Olvasmányaink kényszeres besorolása szép- és szórakoztató irodalomra és az erről folytatott diskurzus kétségtelenül az egyik csimborasszója a helyenként mulatságos, de összességében totálisan parttalan fingreszelésnek. Hiszen e különbségtétel szerint - pusztán a nyelvtani értelmezést alapul véve - utóbbiba tartozó művek abszolúte alkalmatlanok arra, hogy az olvasó gyarapodjék általuk emberi mivoltában (kvázi keresztülmegy rajtunk, mint a mekis hamburger a szeszben tocsogó bélflórán), és fordítva: az előbbieken letörölhetetlen stigmát ejt, ha az olvasó a magvas gondolatokon túl cselekményt és fordulatokat is kap a pénzéért (mintha azt mondanánk, hogy a szerelmet csak elrontani lehet a szexszel). A témának könyvtárnyi szakirodalma van, holott a probléma összességében meglehetősen új keletű, de legalábbis nehezen tudom elképzelni, hogy mondjuk Shakespeare-nek vagy Dickensnek valaha is álmatlan éjszakákat okozott volna, hogy nem csak elgondolkodtatni, de „kiszolgálni” is akarják a nagyérdeműt. Meggyőződésem, hogy évszázados távlatokban azoknak a szerzőknek a neve fog egy wikipédia-cikken túlmenő minőségben is fennmaradni, azokat fogják nemcsak tanítani, de olvasni is, akik nem egymást kizáró, hanem egymást adott esetben szépen kiegészítő halmazként is képesek kezelni a kettőt.
A Kavalier és Clay bámulatos kalandjai ékes példája a disztinkció értelmetlenségének. A történet a második világháború kitörésének évétől ível egészen 1954-ig, vagy ha úgy tetszik, Superman felbukkanásától a (többek között a) képregényeknek a fiatalságra gyakorolt káros hatását vizsgálni hivatott, a szenátus tagjaiból felállított ún. Kefauver-bizottság működéséig. Ez utóbbi időkeret nem véletlen, hiszen egyik olvasatában a regény az amerikai képregények aranykorát meséli el a két főhős, a nácik megszállta Csehszlovákiából menekülő Joe Kavalier és a tősgyökeres New York-i, Sammy Clay karakterébe és hányattatásaiba sűrítve.
A több mint nyolcszáz oldalas regény két szempontból mindenképpen lenyűgöző: egyrészt mert erőteljesen dramaturgizált tartalmából is kiviláglik, hogy Michael Chabon mekkora tárgyi tudást halmozott fel az anyaggyűjtés során – másrészt, hogy mennyire nem félt felforgatni az egészet, ha a cselekmény szövése megkívánta. Valahol a pofátlanság határát súrolja, ahogy Chabon összegyúrja Superman megszületését - ahol ugye két zsidó fiatalember (mint főhőseink) alkotott egy idegen világból érkezett hőst, aki egy elpusztult otthont és önmagukat feláldozó szülőket hagyott maga mögött azzal, hogy ezt sosem dolgozza fel igazán (éppúgy mint Joe Kavalier), valós énjét pedig folyamatosan rejtegeti (mint Sammy Clay). Hőseink éppúgy kótyavetyélik el legsikerültebb figurájuk, a Szabadulóművész jogait, mint Siegel és Schuster az Acélembert, és éppúgy háborúba küldik őt már jóval Pearl Harbor előtt, mint Simon és Kirby Amerika kapitányt. Az meg már csak hab a tortán, hogy az Aranykor nagy alakjai legalább említés szintjén, de sokszor egy-egy rövidke cameo révén maguk is tiszteletüket teszik – az egész annyira meta, hogy az ember beleszédül, ha éhgyomorra próbálja meg átgondolni. Biztos vagyok benne, hogy akinek az átlagosnál (lásd: nálam) mélyebb ismeretei van a tárgyban, az – legalábbis a regény első felében – egészen kiválóan fog szórakozni az easter egg vadászattal.
A legszebb az egészben pedig az, hogy a fentiekkel még csak a felszínt kapargatjuk - ez a cselekményszál amúgy is csak a regény első felében dominál: a Szabadulóművésznek eleinte majdhogynem főhőseinkkel egyenrangú súlya van, úgyszólván életre kel a csak neki szentelt „történet a történetben” jellegű fejezetekben - Chabonnak egy helyütt még ahhoz is van mersze, hogy előzetes figyelmeztetés és mindenfajta cezúra nélkül összeolvassza a fantáziavilágban és a valóságban történteket -, hogy aztán elrejtőzzön a szemünk elől, és csak a végén döbbenjünk rá, hogy ettől függetlenül is végig ott volt velünk a két főszereplő alakjában.
Biztosan lesz olvasó, aki ezt negatívumként fogja értékelni, de a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai éppen ezzel a töréssel lép be a legfelső ligába, a huszadik század közepének klasszikus amerikai nagyregényei közé, ahol a legjobb helye Steinbeck és az Édentől keletre tőszomszédságában lenne. Amíg ott egyetlen Biblia-béli kifejezés helyes értelmének boncolgatása szövi át minduntalan a cselekményt, addig itt maga a Szabadulóművész a kulcs. A magyar fordítás ez esetben hiába pontos, mégsem tudja teljesen visszaadni az eredeti kifejezésben – The Escapist – rejlő metaforát. Míg Steinbeck könyvében két testvér, Aron és Cal története az akarat szabadságával való sáfárkodás körül forog, addig Chabonnál az a kérdés, hogy a két unokafivér le tudja-e rázni magáról a láncokat, ki tudnak-e menekülni abból a csapdából, amelybe legalább annyira önmaguk, mint a külvilág zárta őket. Úrrá tud-e lenni Joe - akár egy emberi élet kioltása árán - a túlélők bűntudatán, illetve fel tudja-e vállalni Sammy, hogy a saját neméhez vonzódik, vagy végső soron megadják magukat a nihilnek és a rosszul értelmezett konformitásnak. Miről (család és önmagunk, karrier és önmegvalósítás) és milyen mértékben lehet és érdemes kompromisszumot kötni?
A szöveg úgy idézi meg a klasszikusokat, hogy egyúttal nem tagadja meg az ezredfordulót sem, amikor íródott: az előbbiekből a realizmust, az utóbbiból a játékosságot gyúrja magába, és azt a szabályt, hogy nincsenek szabályok. Chabon mesterien fűz össze több világot: a valóságot, a valóság által inspirált fikciót és a fikcióban teremtett fikciót, amelyek több ponton is kapcsolódnak és hatással vannak egymásra.
Emlegettük az előbb az Édentől keletré-t, amelyről Steinbeck egyszer úgy nyilatkozott, hogy benne van minden addig elsajátított mesterségbeli tudása. A Kavalier és Clay bámulatos kalandjai első megjelenését tekintve idén húsz éves, Chabonnak mindössze a harmadik regénye - és igazából érthetetlen, hogyan vette rá magát utóbb, hogy egy újabb történetbe fogjon, hiszen tudnia kellett, hogy ezt a teljesítményt nem fogja tudni még egyszer megismételni.
Eredeti cím:
The Amazing Adventures of Kavalier & Clay
, fordította: Soproni András
XXI. Század Kiadó, 2019, 848 oldal
