A harcosokat gyakran a legdurvább, legmegosztóbb, legfelkavaróbb filmek közé sorolják. Egyes listák a Kölykökkel, a Caligulával vagy épp a Cannibal Holocausttal említik egy lapon. Walter Hill rendező szerint viszont akár a musical besorolást is megkaphatná, már ha lennének benne zenés-táncos betétek. De persze ilyesmiről szó sincs.
A forgatókönyv alapjául szolgáló regényt Larry Gordon, Hill jó barátja és néhány korábbi filmjének producere tolta a rendező orra alá, erősen utalva rá, hogy ezt a sztorit feltétlenül vászonra kell vinnie. Hillt azonnal meg is győzte a dolog, de biztos volt benne, hogy a büdös életben nem találnak stúdiót, aki beállna a projekt mögé. Tévedett. Gordon, aki igen jó kapcsolatokat ápolt a Paramounttal, összehozta a megállapodást, bedobva a minimalizált költségvetés aduászát, amihez a készítők tartották is magukat. Az első forgatási nap 1978 májusára esett, a film pedig már a következő év februárjában a mozik műsorára került. Mindemellett kész röhej, hogy a Paramount épp a gyártási időkeret túllépése miatt morgolódott, aminek elsősorban az állt a hátterében, hogy az L.A.-hez szokott stáb nem számolt a New York-i éjszakák rövidségével (ahogy a szerződésekbe kötelezően belefoglalt egy órás „ebédszünetekkel” sem kalkuláltak előre).
A stúdió komoly kockázatot látott abban, hogy Sal Yurick 1965-ös, a filmmel azonos című regénye finoman szólva elrugaszkodott a realitás talajától. Ráadásul ezen Hill nemhogy változtatni nem óhajtott, hanem úgy döntött, rádob még egy lapáttal. A végeredmény az új-hollywoodi fenegyerekek nyerseségét szürreális elemekkel kombináló mestermű lett, melyet bátran nevezhetünk a Mechanikus narancs előtti tisztelgésnek éppúgy, mint a Menekülés New Yorkból előfutárának. A harcosok Kubrick éjfekete gyöngyszeméhez hasonlóan igen erős a félelemkeltő atmoszférában, de amíg a nagy klasszikus egy bad trip pszichedelikus élményének vizuális lenyomata, addig Hill képei nemcsak felkavaróak, hanem komikum forrásai is egyben. Az egyes emblematikus hasonlóságokon túl a két mű közös jellemzője még, hogy ugyan A harcosokban háttérbe szorul a „jó öreg ultraerőszak”, sőt az erőszakos szekvenciák a film (vállaltan) leggyengébb, a komolyan vehetőség határát súroló elemei, bemutatóját mégis hangos botrányok követték. A rendező ugyanakkor kitart a mellett, hogy a morális pánik hátterében nem a provokatív képsorok álltak, azok hatására senki sem vetkőzött ki önmagából, hanem inkább az verte ki a biztosítékot az átlag mozilátogatók körében, hogy a film felkeltette a bandák figyelmét, akik rendszerint csoportosan jelentek meg a vetítéseken.
A történet rendkívül egyszerű, alapjául az eredeti regényt inspiráló híres ókori hadvezér és történetíró, Xenophón Anabaszisz című műve szolgált. A történetírás egyik nagy megújítójának is tartott mű a Tízezrek néven híressé vált görög zsoldos csapat erőltetett menetéről szól, miután a perzsákkal vívott küzdelemben hadvezérük életét veszítette, a seregnek pedig teljesen magára hagyva, ellenséges területeken keresztül kellett hazajutnia. Yarick regénye azzal turbózta fel az alapművet, hogy a cselekmény helyszínét New Yorkba helyezte, a cselekményidőt pedig egyetlen éjszakába sűrítette. Az alapsztori szerint egy befolyásos bandavezér (Roger Hill kiváló alakításában mintha Bruce Lee színészi – és személyes – karakterjegyei köszönnének vissza) összehívja New York összes bandáját, hogy egy totális szövetség által átvegyék az irányítást az egész város felett. Azonban egy gyilkos merénylet következtében elszabadul a pokol, a felhergelt bandatagok pedig mind az elkövetőnek vélt Harcosok ellen fordulnak. A vád természetesen aljas koholmány, ami az alapfelálláson mit sem változtat: a srácoknak számtalan ellenséges territóriumon átvágva kell hazajutniuk saját területükre, Coney Islandre (és itt ne hagyjuk figyelmen kívül New York méreteit, szóval ez akár fél napot is igénybe vehet!), miközben a metropolisz amúgy sem túl béketűrő alvilága a vérüket kívánja.
A regény megjelenése és a megfilmesítés között eltelt közel másfél évtized is alapos átgondolást kívánt a készítőktől, hiszen ez az időszak épp egy drasztikus korszakhatárra esett. Talán Hunter S. Thompson fogalmazta meg a legplasztikusabban a Félelem és reszketés Las Vegasban egyik erősen betépett monológjában, milyen sokkoló hatása volt a virágnemzedék kifulladásának. A kontinensen átvonuló szeretethullám nem egyszerűen megtört a déli partokon, hanem a visszájára fordult, és felülírt minden addigi eredményt. A szeretet haraggá, a lehetőségek korláttá, a szabad szerelem üres és terméketlen szabadossággá silányult, ahogy az összetartozás kozmikus élményét is felváltotta a falkaszellem bornírt primitivitása. Woodstock illúziói nem egyszerűen megtörtek, hanem szép lassan a disztópia vált trenddé helyettük.
Statisztikailag is alátámasztják ezt a korszak bűnözési mutatói, melyek – elsősorban New Yorkban – az egeket verdesték. Ennek ellenére A harcosok nem szociológiai látlelet, és még véletlenül sem álszent prédikáció. Ha valami igazán egyedivé teszi, akkor az épp az, hogy az uralkodó közhangulattal szemben egy rendkívül semleges álláspontot képvisel. Hill egy 2006-os interjúban így foglalta össze álláspontját a bandákról: „Ez a film elfogadta az értékrendjüket, és alapvetően megértette, hogy egy utcai banda inkább védekező, semmint támadó szerveződés. És nem a középosztály értékrendjét szajkózta nekik.” Ugyan az ábrázolásuk annyira elnagyolt, hogy gyakorlatilag egy varieté szintjén viszi színre a jelenséget, a fókuszban tartott Harcosokat szerethetően mutatja be. Az azonosulás nemcsak azért elkerülhetetlen, mert egyedül őket ismerjük meg közelebbről (arról nem is beszélve, hogy szorult helyzetük és nyilvánvaló ártatlanságuk zöld jelzést ad a szimpátiának), de a forgatókönyv arra is figyelmet fordít, hogy a különféle személyiségjegyek felvonultatásán túl etnikai sokszínűséget is biztosítson a főszereplőknek.
Ettől függetlenül nem kevés az erősen eltúlzott elem a történetben. Kezdetnek mindjárt ott van az antagonista alakja, aki David Patrick Kelly alakításában nemcsak a film kultstátuszát alapozta meg, hanem Kelly karrierjét is gyorsuló pályára helyezte. A tanulmányait kimagasló eredménnyel záró, hihetetlenül szerteágazó kreativitással megáldott színész Philip Seymour Hoffmanhoz foghatóan legendás mellékszereplő. Hill maga annyira ráharapott Kellynek a filmben hozott eszelős szociopata karakterére, hogy azt névváltoztatás nélkül emelte át később a 48 órába. Hosszasan lehetne sorolni az emlékezetes alakításokat, de e helyütt csak a Ford Fairlane kalandjait nevesíteném, melyben a fenti alakot transzformálja zseniálisan a komédia keretei közé, és természetesen a Twin Peakst, ahol állítólag Lynch szándékosan Kellyre írta Jerry Horne alakját. Mindenesetre A harcosok legerősebb jelenete a film fináléjában a hátborzongató üvegcsörgetés és a mémmé vált mondat: „Warriors, come out to pla-a-a-y”. A legendák szerint ez Kelly imprója volt, amit a színész cáfol, állítása szerint a rendező instrukcióit követte. Akárhogy is történt, köszönet érte!
Ugyancsak emlékezetes a hajsza dinamikáját csúcsra járató rádióközvetítés, mely a Száguldás a semmibe dramaturgiai eleméhez hasonlatos. De amíg Richard C. Sarafian filmjében a vak DJ a negyedik hatalmi ág mindenhatóságát a public wachdog szerepében pozicionálja, addig Hillnél a vastagon kirúzsozott száj szuperközelijében megjelenített orgánum nemcsak a femme fatale karakterjegyeit csempészi a történetbe, hanem a média részrehajló, percről percre változó értékszemléletét is kritikusan ábrázolja.
Hasonlóan óvatos a film a szerelmi szál kliséjével szemben. A női szereplő nem a történet maszkulin jellegére dob rá egy lapáttal, nem kizárólag csábító / megmentésre váró eleme a narratívának, hanem cselekvőképességével teszi még dinamikusabbá az eseményeket. Ebben valószínűleg a véletlen is közrejátszott, mivel a Mercyt alakító Deborah Van Valkenburgh eltörte a csuklóját forgatás közben, így a játékidő második felében a kötését takaró elnyúlt ingben tűnik fel, ami jelentősen visszavesz a nézői fókuszt a mellbimbókra irányító rózsaszín top egyeduralmából, és nagyobb teret nyújt a karakterfejlődésnek.
Érdemes még kitérni a film magyar vonatkozására is: a kiváló operatőri munka László András érdeme, aki a hazai filmgyártásban kezdte karrierjét, ahonnan végül egész családjával együtt koncentrációs táborba került, és a kevés túlélők egyikeként Amerikába emigrált 1947-ben. A harcosok mellet két filmet forgatott még Hill-lel, egyébként főként tévés produkciókban dolgozott, de a nevéhez fűződik például a Star Trek V: A végső határ operatőri kreditje is. A honi szív büszkeségén / bűntudatán túl nem elhanyagolható tény, hogy a képi világ egysége, a fényképezés átgondoltsága nagyban hozzájárult a film sikeréhez.
Xenophon inspiráló művéhez hasonlóan a történet a tengernél ér véget, de korántsem felhőtlen ez a befejezés. A végső küzdelemben eldördülő lövés akár egy shakespeari tragédiának is megágyazhatna a szerelmi szálat elvarró eltévedt golyó dramaturgiája által, de a film önmegtartóztató a melodrámai fordulatok terén. A visszafogott katarzis inkább a hétköznapok mechanizmusával állítja szembe szereplőit. Szórakoztat, de el is gondolkodtat. Mindenkit saját igényei szerint a Netflix klasszikusainak kínálatában.