Spoiler-figyelmeztetés: Bár ennél a sorozatnál a spoiler aránylag nehezen értelmezhető fogalom, ennek ellenére, aki háklis az ilyesmire, az mentse el ezt a cikket azutánra, hogy megnézte!
A Richter-skála szerinti hetes erősségű rengésből évente mindössze tizennyolc szokott átlagosan előfordulni, és ez már az infrastruktúra pusztulásával, házak összeomlásával jár. Hogy minden nézőpont kérdése, azt mi sem példázza jobban, hogy ez a pokoli, hetes erősségű rengés a Japan Sinks 2020 első pár percének a könnyű prológusa.
Kevés anime határozza meg ilyen hideg precizitással, bármiféle szándékos félreértést messziről kerülve már a címében, hogy mi vár a nézőre: Japán (és pár környező szigetország) szépen elsüllyed a széria tíz része alatt, és történik mindez 2020-ban (mert hát mikor máskor?).
A Japan Sinks 2020 epizódjai kegyetlenül logikusan mesélnek egy ország totális pusztulásáról. Csak a legnagyobbakhoz fogható (például Stephen King legjobb formáihoz) a katasztrófa realitásának egyszerre hideg, ugyanakkor már-már somolygósan ironikus tálalása. Az ember nem csak a mozgásba lendült tektonikus lemezekhez képest törpül el, de az elszabadult eseményekhez képest is. A borzalom felfoghatatlan, de nem gigantikusan lenyűgöző volta miatt – hiszen az események szinte végig intim közelségből követnek egy családot és a hozzájuk csapódó társakat –, hanem mert az élő villámgyorsan alakul át halottá. Mert a vanból követhetetlen sebességgel lesz volt.
Japán nem egyszerre süllyed el, de ebben a világban nem akad egyetlen szilárd pont sem az ember talpa alatt.
Bár a Japan Sinks egy katasztrófát mutat be, ennek léptéke miatt inkább a posztapokaliptikus műfajhoz áll közel. Leginkább talán úgy kell elképzelni, mint egy hosszú zombifilmet zombik nélkül. Ez lefitymáló kritikának hangozhat, pedig nem az. A sorozat ugyanis a túlélők küzdelmét, méghozzá különböző korosztályok harcát mutatja be, de ehhez nincs szüksége természetfeletti lényekre. Bőven elég az egyszerre átláthatatlanul hatalmas és bánatosan kisszerű, magából kivetkőzött valóság. Hörgő élőhalottak helyett itt a földmozgások miatti bizonytalan talajból előkerült, világháborús bombák, váratlanul feltörő mérges gázok és a topográfia folytonos torzulása okán használhatatlanná vált térképek jelentik a veszély ezer arcát.
Itt nem lehet mindössze okosnak lenni, egy rakat szerencse is kell. És néha még az sem elég.
Ugyanakkor a Japan Sinks gigászi metafora, mese az elmúlásról, és – legalábbis – kezdetben csak arról. Ennyiben is emlékeztet a zombiműfajra, ahol viszont a két lábon caplató halál ténylegesen is megtestesül. A Japan Sinks viszont a zombizsánernél indirektebb, finomabb ecsetvonásokkal festi fel az enyészet káprázatos freskóját.
Másik különbség a már általánosabban vett posztapokaliptikus művekhez képest, hogy azok zöménél több az esze és nagyobb a szíve. Habár ismerős lehet a világvége nem egy kötelező kelléke a furcsa kultusztól kezdve a tulajdonát a végsőkig védő, íjász öregemberig, igazán ördögi karakterekről (egy meglehetősen rövid életű fasiszta szervezetet leszámítva) nem beszélhetünk. Mindössze csak válaszokról, melyek egy képtelen mikrokorban születtek.
A Japan Sinks bonyolult kérdésekről beszél könnyed bölcsességgel: mit jelent a család, elképzelhető-e mindenféle politikai sallangtól mentes, inkluzív hazaszeretet (el, méghozzá könnyen: amennyiben ezt folytonos párbeszéd, vagy még inkább rap-csata alakítja), de egyszer sem prédikál. Ami viszont igazán a világvége zsáner legtöbb képviselője fölé emeli, az a lezárás. Japán ugyanis nem csak elsüllyedt, de ki is emelkedik a vízből, ahogy az ország zászlaján kel fel a nap minden egyes hosszú éjszaka után.
Az újjászületés persze évekbe, évtizedekbe kerül, és akik meghaltak, nem térnek vissza.
Ám ez a metafora: az elmúlás és az újjászületés átokként, de akár áldásként is felfogható örök pulzálása teszi aktuálissá a Japan Sinkset, különösen ebben az évben. Mert nem csak Japán süllyed el, hanem végül minden kor és minden világ. Anyáink, apáink, nagyszüleink, végül mi is mind megvívjuk a harcainkat, és a legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbálunk helyt állni, bónuszként talán jobb világot is hagyni magunk után. De egyszer ez is elmúlik, és akkor az utánunk következők viszik tovább a stafétát (a futás mint csapatsport nem véletlenül erős szimbóluma a sorozatnak).
Szóval őszintén ajánlom mindenkinek ezt az animét, amely példátlan következetességgel szól arról, hogy nem számít, mennyire reménytelennek is tűnik a pillanat, mert ami jön, erősebb és szebb is lehet annál, mint ami volt, és amitől ugyanakkor elválaszthatatlan.
Érdekességek: A sorozatot Masaaki Yuasa rendezte, aki a 2018-as Devilman Crybabyt is, szóval ha az tetszett (márpedig miért ne tetszett volna), úgy a Japan Sinks 2020 is kötelező irodalom. A sztori egyébként Sakyo Komatsu Japan Sinks című regényén alapul.