Hogy bő nyolcvanöt év távlatából mennyire felfoghatatlan Alex Raymond Flash Gordonjának hatása, azt jól mutatja, hogy az 1934 elején startoló sorozat első egy évének vizualitása mai szemmel egyáltalán nem tűnik átlagból kiemelkedőnek, de még a második évé is csak némi jóindulattal – akkoriban mégis szinte forradalminak számított. Mert bár a legendás Raymond csak később csiszolta, fejlesztette tökélyre stílusát, már kezdetben is nagyobb részletességgel dolgozta ki a „világhírű lovaspólósként” felkonferált nemes, kemény öklű ponyvahős, Flash Gordon kalandjait, mint az a hasonszőrű képregényekben szokás volt – pályatársai még figyelmeztették is, hogy felesleges ennyi időt és energiát fektetnie a realizmusba, Raymond azonban makacsul tartotta magát az elképzeléseihez. Mindenképpen a lehető legjobbat akarta nyújtani.
Ez a becsülendő küldetéstudat egyrészt azért meglepő kicsit, mert a képregény még bőven lenézett, megvetett történetmesélési formának számított (évtizedekig az is maradt), melyre sokszor írói, rajzolói és kiadói is „alantas” művészetként tekintettek, másrészt azért, mert a Flash Gordonnal csak egy másik sci-fi, az 1928-as, ponyvamagazinos folytatásokban megjelenő Buck Rogers-könyv (Armageddon 2419 A.D.) egy évvel későbbi képregényes adaptációjának sikerét akarták meglovagolni. Vagyis lényegében utánzatnak készült. Akkor még senki sem gondolta, hogy a Flash Gordon minden szempontból messze, messze túlnő majd ihletőjén, méghozzá főleg Raymond vizualitásának köszönhetően.
Ironikus, milyen szedett-vedett és poros történetmesélési fogásokkal dolgozik az első képsor, mely 1934. január 7-én jelent meg. Egy kisbolygó száguld egyenesen a Föld felé, a végzetes ütközés (melynek végül semmi jelentősége nem lesz, szóba sem kerül többé) elkerülésén valami oknál fogva (ez sosem derül ki) titokban és magányosan dolgozik egy Zarkov nevű paranoid tudós. Flash Gordon és későbbi (?) szerelme, Dale Arden közben egy repülőn utaznak (nem világos, hogy már a repülőút előtt is ismerték-e egymást), ám a kisbolygó egyik leszakadt darabja meteoritként süvítve nyesi le a gépük szárnyát, és véletlenül épp Zarkov csillagvizsgálója közelében érnek földet az ejtőernyővel. Zarkov erre megveszekedett őrültként, fegyverrel kényszeríti bele őket rakétahajójába, mellyel önmagukat feláldozva akar összeütközni a kisbolygóval, hogy letérítse azt a Föld felé tartó katasztrofális pályájáról.
Raymond képi világa itt még kissé bárdolatlan és nyers, ugyanakkor van benne egy jó adag egyik leghíresebb rajongója és utódja, a későbbi Marvel- és DC-legenda, Jack Kirby féktelen energikusságából; a forgatókönyvet Raymonddal többé-kevésbé (erről némileg hiányosak és ellentmondásosak a fennmaradt információk) együtt jegyző ponyvaveterán, Don Moore pedig érezhetően mindenféle belső logikát, karakterrajzot és következetes sztoriépítést félretesz a puszta tempó és grandiózusság kedvéért. Előbbi sokat fog változni a későbbiekben – utóbbi keveset. A Flash Gordon Raymond-féle közel 11 éve (1934-1944) a 20. századi amerikai sci-fi/kalandponyva tökéletes esszenciája, annak minden elképzelhető előnyével és hátrányával.
Flash tökéletes férfipéldány, Nietzsche nedves álma: izmos, erős, magas, szőke, kékszemű, gáncstalan, bátor, heroikus, hősszerelmes, önzetlen, a szabadság és az igazság rettenthetetlen bajnoka, fegyverek, járművek, gépek, harcmodorok, igazából minden szakértője, nem csoda, hogy mindenkiből heves reakciókat vált ki. Az emberek vagy azonnal a barátjukká/szerelmükké fogadják, vagy (gerinctelen, zsarnoki jellemek esetén) szintén azonnal halálos ellenséget látnak benne. Dale Arden tökéletes nőpéldány: szikrázóan gyönyörű, elbűvölő, kecses, mindig bajban van, mindig meg kell menteni, állandóan féltékenységi rohamai vannak, és kizárólag a Flash iránti érzései határozzák meg – már akkor is hajlamos sírva fakadni, ha szerelme csak pár percre magára hagyja. Na jó… mai szemmel nem annyira „tökéletes nőpéldány”, de az 1930-40-es évek kontextusában az efféle szexizmus teljesen általánosnak számított, különösen egy ilyen ponyvában. És persze ott van Ming, az említett kisbolygó, a Mongo zsarnoki, Fu Manchu-jellegű ura, aki nagyon gonosz, nagyon kegyetlen, nagyon aljas, és (következésképp) szívből gyűlöli a birodalmába csöppenő-zuhanó-kényszerleszálló Flash-t. A képregény Raymond-féle 11 évének kétharmada Flash és társai Ming elleni harcáról szól (idővel szinte az egész bolygót fellázítják ellene), de a sztori az ő legyőzése és egy földi kitérő után is visszakanyarodik a Mongóra.
E sztori jellemzően esetleges és csapongó. Egy-egy oldalt (minthogy heti egy oldal jelent meg az akkori napilapok vasárnapi különszámában) sokszor töltelékveszedelmek tesznek ki, például hőseinkre rátámadó egzotikus vadállatok vagy véletlenszerű természeti körülmények. Flash és társai akár pár oldalon belül is többször fogságba esnek és kiszabadulnak, az esküdt ellenségekből pillanatok alatt lesznek hű szövetségesek, jönnek-mennek a gyönyörű nők, az elvtelen árulók, a borzalmas szörnyetegek, mindent az a nyilvánvaló kényszer hajt előre, hogy az aktuális héten is történjen valami fontos, nagyszabású, veszélyes, de legalábbis kerüljön valaki érzelmileg nagyon felfokozott állapotba (á la szappanopera). Később, ahogy Raymond rajzstílusa fejlődik, a forgatókönyvek is összeszedettebbé válnak – még ha nem is sokkal. Például a leghosszabb sztoriszál, a bő egyéves The Ice Kingdom of Mongo (1939 márciusától 1940 áprilisáig – ez talán vizuálisan is a sorozat csúcspontja) már feszült, jól felépített szituációkkal, szépen átgondolt, ügyesen a cselekmény szolgálatába állított helyszínekkel szolgál, és remek ritmusban váltogatja a királyi intrikákat, a nyaktörő, futurisztikus üldözéseket, a romantikus bonyodalmakat, a fegyveres összecsapásokat és az egzotikus (a horror határmezsgyéjén táncoló) szörnykalandokat.
Vizualitását (mint első számú vonzerejét) egészében nézve a Flash Gordon a képregénytörténet egyik legnagyobb alakjának lenyűgöző és tanulságos fejlődéstörténete. Raymond két-három év után lassan maga mögött hagyta kezdeti darabosságát, és onnantól modelleket használt karakterei anatómiájának és mozgásának hiteles ábrázolásához, valamint száraz ecset technikával, vagyis a szokottnál kevesebb tintával dolgozott, így határozott, „képregényes” vonalak helyett finom átmenetek jellemezték a rajzait, lágyabb, elmosódottabb és realisztikusabb hatást keltettek. Ezt a módszert a korabeli ponyvaillusztrációkból kölcsönözte, így munkái egyre inkább aprólékosan kidolgozott festményekre rímeltek. A hátterek még több részlettel teltek meg, a jelmezek markánsabbak, a helyszínek, járművek és fegyverek grandiózusabbak, futurisztikusabbak, az arcok kifejezőbbek, a gesztusok érzékletesebbek, a beállítások grandiózusabbak lettek. Később tovább evolválódott a technikája, amikor a száraz ecset módszert erősebb vonalakkal váltotta fel, részben azért, mert rájött, hogy a kisebb újságoknak nincs megfelelő felszerelésük ahhoz, hogy az előbbi módszer részletgazdagságát megfelelően visszaadják a nyomtatás során – a Flash Gordon egzotikus helyszíneken vívott heroikus és grandiózus csaták lenyűgöző tablóinak sorozatává fejlődött.
Raymond hamar (már 1934-ben) kísérletezni kezdett az oldalstruktúrával, a panelméretekkel és a panelformákkal is. A kezdeti struktúra (oldalanként négy sor, soronként három panel) zsúfoltságát kevesebb sorra és szintén kevesebb, ugyanakkor nagyobb panelekre, szabadabb formátumra cserélte, így lehetősége nyílt a képek aprólékosabb kidolgozására és a fontosabb, eposzibb pillanatok hatásosabb kiemelésére – ami nagyban hozzájárult az említett tablószerű látványvilághoz (két-három éven belül minden panel legalább kétszer akkora volt, mint a sorozat indulásakor). Többször váltogatta a szövegbuborékok stílusát is, majd egy idő után teljesen elhagyta őket, amikor rájött, hogy esztétikusabb látványt nyújt, ha a dialógusokat egyszerűen a narrációba építi be (nem kizárt, hogy ezt a módszert pályatársától Hal Fostertől vette át, aki a Tarzanban és a Prince Valiantban is alkalmazta).
Más kérdés, hogy a sorozat mindezzel egyrészt veszített valamennyit az első évek nyers, már-már veszett dinamikájából (á la Kirby), másrészt még jobban elmozdult a klasszikus képregényes narratívától az illusztrációszerű történetmesélés felé: az információ zömét a szöveges leírások tartalmazták, a képek ritkán tettek hozzá bármi jelentőset – csupán ábrázolták a prózai részekben megfogalmazott jelenetsorokat. (Ez persze gyakorinak számított akkoriban, bár a jelentősebb alkotók és pionírok – Winsor MacCaytól Milton Caniffon és Chester Gouldon át Will Eisnerig –, igyekeztek pusztán a képekkel és a dialógusokkal, vagyis: igazán képregényesen mesélni.) Mégis Raymond vizualitásától kelt életre a sztori, az ő eleganciája, grandiózussága, kifinomultsága adott drámai súlyt és érzelmi többletet a többnyire olcsó és faék egyszerűségű melodrámának – más rajzolók keze alatt a Flash Gordon aligha futhatott volna be ilyen karriert. A sorozat a harmincas évek végére példátlanul gyönyörűvé, több generációnyi legendás alkotó ihletőjévé vált (leggyakrabban George Lucast szoktál felemlegetni, aki eredetileg Flash Gordon-filmet akart csinálni, és amikor nem tudta megszerezni a jogokat, az ötleteit átformálta a Star Warsszá – de ő csak a jéghegy csúcsa).
Ennek persze ára volt: 1940-ben Raymond azt nyilatkozta, hogy négy teljes nap kell neki egyetlen vasárnapi oldal megrajzolására. Ekkorra közel 50 millió ember olvasta a sorozatot, mely összesen 130 újságban, nyolc nyelven jelent meg, és már moziszériás feldolgozás is készült belőle. Raymond komolyan vette a munkáját (évekkel korábban felhagyott az eredetileg Dashiell Hammett noirlegenda által írt Secret Agent X-9 rajzolásával, mert nem tudta mindkettőt és a szintén akkoriban futó Jungle Jimet kielégítő színvonalon vinni egyszerre), és komolyan vette a képregényt mint médiumot is – azon kevés kortársai közé tartozott, akik önálló művészeti formaként tekintettek rá, nem csak gyors és trendi, de összességében értéktelen pénzkereseti lehetőségként. Bár Raymond sokat dolgozott előre, hogy biztosan tartani tudja a határidőket, egyéb munkák és alkalmankénti betegségek olykor meggátolták benne, hogy leszállítsa az aktuális vasárnapi oldalt. Ilyenkor asszisztense, Austin Briggs helyettesítette, amikor azonban Raymond látta, hogy messze elmarad a munkája a sajátja mögött, többé nem hagyta, hogy önállóan dolgozzon – és valóban, a színvonalkülönbség a gyakorlatlan szemnek is ordító, elég megnézni például az 1940. május 12-i oldal Briggs-féle beállításait, karakterpózait és –gesztusait. Minden szempontból satnyább munka (ennek ellenére Raymond 1944-es távozása után a kiadó Briggsnek adta a képregény folytatását – a minőségromlás azonnali volt).
Az 1940-es évek elejétől a Flash Gordonra is rányomta bélyegét a háború – még Amerika hadba lépése előtt (á la Amerika Kapitány). Raymond és Moore egyre nyilvánvalóbban ruházták fel Minget fasiszta jegyekkel, a sztorit titkos rendőrséggel, koncentrációs táborokkal és SS-jellegű egységekkel bélelték ki (mindez főleg a The Power Men of Mongo című sztoriszálban érhető tetten). A sorozat nem sokkal ezután, 1941 nyarán, a The Fall of Minggel ért zenitjére: Minget végre megbuktatták, Flash, Dale és Zarkov pedig Mongo csúcstechnológiájával felszerelkezve tértek vissza a Földre… ahol rögtön a zsarnoki Vörös Kardnak a szabad világ ellen indított háborújában találták magukat. Menetrend szerint követték egymást a kémkedések, az árulások és a látványos légi csaták, de Mongo kiismerhetetlen, egzotikus, vad világával kiveszett valami a képregényből, még Raymond változatlanul gyönyörű képi világa ellenére is. Igaz, ez a kitérő alig fél évig tartott, és 1942 elejére a főszereplő trió visszatért Mongóra, hogy újabb csúcstechnológiai fegyvereket szerezzenek a Vörös Kard elleni harchoz.
De a még mindig csodálatos vizualitás, a szenzációs járműdesignok (Raymond idegen, futurisztikus tankjai, autói és repülői évről évre egyre jobbak lettek) és az alkalmankénti érdekes ötletek és helyszínek (mint a lángoló sivatag vagy a gravitációt megbolondító barlangrendszer) ellenére ez már inkább csak utógondolatnak tűnik – újabb zsarnokkal, újabb bombasztikus csatákkal, újabb népfelkeléssel, újabb szerelmi ármányokkal. 1944 elején Raymond, négygyermekes apa létére jelentkezett a tengerészgyalogságba. Utolsó Flash Gordon-oldala május 7-én jelent meg, amikor ő már kiképzésen vett részt – és ezen az oldalon (ahogy jó néhány korábbin) is látszik, hogy már csak félszívvel, vagy Briggs hathatós segítségével dolgozott. Amikor 1946 elején őrnagyi ranggal leszerelt, egykori munkaadója nem adta vissza neki sem a Flash Gordont, sem a másik képsorát, a Jungle Jimet – viszont felajánlotta neki, hogy kezdjen bele egy új képregénybe. Raymondot egyrészt kiábrándította, hogy elvették tőle két korábbi sorozatát, másrészt viszont már nem is vonzotta annyira a fantasztikum: saját bevallása szerint a háború realistát csinált belőle, modernebb, „igazibb”, aktuálisabb dolgokkal akart foglalkozni. Így indult Rip Kirby című detektívsorozata, ami már egy másik (legendás) történet.
Raymond sosem rajzolt több Flash Gordon-képregényt, de munkásságának hatása így is óriási – Frank Frazettától és Alex Toth-tól az említett George Lucason és Jack Kirbyn át John Buscemáig és Al Williamsonig rengetegen tartják mesterüknek, de a 30-as évék végén indult DC-univerzum is drasztikusan másképpen festene nélküle – onnantól pedig kis túlzással az egész amerikai popkultúra.