Gubanciklus
Banális kijelentésnek tűnik, hogy minden mindennel összefügg, hogy minden kezdet egyben a vég is, hogy a világ átláthatatlanul és kibogozhatatlanul egy. Ha azonban a szokásosnál nagyobb kitartással vetjük bele magunkat a tyúk vagy tojás típusú kérdésekbe, sokkal kevesebbet fogunk tudni megválaszolni csípőből, úgy, ahogy a tyúkosat. Hát a tojás, mert a dinoszauruszok miatt! Ráadásul ha a szokásosnál nagyobb kitartással keresgélünk, jóval több ilyen jellegű kérdés adódik, mint gondolnánk.
Az élet ugyanakkor legjobb esetben sem tökéletes megoldásokat produkál, hanem elég jókat. Így vagyunk mi is a gondolat vívmányával, mely nem más, mint az élő folyamatok szakaszokra illetve megragadható darabokra szabdalása. Platón és Arisztotelész óta digitalizáljuk a világot hatékonynak tűnő vagy-logikánkkal, valami vagy ez, vagy nem ez, és mindennek van oka. Hisz ha minden szétválasztható, diszkrét, elkülönült fogalmi keretek közé passzírozható, akkor így már szép rendbe is illeszthető. Nem mintha a görögökkel kezdődött volna. A Teremtés maga is szisztematikus szeparációk jól szeparált sorozata, hat húzós munkanapra elosztva, de inkább bezsúfolva. Sic mundus creatus est. A világot így teremtették. Szétválasztással, ugyebár.
Minket nem érdekel, hogy a világ nem dolgokból, hanem eseményekből áll. Nem érdekel, hogy nem elhatárolódó tárgyakból, hanem kesze-kusza, láthatatlan és visszafejthetetlen kölcsönhatásokból, a legkisebb és a legnagyobb léptékekben is. Minket nem érdekel, hogy nincs olyan rendszer, amely egyszerű vagy lineáris volna tiszta okokkal és okozatokkal, hogy a való élet folyamatosan visszacsatolt saját magán belül, hogy minden úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött. A kibogozhatatlanságot és az irányíthatatlanságot hangsúlyozó káoszelméletünk csak addig érdekel, amíg szórakoztató formába tudjuk önteni. Amíg irányítani tudjuk. Az időutazás ötlete jó ideig a tudatlanságunk és az arroganciánk aranyos felöltöztetése volt: a mellkas büszkén dülledt az új, párhuzamos valóságok teremtésének elégedettségétől. Aztán valamikor, észrevétlenül, talán a tudattalanból szivárgott fel a gondolat, mint a 12 majom James Cole-jának álmaiban, hogy a múltnak, a kiváltságos, bekövetkezett konfigurációnak, amelyet történelemnek hívunk, van egy tehetetlensége. Kozmikus makacssága, “nem hagyja, hogy baszakodjanak vele”, amint arról a 11.22.63 JFK-t egy féreglyukon keresztül megmenteni igyekvő hőse is kénytelen megbizonyosodni. Hermione és Harry az Azkabani fogolyban nem “fogják” megmenteni Csikócsőrt, mert sosem halt meg: eleve megmentették őt. Ha vissza fogsz utazni, akkor már visszautaztál. A történet végére nem a történet, hanem az ahhoz való viszonyunk módosul. Nem a világ folyása változik meg, hanem annak észlelése.
Carlo Rovelli Az idő rendjében kiemelten foglalkozik Ludwig Boltzmannal, aki világossá tette az entrópia, az “időnyíl” egyenletének statisztikai természetét: “az entrópia azt számlálja meg, hogy hány olyan eltérő konfiguráció van, amelyet a mi életlen látásunk nem különböztet meg egymástól… a múlt és a jövő közötti eltérés abban az életlen látásmódban bukkan elő, ahogyan a világ a mi számunkra megjelenik.” Hogy feltételezett mániás-depressziójának köszönhetően vagy az elméleteitől (bizonyított atommodell hiányában) berzenkedő kortársak miatt, nem tudni, de Boltzmann felakasztotta magát.
Az önpusztítás aktusai keretezik a Sötétség első két évadát is, az egyikhez elég egy keresztgerenda és egy kötél, a másikhoz már a fizika törvényeinek feszegetése, az istenkísértés ambíciója és felelőtlensége kell. A sorozat megkapóan komponált egy olyan történetfolyamot, melynek szemlátomást nincs igazi eleje, sem vége, csak megannyi sarkalatos közepe. Az atomerőmű alatt húzódó barlangon keresztül Winden lakosai elkeseredetten és vakmerően loholnak eltűnt gyermekeik, szeretteik nyomában, a téridő egyre szakadtabb és viseletesebb szövetén felfeslő szálakat úgy követik, mint Ariadné fonalát. Talán épp a folytatás miatt meghagyott hézagoknak köszönhető a kauzális tisztázatlanság, a cselekmény pedig pont akkor csatol vissza, záródik be, amikor kellőképpen rátermett szereplői épp kioldani akarják. Ez a huroklogika végtelen és egyúttal zárt. Istentelen pusztaság és ájtatos harmónia, zajos kakofónia és éteri költemény, kényszerpályákon vergődő sorsok káosza és belső bizonyosságokból kirajzolódó erő, ciklikus gyötrődés és eltökélt haladás. Egyszerre ez is - és az is. Az életnek, a dolgok változásának, az időnek egy szokatlanul őszinte portréja.
A vágy titokzatos alanya
Érdekes módon a lételméleti metélhetnék nem egyetemes jellemzője az embernek. Felénk is akadtak az ellentétek teremtő erejére építő, dialektikus gondolkodók, mint például Hérakleitosz, akik a világ bizarr egyidejűségeinek leírására sokkal ihletettebb és precízebb eszköznek tartották az engedékeny “és”-t, mint a szigorúan kizáró “vagy”-ot, a Távol-Keleten azonban fullba nyomták a paradox logikát. A taoizmus vagy például a brahmanizmus fontos alapja, hogy az ellentétek csupáncsak az azonosságok betekintési szögétől függnek. Lao-ce vallásalapító könyve, a Tao te King lényegében nem más, mint látszólagos ellentmondások folytonos feloldása, paradoxonok békés keringője nyolcvanegy versen keresztül. Az életünk építőköveit alkotó fonákhelyzetektől azonban nem kell kétségbeesni. Ne aggodalmaskodj, ne okoskodj, ne küzdj, és legfőképp: ne erőlködj, abból mindig galiba származik. Csak: legyél. Az út majd visz - ha egy vagy vele.
Ezek a gondolati rendszerek nem szeretik a kategorikus szétválasztást. Mi meg nem szeretjük a templom hideg kövén gubbasztva a füstölőt szuggerálni. A tárgyiasító szétválasztással pedig nemcsak az okosotthonokat és okosvilágokat teremtettük meg okoskomforttal és okosélményekkel - de mindenekelőtt saját magunkat is. Az ént, aki különálló, aki szabadon akar. A nyugati ember pont azért jutott ide, és azért juttatta ide az egész világot (jó és rossz értelemben egyaránt), mert elhitte az antik világban fogant, majd a reneszánszban újjászületett leonardói geometriát, hogy a kör közepén nem hindu istenségek kalimpálnak, hanem ő maga, az individuum. Elhittük, hogy a világ mértéke az ember, aki képes mindenre. Mi kettéhasítjuk az atomot, és csillagot gyújtunk egy francia réten, ha olyanunk van. Nekünk az az evidens, hogy áthágjuk a korlátainkat. Számunkra nincs izgatóbb a lehetetlen dolgoknál, nincs nemesebb és elegánsabb a fogcsikorgatásnál. Nálunk semminek sincs nagyobb hagyománya, mint a forradalomnak. Nekünk az az utunk, hogy letérünk róla, az a sorsunk, hogy megváltoztassuk azt. A mi egyenesünk görbe. Ezek a mi paradoxonjaink, mink így vagyunk, keziccsókolom.
Amúgy akadnak szállóigéink, melyek nyomokban taoizmust is tartalmaznak, például: van, akit az élet vezet, és van, akit vonszol. Csak amikor hajónk a fájdalom, és iránytűnk a vágy, ahogy az időutazásoktól eltorzult Adam fogalmazott a Peter Paul Rubens festette A kárhozottak bukása tövében, mindent fordítva látunk. Azt hisszük, hogy az apokalipszis lovasai azt húzzák maguk után a porban, aki lemond bizonyos szükségleteiről, és jó párat elenged céljai közül, és az lesz saját sikereinek kovácsa, aki minden erejével megmarkolja a felcsillanó lehetőséget, és küzd érte vérverejtékezve. Küzd a végsőkig, és küzd azon is túl, mint az apa, aki fiának megmentésében odáig megy, hogy más gyermekét egy kővel püfölje amorffá.
Ahonnan mi nézzük, Lao-ce vagy Csuang-ce vágynélkülisége abszurdum. Természetesen nemcsak nekünk, jó ideje már mindenkinek. Mindannyiunkat valamilyen vágy hajt. Az elveszett gyermekek meglelése. A széthulló családi idill újrateremtése. Egy gyerekkor óta kísértő plátói szerelem üres epekedése. Egy gyerekkor óta kísértő kölcsönös szerelem elfojthatatlansága. A mindig csak szétszórt puzzle-darabkákkal szembesített ember kíváncsisága. Megpillantani az összefüggéstelen részletekből kirajzolódó nagy képet, végre megérteni, hogy mi zajlik körülöttünk. A kezdet és a vég kifürkészésének vágya. Véget vetni a másokkal megoszthatatlan gyötrelmeknek, értelmet adni az értelmetlenségnek. A szeretteinket feláldozó küldetéstudat eltökéltsége. A bűntudat, az elárultság vagy épp a sztoikusok rezignáltsága által hajtott világmegváltási hevület. A szubjektív rossz legyőzésének abszolút vágya. A meglett korú árvák sóvárgása, hogy újra, ha csak egy pillanatnyi érintés erejére is, találkozhassanak anyjukkal. Bármi is az ára.
Persze, erről szól az élet. Erről szól körülöttünk minden kitalált és valóságos életút. De vajon létezik-e olyan történet, amely kíméletlenebb módon fosztja meg szereplőit a kontrolltól, mint a zárt huroklogika mentén működőek? Van-e érzékletesebb dekonstrukciója a szabad akaratnak, mint az az időutazás, amely során semmi sem változik, amely során semmi sem változtatható? A Sötétség antik hagyományokat felidézve teszi értelmezhetetlenné a nyugati világ szabadságból és lehetőségekből szőtt alapmítoszát, majd’ minden szereplője részesül Kasszandra tehetetlenségéből, Tantalosz kielégületlenségéből és Sziszüphosz hasztalanságából. Az első két évad szívszaggatóan mutatja meg, hogy a vágyak, ezek a mindenünket mozgató akaratok, melyek azzá tesznek minket, amik vagyunk, mennyire fundamentálisak és egyidejűleg okafogyottak. Mennyire csodálatosan hiábavalóak.
A bölcs taoista, ha még létezik ilyen, nem nevet a nyugati buzgólkodáson. Tudja, hogy a mi egyenesünk görbe, hogy nekünk ilyen az utunk. Tudja, hogy mi így szállunk le a bicikliről.
A multiverzum ígérete
Amikor a második évad megrendítő módon összezáruló fináléjába becaplat az egyik éppen meghalt karakter jelzésértékűen átfazinírozott alteregója, hogy az idősíkokat kissé unalmassá, értéktelenné - avíttá! - téve új világokat konferáljon fel, akkor vele együtt valami kellemetlen, rossz értelemben kellemetlen érzés is felbukkan. A lyukak betömésének szándéka, a leállíthatatlan popkulturális futószalag gépies zakatolása, az emancipációs törekvések tovább lendítik, tovább vonszolják a Sötétséget. Egyensúlyba hozzák, lekerekítik, logikus kauzális rendbe passzírozzák, a sikamlós paradoxonokat acélkemény dualizmussá kalapálják, hatékony nyugati iparkodással. A harmadik évad nagyratörő és egyben szomorú megtestesülése ennek az esszenciálisan európai gondolkodásmódnak.
A keleti analóg-paradox “és”, valamint a nyugati digitális-szekvenciális “vagy” világa két külön világ. Két külön nyelv. Ha Lao-ce vagy (a platóni iskola által ledominált) Hérakleitosz azt mondja, hogy az élet olyan, mint a folyó, akkor felénk körülbelül másodpercekben mérhető a metafora feletti tétlen csodálat. Milyen szép kép! Milyen ihletett! Csak hiányzik róla… nem is tudom… valami… hm… igen-igen: egy hűtőtorony! A keleti vallások személytelensége többször köszön vissza a Sötétség explicit idő-fogalmában (vagy inkább fordítva: az idő az isten-fogalmában), ámde alázat nélkül: az idő nem egy feltétlen tiszteletnek örvendő fensőbb hatalom, hanem egy véletlenszerűen mozgósított vagy önkényesen felhasznált természeti erőforrás. A mi lineáris időképünkben az idő egy határozott áramlás, amelyet minél hatékonyabban illik megcsapolni. Ki kell belőle hozni a maximumot! Az idő pénz! Szomorúan ironikus, hogy a legszerényebb küllemű és sokak szerint leginkább kidolgozott szerkezetű időutazás-történet is a haszonelv emberség feletti alattomos győzelméről szól. A zseniális Shane Carruth rendezte Találmány tudós-mérnökei mást szerettek volna feltalálni, de a garázs-start-up eleve a profit reményében lett berendezve, mely végül fontosabbnak bizonyul a barátságnál és a legalapvetőbb erkölcsnél is.
A Sötétséget a legelső résztől kezdve áthatotta a posztcsernobili atompara. Az ikonikus ikertornyok nemcsak kötelező képi elemként szerepeltek minden nagytotál homlokán, sokáig úgy tűnt, hogy az egész gubanc egy elhibázott óvintézkedésre csavarodik fel. A fiktív Winden lakosainak a fizika törvényeivel való eltökélt küzdelmét látva nehéz nem az Energiewendére, Németország nagy-nagy energetikai megtisztulására asszociálni. Lényege éppúgy lehetetlen küldetés: fenntarthatóvá tenni a fenntarthatatlant, dúskálni az energiában szennyezés nélkül. Irgalmatlan, elképesztő technológiai, gazdasági, társadalmi erőfeszítéseket tesz az egész ország, természetesen nem a thanosi barbár matek szerint. A németek a zöldülés jegyében mostanra nem megfelezték, inkább megduplázták az áramszolgáltatói kapacitást. De semmi sem drága, hisz a tét gyermekeink élete! A jövő! A lassan körvonalazódó két frakció konfliktusa a világ megmenthetőségéről alkotott eltérő elképzelésből fakad (mármint nem a valódi Németországban, hanem a sorozatban). A női vonal hisz a fenntarthatóságban, igaz, a veszteségek teljeskörű áthárításával, a férfias viszont igazán pesszimista, Adam szerint úgy ahogy van, az egész-minden mehet a levesbe. Ezt valószínűleg már Thanos gyomra se venné be.
A párhuzamos világok eleinte még mintha Hérakleitosz egyik híres töredékét illusztrálnák, miszerint “Az ember sorsa - a saját jelleme.” A szerepek ugyan cserélődhetnek, a személyiség alapjegyei azonban mindenhol meghatározóak. Aki sosem találta a helyét szülővárosában, az mindig hűtlen lesz azokhoz, akik között igazi otthonra lelhetne, az egymással bizalmatlanok kapcsolatának gyümölcse mindig keserű némaság, ha azt hiszed, hogy a másét elvéve lehetsz csak boldog, sosem leszel az. Ráadásul a sorozat fektetett nyolcasba kötött masniját egy szemlátomást erőlködve kipréselt, ugyanakkor szerethető megoldásra tekeri. Az első világbeli tudós-mérnök figurát, aki az ősmalőrt okozza, épp úgy a feldolgozhatatlan és elfogadhatatlan veszteség fájdalma hajtja, mint az összes többi szereplőt… akik lényegében miatta kerülnek a feldolgozhatatlan veszteségek möbius-labirintusába.
De a mennyiség mámora ezt is felemészti. A tétek egyre csak nőnek. A szerettek keresését átélhetetlen, morálisan mérlegelhetetlen kozmoszmentő stratégiák, a finom életképeket és hátborzongató találkozásokat interdimenzionális intrikák váltják. A könnyfakasztó döbbenet közelijei, a szűnni nem akaró monszun, a megannyi önzetlen kegyetlenség, a számolatlan torokszorongató tépelődés és a fantasztikusan ellaposodó bölcsességek tömege elér egy kritikus szintet, és megnövekedett gravitációs mezőjüknek köszönhetően saját magukba zuhannak, el nem engedve semmilyen gondolatot vagy érzést. A Sötétség elszabadult túltelítettségének eseményhorizontján végül nem szüremlik át semmi, csak a körülötte keringő fogyasztói kíváncsiságból következtethetünk valami mérhetetlen erőfeszítésre, valami világrengető ambícióra. Lao-ce próbálja összezárni ajkait, mint a Jeruzsálemben szolgáló római teremőrök, amikor életük legnehezebb próbatétele előtt állva meghallják: “...Fortisszima. Fortisszima Fingusz!”
Nem baj. A kozmológia és a kvantumgravitáció kreatív ámokfutásai bizakodással tölthetnek el minket. A szakaszos infláció és a multiverzum ötlete megengedi, hogy valahol, az ismert világunkon messze túl volt, van vagy lesz egy olyan univerzum, ahol a Sötétség harmadik évada és ez a cikk sem készül el. Soha. És Lao-ce sem röhög rajtunk.