és Tannertől az intézményesített és legalizált öltönyös-márványpadlós rablóbandaként fellépő bankok elvennék a földjüket, a testvérek bankrablássorozatba kezdenek, hogy kifizethessék a tartozásukat, és biztosítsák a családjuk jövőjét. A puszta szerencsének köszönhetik, hogy egyáltalán van miért harcolniuk: olajat találtak a birtokukon, amely anélkül egyébként mit sem érne a lerohadt gazdaság, az elsorvadó, magára hagyott vidék, az urbánus koncentráció korában. A föld, a termesztés, a szabad ég alatti izzasztó munka eszméjének leáldozott, az indiánok és a rangerek életmódjának immár csak pusztuló maradványai csúfítják a vadromantikus tájat.

És hogy mi van magukkal az indiánokkal? A fivérek nyomában járó öreg ranger játékos-haveri rasszista beszólásokkal piszkálja indián-mexikói társát (egész véletlenül: az Árva galamb ámokfutó Kék Kacsája is indián-mexikói keverék volt). Talán mert a kemény, texasi életmódhoz hozzátartozik, hogy a barátsággal kapcsolatos érzelmek verbális kifejezésre juttatása csak kacsintós sértegetéseken keresztül lehetséges, csak úgy férfias és tökös, de talán azért is, mert jobb és könnyebb elviccelni a haza népirtó bűneit (továbbá e bűnök szőnyeg alá söprését), mint szembenézni velük, reflektálni rájuk. Társa halálakor az öreg ranger mélyről jövő kétségbeeséssel ordít fel, mintha nem csak ő veszítette volna el egy barátját, hanem Amerika is a múltjának egyik utolsó darabját, relikviáját. És a gyilkos ezúttal is a hódító fehér ember, ám a szituáció iróniája éppen az, hogy az indián ranger a saját népét eltaposó társadalmi rendet védi annak renegátjával szemben. Kifordult magából a világ.

HAJNAL?

Madár még a saját népe rendjének fenntartásáért küzdött, Call és Gus egy új rend kialakításáért harcoltak, Toby és Tanner azonban a puszta fennmaradás érdekében már saját világuk fennálló rendje ellen, a törvény kereteiből kilépve kénytelenek fellépni. Texas ismét határvidékké vált – így ebben a három műben együtt benne van Amerika és a klasszikus, romlatlan amerikai értékek felemelkedésének és bukásának krónikája. És mégis… Madár, Call és Gus kudarca után Toby az egyetlen, aki ezekben a régi értékeket és hagyományokat semmibe vevő, kaotikus időkben eredménnyel veti meg a lábát a történelem indifferens sodrásával szemben. Lehet, hogy rámegy a lelke, és élete végéig nehezen lesz képes tükörbe nézni, de biztosítja családja jövőjét, őseihez méltó erővel és határozottsággal hasít ki magának egy szeletnyi reményt akkor, amikor minden a végromlás felé tart. Madár, Call és Gus büszke lettek volna rá: megtette, amit meg kellett tennie, került, amibe került.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;