Tippre azt mondanám, hogy Agatha Christie után Erle Stanley Gardner volt az a krimiszerző, akinek a legtöbb regénye megjelent magyar fordításban 1934-től (A konok lány esete, mely egyébként a második Mason-regény, alig egy évvel az eredeti megjelenés után), napjainkig, Perry Mason neve tehát nem csengett ismeretlenül az értő hazai közönség előtt. Gardner nem volt különösebben tehetséges író, de rendelkezett valami olyannal, amivel pályatársai nem: cirka húsz év frontvonalban lehúzott ügyvédi gyakorlattal. Így aztán szemmel rálelt a piaci résre a sherlock holmes-i hagyományokat követő különc detektívek (Gideon Fell, Philo Vance, Nero Wolfe) és a felfutóban lévő cinikus keményfiúk (Sam Spade, Philip Marlowe) által dominált angolszász piacon. Klasszikus whodunit-történeteket ötvözött tárgyalótermi drámával, s ha a megfejtésre váró rejtélyek nem is voltak különösebben unikálisak, az, ahogy végül fény derült az igazságra – a szövegek harmadát-felét a bíróság előtt zajló szócsaták tették ki, s zömmel a valódi gonosztevő is itt lepleződött le - elég fordulatos és izgalmas volt ahhoz, hogy Perry Mason újra és újra visszatérjen.
Gardnert csak a cselekmény érdekelte, és nem foglalkozott azzal, hogy karaktert, vagy akárcsak múltat faragjon legismertebb hősének, és persze ugyanezt lehet elmondani annak két állandó harcostársáról, Della Streetről (Mason titkárnője és egyben romantikus érdeklődésének egyetlen ismert tárgya, bár tegyük hozzá, hogy annál, amit csipkelődéssel vegyes flörtölésként a szájukba adott, még George Lucas is valódibbnak tűnő dialógusokat írt Leiának és Hannak) és Paul Drake-ről (Mason magánnyomozója). Mason éles eszű (négy-öt lépéssel mindig a rendőrség és az ügyészség előtt jár, és a bíróság előtt sosem kérdez olyat, amire már ne tudná a választ), és kérlelhetetlen az igazságérzete, Street tűzrőlpattant és karakán, Drake pedig mindig túlhajszolt, és ebből kifolyólag enyhén morózus figura - ennél több nem nagyon derült ki róluk egyetlen regényben sem a több mint nyolcvan közül.
Fentiek alapján az a faramuci helyzet állt elő, hogy a HBO friss sorozata egy olyan adaptáció, amelynek nem igazán volt mit adaptálnia a neveken és a Gardner által kidolgozott és bejáratott cselekményszerkezeten túl. Ami azt illeti, még ez utóbbit is részben elvetették, hiszen Rolin Jones (Weeds, Boardwalk Empire) és Ron Fitzgerald (Weeds) eredeti történettel, méghozzá egy eredettörténettel rukkoltak elő, arról nem is beszélve hogy kosztümös, de a végkicsengését tekintve nagyon is huszonegyedik századi noirrá formálták Mason legújabb színre lépését. És milyen jól tették!
A történet meglehetősen erős felütéssel, egy tragikusan végződő gyermekrablással indít, hogy aztán szép sorban felbukkanjon minden, ami egy klasszikus noirhoz elengedhetetlen, kezdve a korrupt zsarukkal és a politikai ambíciókat dédelgető államügyésszel, a megkeményedett szívük mellett is esendő nőkkel, ingatlanspekulációval és a megváltás-bizniszt kétes üzelmekből finanszírozó kisegyházzal – no meg persze azzal, ami mind közül a legfontosabb: a lecsúszott magánkopóval, akinek zsírmája talán már van, de illúziói rég nincsenek. Mondjuk ki: alapvetően nincs itt semmi látnivaló, legalábbis semmi olyan, amit ne láttunk volna már korábban, s hogy a sorozat mégis kiemelkedik az átlagból az leginkább a közhelyességükben is jól megírt karakterek és persze a színészek, méghozzá túlnyomórészt a főhőst alakító Matthew Rhys (The Americans) érdeme.
„Ügyes, ügyes” – gondoltam, amikor az első rész kábé ötödik percében szembesültem a felvarrt szemhéjú csecsemővel, de a sorozat igazából akkor győzött meg, amikor nem sokkal később Mason megpróbálja behajtani a megbízóitól az utolsó munkája után járó pénzt, és egyúttal finoman meg is zsarolja őket. Marlowe vagy Lew Archer alapból nem tenne ilyet, de ha mégis, akkor sikerrel járna, de legalábbis nem kullogna el összeverve és kisemmizve, a visszavágó leghalványabb esélye nélkül. Márpedig Masonnel pontosan ez történik, és ebből az alapállásból jár végig aztán egy felfelé tartó, hiteles karakterívet, hogy az utolsó részre azzá váljon, aminek már ismerjük: az ártatlanul meghurcoltak fényes páncélzatú, elszánt védelmezőjévé. Matthew Rhys tökéletesen, olykor pusztán a tekintetére (meg a kidudorodó állkapcsára) hagyatkozva lehel életet a nagykönyvben foglaltaktól leginkább földhözragadtságában és csöndes vívódásában különböző főhősbe, és a szereposztás többi részére sem lehet panaszunk. Chris Chalk (Paul Drake) kisujjból kirázza azt a fajta csöndes keménységet, amely Masonból hiányzik, és Juliet Rylance (Della Street) is jól muzsikál annak morális és egyben intellektuális támaszaként (hozzáteszem viszont, hogy dramaturgiai szempontból nem biztos, hogy érdemes volt megfosztani a sorozatot a Mason és Street közötti románc lehetőségétől, mert a kémia amúgy tökéletesen működne közöttük).
Ez a trió együtt (meg persze a mellékszereplők, a hibázni amúgy is képtelen John Lithgow-val bezárólag) elviszi a hátán a nem különösebben eredeti történetet, amelynek szüksége is van kidolgozott karakterdrámákra, hiszen a „ki tette” félpályánál tovább nem marad homályban, és a „hogyan” és „miért” is napvilágra kerül még az utolsó epizód előtt. Ez már önmagában is szöges eltérés Gardner receptjétől, ahol az olvasó kvázi tizenharmadik esküdtként az utolsó oldalakig nem nagyon érti, hogy ebből a szartengerből hogyan fogja Mason egyszerre kivakarni az ügyfelét és egyúttal leleplezni a gyilkost. A sorozat végére érve egyébként a válasz az, hogy … sehogy.
(spoiler a kép alatti bekezdésben)
Szögezzük le rögtön: az irodalmi alapanyagot nem ismerő néző kiválóan fog szórakozni, s a magam észéről is fele részt ízlésbéli kérdés az egyetlen dolog, amibe bele tudok kötni. Csak üdvözölni lehet, hogy a könyvek teljesen jellegtelen atmoszféráját (ahogy utaltam rá, a karaktereknek legfeljebb a szavaikat ismerjük meg, a gondolataikat/érzéseiket egyáltalán nem, a leíró részek meg szinte teljes egészében hiányoznak) sötétre és cinikusra hangolták, a végkifejletet tekintve mégis átestek picit a ló túlsó oldalára. Értem én, hogy a műfajban jelen pillanatban a True Detective első évada az etalon, ahol - akárcsak az életben legtöbbször - be kellett érnünk a felemás igazságtétellel és a tudattal, hogy vannak dolgok, amelyeket a legjobb szándék mellett is lehetetlenség helyrehozni, de ha a végső, grandiózus tárgyalótermi tűzijátékot kivesszük az egyenletből, akkor csakugyan nem marad más kapcsolódási pont Gardnerhez, csak a nevek. Márpedig itt éppen ez történik: a bűnösök két vállra fektetése helyett be kell érnünk egy érzelmes (és valljuk be: megúszós) nagymonológgal, az esküdtek megvesztegetését pedig nyugodtan lehetne akár a klasszikus karakterhez méltatlannak is nevezni (kábé mintha Philip Marlowe futni hagyná a végzet gyilkos asszonyát, csak mert érzelmileg közel került hozzá).
spolier vége
A fő szál lezárásának sutaságára legalább némi gyógyírként szolgál a vádlottá váló anya és az őt felkaroló prédikátor-médiasztár (ha kevés volt belőle, lehet repetázni a Penny Dreadful spin-offjának ledarálásával) összefonódó cselekményszála, amely önálló történetként is megállná a helyét, és amelyet a fő csapásnál átgondoltabban és következetesebben visznek végig, ráadásul úgy, hogy folyamatosan játszanak a néző szimpátiájával.
Mindent összevetve már most nagyon várom a soron következő – már berendelt – évadot, és nem mellesleg reménykedem benne, hogy a streamingszolgáltatóknál megfigyelhető nagy adaptációs hullám a krimik terén is eléri a klasszikusokat. A kortársaknál egész jól állunk – a Netflixen jelen pillanatban is megtalálható már legalább három Harlan Coben-adaptáció (köztük egy lengyel!), illetve nemsokára jön a fiatal Kurt Wallander első esete – de azért ez a műfaj mégiscsak fedorákkal, Thomson-gitárokkal meg foxtrottal az igazi. Ha majd tiszteletüket teszik végre Marlowe, Archer, Ellery Queen, Charlie Chan és társaik – akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a kánaán.