Tíz-tizenöt ember figyeli, ahogy megáll az állomáson a vonat, amely évek óta nem állt meg, és leszáll róla egy idegen, noha arrafelé sosem járnak idegenek. Tíz-tizenöt ember, vagyis a poros, sivatagi, isten háta-segge mögötti-alatti kisváros lakosságának saccra fele. A félkarú, idős férfi alig érkezik meg, máris ráncos homlokokkal, gyanakvó pillantásokkal fogadják, egyszerű kérdéseire barátságtalan válaszokat kap, idővel még meg is fenyegetik – mindezt látszólag bármi ok nélkül. Amikor elárulja, hogy egy Komoko nevű japán férfit keres, a helyiek ellenségessége felerősödik, és mintha az egész szarfészek-város visszatartaná a lélegzetét. Komokót állítólag internáló táborba szállítottak négy évvel korábban, miután a japánok lebombázták Pearl Harbort – de a félkarú idegen gyanítja, hogy ennél sötétebb titkok lappanganak a háttérben.
A Bad Day at Black Rock (1955) az ötvenes évek túlzás nélkül egyedülálló amerikai filmje: a western és a noir határmezsgyéjén mozogva veti bele magát a mindmáig ritkán felemlegetett, második világháború utáni japánellenesség, rasszizmus és McCarthyzmus témájába, ami akkoriban különösen veszélyes aknamezőnek számított – a gyártó MGM anyavállalatának elnöke majdnem el is gáncsolta az érzése szerint szubverzív produkciót. És bár a legendás rendező, John Sturges csak háttérnek, kiindulási pontnak használja Komoko halálát (mert ahogy az kezdettől sejthető, a szerencsétlen japán már rég nincs az élők sorában), az végig kísértetként lengi be a világháborús traumáktól és a jelen paranoiájától sújtott cselekményt.
A félkarú idegen, Macreedy (Spencer Tracy kiváló, bár minimum 60-nak kinéző 54 évével kissé idős volt a szakaszvezető veterán szerepére) küldetéssel érkezik a városba, de a klasszikus westerntoposszal ellentétben egyszerűek, hétköznapiak és békések a szándékai. Nem célja a város felforgatása – a város úgymond önként fordul fel teljesen váratlan jelenlététől: alig száll le a vonatról, máris mindenki feszülten sugdos, idegesen fel-alá rohangál, nyugtalanul fészkelődik.
A Bad Day at Black Rock pont attól kap olyan szomorúan tragikus mellékízt, hogy cselekményét nem valamiféle kiterjedt, súlyos alvilági összeesküvés, egy vidéket leuraló gyilkos banda mozgatja, hanem egyszerű emberek, akik évekkel ezelőtt valami szörnyűséget tettek alkoholtól és dühtől felfokozott állapotban, és most félnek, hogy bűnükre fény derül. Legalább olyan szánalmas és pitiáner az egész, mint amennyire felkavaró – nem kőkemény gengszterek ezek, hanem ijedt, éretlen kisfiúk. Persze attól még veszélyesek.
Black Rock erős embere, nem hivatalos vezetője, a múlt bűnei által mérgezett kisvárost markában tartó Reno Smith (Robert Ryan) már-már mulatságosan gyerekes piros baseballsapkában igyekszik hol visszafogni, hol uszítani két izgága pribékjét (a fiatal Lee Marvin és Ernest Borgnine – micsoda szereposztás!), az orvos (Walter Brennan, a korszak kb. minden amerikai filmjének alkoholistája) felismeri a jövevényben a kollektív megváltás lehetőségét, a helyi (és helyieknek fenntartott) hotel recepciósa, Pete a lelkiismeretével viaskodik, a seriff meg csak az üveget emelgeti, és a saját cellájában alszik – mint az alkohol és a rossz lelkiismeret rabja.
Macreedy pedig az atipikus westernhős, aki előtt összezár az erejét fitogtató, de közben halálra rémült bűnös közösség: öreg, félkarú veteránként tehetetlen a túlerővel szemben, szóba sem jöhet az a jellegzetes műfaji megoldás, hogy egyszer csak előkapja a hatlövetűjét, és ólommal tisztítja meg a várost. Ha van klasszikus western, amelyet a Bad Day at Black Rock egyértelműen megidéz lassú, nyomasztó feszültségteremtésével, a főhős magára hagyatottságával és reménytelenségével, akkor az a Délidő. (De nem mehetek el említés nélkül Török Ferenc 2017-es remek drámája, a több szempontból is hasonló 1945 mellett sem.)
Sturges alaposan kihasználja az akkoriban fénykorát élő CinemaScope eljárást (lásd még az ugyanez évben készült Violent Saturdayt): az extrémen szélesvásznú képpel és az egyáltalán nem alkalmazott közelikkel vizuálisan is leképezi a főhős elszigeteltségét, a helyiek óvatos-riadt-fenyegető távolságtartását, a háttérben folyton ott ólálkodó fenyegetést. A Bad Day at Black Rock nagyrészt nappal, nyílt külső vagy terjedelmes belső terekben játszódik, mégis átjárja az általában szűk, sötét belsőkkel azonosított bezártság, klausztrofóbia érzése. A vadregényes táj nem csökkenti, hanem durva kontraszttal növeli a Macreedy nyakán egyre szoruló hurok erejét.
A Bad Day at Black Rock végső üzenete a még a mai Amerika számára is kellemetlen téma ellenére az, hogy egyetlen jó ember képes változást hozni – akár konkrét, akár csak szimbolikus tettekkel. A félkarú öreg mintha az ország kollektív lelkiismerete lenne, aki a puszta jelenlétével kényszeríti rá a bűnösökre a bűnhődést vagy a megtérést – és alkalomadtán Molotov-koktéllal kínálja meg az ostoba bigottságot.