A prológusban Thomas Jefferson még az elnöksége előtti években egy okkult szertartáson vesz részt hittársaival – egy fiatal nőt készülnek feláldozni egy pincében, hogy megidézzenek és uralmuk alá hajtsanak egy démont. A szertartás neve: Ceremony of the Bat. Évszázadokkal később a sötét lovag árnyéka suhan Gotham éjszakai épületeinek falán, majd megállapodik egy tetőn, ahol Gordon felügyelő felvilágosítja a Rébusz ámokfutásáról – a kezdetben meg nem nevezett narrátor leplezetlen csodálattal regél Batman esszenciájáról, és végül felfedi magát az olvasó előtt: ő maga Gotham. Tehát ezt a történetet a város meséli.
Csupán négy oldalon vagy túl, és máris tudod, hogy bár a Sötét lovag, sötét városban megvannak egy átlag Batman-sztori kötelező elemei, ezek együttes felszíne alatt mégis szokatlanul ambiciózus és alattomos szív dobog. Kösd be magad, kemény menet lesz.
A nyolcvanas évek vége a Batman-legendárium egyik, vagy talán egyenesen a legkiemelkedőbb korszaka – az én generációmat persze könnyű e téren részrehajlással vádolni, hiszen mi ezeken a történeteken nőttünk fel a kilencvenes évek elején, a magyar szuperhős-képregényes dömping kezdetén. És lehet, hogy ha akkoriban a hetvenes évekbeli sztorikkal kezdi a kiadó, most az O’Neil/Rogers/Englehart-brigád klasszikusai lennének a hivatkozási alapjaink. Mégis megkockáztatom, hogy a Frank Miller The Dark Knight Returnsét és Year One-ját követő évek objektíve is páratlanok, részben minden idők egyik legfantasztikusabb Batman-rajzolója, a horrorisztikusan bizarrt és a letaglózóan hétköznapit briliánsan összemosó Norm Breyfogle rajzai (róla majd legalább egy későbbi cikkben külön megemlékezünk), részben pedig Gotham noirosan mocskos, ugyanakkor szokatlanul földhözragadt, közel sem túlstilizált ábrázolása miatt.
A nyolcvanas évek végi Gotham gőzölgő szemétben, mérgező vegyi hulladékban, silány drogokban, kontrollálhatatlan szegénységben és bűnben fuldoklik. A borzalmas szociális körülmények pitiáner, de veszélyes bűnözőket, elkeseredett gyilkosokat, kiszámíthatatlan mániákusokat szülnek – Joker és társai szinte csak elvétve bukkannak fel, a sötét lovagnak épp elég baja van az „egyszerű” őrültekkel, a kilátástalanság és pénztelenség hajtotta ön- és közveszélyes nyomorultakkal. Még az alkalmanként fel-felbukkanó természetfeletti aspektus is ezt a vonalat erősíti, mert jellemzően a város szörnyű állapotában (pl. szennyezés) gyökeredzik, így része az átfogó társadalmi témáknak.
Ebbe a fantasztikusan-szomorúan realisztikus és plasztikus Batman-közegbe érkezett 1990-ben Peter Milligan és Kieron Dwyer háromrészes története, a Sötét lovag, sötét város (Batman #452-454, nálunk egy évvel később jelent meg a Batman #20-21-ben), melynek látszólagos gimmickje kezdetben csupán annyi, hogy Rébusz a szokásosnál jóval kegyetlenebben rúgja rá a város ajtaját annak sokat megért és megszenvedett polgáraira. Batman látszólag értelmetlen, abszurd szituációkon, vérben fürödve (adott esetben szó szerint), egyre több hullával szegélyezve kénytelen gázolni a megveszett rejtvényguru nyomában, miközben fogalma sincs, mire megy ki az egész. Ez a „fogjunk egy nem túl tápos gonoszt, és turbózzuk fel sötétebbre, durvábbra” elv (mely akkoriban még eleve nem volt olyan elcsépelt, mint manapság) azonban csak egy kiindulási pont a 18. századi okkultizmus és a 20. század mocskos valósága közt ugráló cselekményhez.
És amikor Milligan végre komolyabban elkezdi összekötni a két szálat, és a történelmi távlat meg a rettenetes babonák világa találkozik a jelenkor szennyes realitásával, lassan megáll körülötted a levegő.
A Sötét lovag, sötét város már „csupán” gyors sodrású, egyre jobban bevaduló rejtély-thrillerként is nagyszerűen működik: Milligan forgatókönyve okos és kompakt, nem veszteget időt felesleges magyarázkodásokra, érzelgősségekre vagy töltelékszálakra, Dwyer pedig pragmatikusan, rutinos hozzáértéssel szolgálja a történetet, összességében hagyományos módszereit pont a megfelelő helyeken dobja fel szokatlan panelformákkal, döntött perspektívákkal vagy alul- felülnézeti szögekkel. És miközben Batman egyik helyszínről a másikra rohan, követve a látszólag megtébolyodott Rébusz nyomát, sorra mentve meg az általa érthetetlen okból elrabolt kisbabákat, mégis mindig egyre közelebb és közelebb jutva a kudarchoz, a borzalmas hajsza horrorisztikus lázálommá formálódik.
Mert a Sötét lovag, sötét város igazi erejét, kuriózumát Milligan holisztikus hozzáállása szolgáltatja, mellyel erősebben és elválaszthatatlanabbul köti össze a címbeli két entitást, mint valaha bárki. Bár nem annak indul, nem annak hirdeti magát, és jó ideig egyáltalán nem is tűnik annak, a Sötét lovag, sötét város eredettörténet, méghozzá a Batman-legendárium számtalan eredettörténetének egyik (?) legjobbja, és mindenképpen leghátborzongatóbbika – egy olyan eredettörténet, melyben a sötét lovag és a sötét város eredete egy és ugyanaz. Milligan szégyentelenül hozza be a természetfeletti szálat a sötét lovag mindaddig (és azóta is) szigorúan világi születésébe, és olyasféle félelmetes mitológiában forrasztja össze az egyéni sorsok, pokoli befolyások és urbánus valóságok egymástól csak látszólag független struktúráit, mint Alan Moore évekkel későbbi mesterműve, a Pokolból.
Milligan szinte valószínűtlenül egyedi és bátor történetének központi elemét (Barbatos) azóta több író is (Grant Morrisontól Scott Snyderig) megpiszkálta, szétszedte, kibővítette, túlmagyarázta, ahogy az már az ilyen franchise-rendszerben működő képregénysorozatoknál szokás. De ezekkel a butaságokkal nem kell foglalkozni. A Sötét lovag, sötét város mai szemmel is önálló és kiemelkedő darabja a folyton változó, gyakran ellentmondásos és zavaros Batman-mítosznak – ráadásul Mike Mignola rajzolta a borítóit (még a Hellboy-éra előtt), ami sosem árt.