A nyitányban, az elejefőcím alatt diáklányok örülnek az iskola aznapi végének, önfeledten nevetgélve és csacsogva sorjáznak ki az utcára – erről az idilli képről egy ajtó berúgására vágunk: a döbbent rendőrök egy kötélről lógó meztelen lány holttestét találják az ajtó mögötti padlásszobában (mennyi szomorúság van Mario Adorf arcán, amikor felnéz az áldozatra – és mennyi lesz még később). Ránézésre nem lehet több tizenöt évesnél, és ezt a későbbi boncolás is megerősíti. Az is kiderül, hogy ami kezdetben öngyilkosságnak tűnt, az valójában gyilkosság. És az is, hogy a lány egy gyerekprostitúciós szervezet hálójába keveredett. Már e kezdő képsorok kontrasztja is előrevetíti a film főmotívumát: az ártatlan, bájos, gondtalan felszín alatt ott bugyog a romlottság, a perverzió, a halál, és csak ideig-óráig lehet elnyomni, mielőtt gejzírként tör fel.
A What Have They Done to Your Daughters (La polizia chiede aiuto) 1974-ben készült, amikor a poliziescók még mindig jól mentek, viszont már teljes gőzzel dübörgött a következő nagy és szexi trend, a giallo. Ennek örömére az alkalmat nem feltétlenül mindig kereső, ellenben mindig határozottan tökön ragadó olasz filmgyártás kísérletezni kezdett a két népszerű zsáner vegyítésével –ennek eredménye például a két évvel későbbi A Special Magnum for Tony Saitta is. A What Have They Done to Your Daughters (melyet Amerikában a slasher-láz meglovagolásaként mutattak be 1980-ban, Co-Ed Murders címen) ugyan felvonultatja a giallók emblematikus figuráját, a fekete bőrszerelésbe és sisakba öltözött (ezúttal motoros) gyilkost, Massimo Dallamano író-rendező azonban mind stilisztikai, mind tematikai szempontból erősen a poliziesco felé húzza a filmet.
A What Have They Done to Your Daughters végig a rendőrség szempontjára koncentrál (a főszerepet a már említett Adorfnál kevésbé ismert Claudio Cassinelli alakítja), az áldozatok szinte jelentéktelenek az egyre nagyobbra dagadó ügy egészét tekintve, ahogy a gyilkos is csupán a nála (és minden más szereplőnél) prominensebb és megközelíthetetlenebb bűnösök arctalan-névtelen végrehajtója. Ahogy ebből már sejteni lehet, a cselekményre ólomsúlyként nehezedik a korrupció témája: a szálak magasra, túl magasra vezetnek ahhoz, hogy némi közönséges fegyver- és jelvénylóbálás célra vezessen, a velejéig rothadt rendszer megdönthetetlensége miatt frusztrált detektívet egy vállvonással kísért előléptetéssel igyekeznek lekenyerezni.
Ezt a poliziescókra alapvetően jellemző kilátástalanságot nyomatékosítja az erőszakábrázolás is: ahogy a rendező híres, 1972-es giallójában, a What Have You Done to Solange-ban, a gyilkos tetteinek általában itt is csak a következményét látjuk, a rettenetes állapotban lévő hullát, az öldöklés szörnyű helyszínét, az arcokra kiülő borzalmat (a korszak olasz zsarufilmjeire jellemző hosszú autósüldözés ellenben menetrendszerűen lezajlik félúton). Az igazán brutális gyilkosságok képen kívül, akár a játékidőt megelőzően történnek, így a giallo egyik sarokkövét jelentő zsigeri, perverz vér-stilisztika helyét átveszi a poliziesco szomorú morális nyomora. Az áldozatok ráadásul jellemzően férfiak, ők a háttérben álló hatalmasságok rendőrségi és médianyomás következtében indított „takarításának”célpontjai.
(A padlásszobában felkötött lányt leszámítva a kerületi ügyész (Giovanna Ralli) az egyetlen nő, aki életveszélybe kerül – őt már csak azért is érdemes megemlíteni, mert szokatlan, ha nem egyenesen egyedülálló, hogy egy 70-es évekbeli poliziescóban hatalommal rendelkező nőt látunk, akit ráadásul nem egy romantikus mellékszál érdekében szuszakoltak a forgatókönyvbe; sőt, ő jön rá, hogy az említett lányt valójában meggyilkolták).
Mindezt tovább súlyosbítja, hogy 14-16 éves lányok kizsákmányolásáról van szó. Dallamano épp csak picit piszkálja meg a korszak szélesebb politikai-társadalmi hátterét az egyre eszkalálódó diáktüntetések felvillantásával, de ez is elég ahhoz, hogy kirajzolódjon egy depresszív és túlságosan is realisztikus kép: amíg a fiatalok kétségbeesetten és olykor agresszíven, önsorsrontón keresik az értelmet és a lehetőséget a bűnözéstől, maffiától, politikai nyugtalanságtól, korrupciótól és terrorizmustól (ólomévek) tépázott országban, a hatalmasságok módszeresen élősködnek rajtuk, és végromlásba kergetik őket.
A film legnagyszerűbb, egyben legnyomasztóbb jelenetében a nyomozó és a kerületi ügyész együtt hallgatnak egy magnószalagot, amelyen egy felnőtt vetkőzésre és szexre kényszerít egy kiskorú lányt – a gyerekprostitúciós szervezet munkában. Dallamano briliáns eszköztelenséggel, egyetlen (majdnem teljesen fix) jól megválasztott, precíz beállításból, egyetlen közbevágással (közeli a magnóról) veszi fel ezt a három percet, a szereplők pedig a forgó tekercsek hátterében egyre növekvő kényelmetlenséggel, megrendültséggel és undorral, de végig némán hallgatják a lánnyal erőszakoskodó perverz szavait. Az ártatlanság elpusztítása; semmi szükség explicit bevágásokra az aktusról, ez a szekvencia így, pusztán a hangokkal és a reakciókkal is sokkolóbb, mint sok direktben mutatott véres gyilkosság vagy brutális nemi erőszak – egyszersmind felkavaróan egyszerű és hatásos válasz a(z angol) címben feltett kérdésre. „Mit tettek a lányotokkal?” Íme. És nincs dörgő fegyver meg csikorgó gumi, ami a széttört életeket összeragasztgathatná.