Kisebb spoilerek a sorozat elejével, alaphelyzeteivel kapcsolatban!
A farkas gyermekei – ennél rosszabb magyar címet talán szándékosan sem lehetett volna adni ennek a különös hangulatú, egyszerre ótestamentumi, egyszerre poszt-apokaliptikus, egyszerre komoly tudományos fantasztikus, narratív alapállásában ugyanakkor tipikus tévédrámának. Hiszen az eredeti cím: Raised by Wolves híján van annak a genetika miatt determinisztikusnak feltételezett szülő-gyerek viszonynak, amely implicit következik a fordításból. Mindez pedig nem elhanyagolható jelentésárnyalat, hanem a sorozat magja: A farkas gyermekei ugyanis éppen abban különbözik a tipikus világvége drámáktól, hogy nem a puszta életben maradás a cél, hanem az ideológiák fennmaradása. Magyarán, amíg az nézőpont kérdése, hogy kit neveltek farkasok, és vált így maga is farkassá, addig ha valaki farkasnak születik, az megmásíthatatlan tény.
A látszólag egyszerű kiindulási alap, hogy a Földet (illetve egy Földhöz rendkívül hasonló helyet) elpusztította az ateisták és a hívők pusztító háborúja. A hívők ebben az esetben egyik jelenlegi világvallásnak sem a hívei, ehelyett egy bizonyos szempontból fiktív vallási hagyományt követnek, és egy Sol, pontosabban Sol Invictus nevű istenségben hisznek. Sol Invictus kultusza egyébként valójában is létezett a Római Birodalom késői éveiben, i. sz. 274-ben nyilvánította hivatalos vallássá Aurelianus császár. Maga Sol Invictus pedig a katonák védőistene volt (ez magyarázza, hogy miért ennyire militáns ez a vallás a sorozatban is).
A sorozat amúgy – dicséretes mód – hallgatagon építgeti háttérvilágát, és a nézőre bízza a puzzle-darabkák összerakását. Eszerint pedig a hátrahagyott bolygó egy olyan alternatív Földnek tekinthető, ahol Róma talán nem omlott össze (erre utal az egyik ereklye, amely nem keresztény szenthez köthető, hanem a birodalom központját alapító Romulushoz), ugyanakkor a kereszténység sem jelent meg, helyette az egykori Sol Invictus kultusza emelkedett kizárólagos vallássá, miközben összeolvadt Mithrász misztériumvallásával – ami különben a valóságban is megtörtént. Az összeolvadás alapja pedig az volt, hogy Mitra az ind hitregékben a felkelő nap istene, később Mithraként pedig a perzsa vallás amolyan megváltó figurája. (Amúgy Mithra a hiedelmek szerint december 25-én született, és ezt ellensúlyozandó került később Jézus születésnapja is éppen erre a dátumra. Itt egy esszé erről annak, akit érdekel a dolog.) A sorozat jelen állása szerint ez csak érdekes adalék, de a római mithraizmus valószínűleg mesterségesen alapított vallás, amelyben azért vették át a nevet az ősi iráni mítoszokból, hogy a kultusznak egyfajta tekintélyt biztosítsanak.
Mivel pedig a mithraizmus különösen a katonaság körében volt népszerű, így igencsak elterjedt a provinciákban. Egyedül Aquincum területén négy ilyen kultuszhely, mithraeum is ismert -- csak hogy hazai vonatkozás is akadjon.
A Mithrász-vallás és a korai kereszténység nem igazán jöttek ki egymással, sőt i. sz. 307-ben, éppen a keresztényüldöző Diocletianus korában Sol Invictust a birodalom fő védelmező istenévé nyilvánították. A kultusznak aztán pont a kereszténység terjedése vetett véget, és Mithrász 323-ban eltűnt a római pénzekről is.
Mindez a sorozat szempontjából azt jelentheti, hogy egy olyan alternatív valóságban járunk, amelyben nem a kereszténység, hanem Sol Invictus kultusza győzött (már ha a kereszténység egyáltalán megjelent). Itt előzetesen megjegyezhetjük, hogy különös mód a Travis Fimmel által alakított Marcus, aki ateistaként mithraistának álcázza magát, többször is hibát követ el azzal, hogy ezt a vallást némileg megbocsájtóbbnak, a kereszténységhez hasonlónak gondolja, holott ez a hit nem ilyen. Ehelyett történelmileg elég hű módon ez egy olyan vallás, amely a limeseken, a római katonák „barbárokkal” vívott véres háborúiban bontotta ki igazán a szirmait.
Elnézést a hosszas történelmi kitérőért, vissza a sztorihoz! A kiindulási alap tehát, hogy két – egyébként ateista droid – megérkezik egy távoli bolygóra, ahol eltárolt embriókból fejlődött gyerekeket fognak a tervek szerint felnevelni. Méghozzá bármiféle isten nélkül. Ezt az isten nélküli idillt pedig aztán megzavarja a mithraisták törvényszerű érkezése.
A sorozat első fele-kétharmada tehát mára klasszikus recept szerint építkezik. A kétezres és a kétezer tízes évek high concept hagyományát porolja le, és fog egy állandó települést (ez a droidok által alapított szutykos kis kunyhók és magtárak együttese), valamint egy antihőst, aki ezt a közösséget vezeti. Ez utóbbi pedig Anya, az egyik android, akire a gyerekeket bízták (kitalálhatatlan, de a másik android: Apa). Anya titka – kezdetben saját maga előtt is –, hogy ő valójában a földi háború tömegpusztító fegyvere, amolyan repülő Terminator, egy Nekromanta. Nem az, akiről – hogy így mondjuk – feltételezhető, hogy csak úgy habzik benne a női princípium. Ráadásul a Nekromanta mithraista fegyver.
Azonban Anya ellenfelei sem igazán kumbájázó kiscserkészek: a mithraisták közt jelen van az idióta hitvezér, a nemi erőszakot tevő, az ostobán megalkuvó, valamint ez a brancs sincs híján a vérszomjnak. Anya, Apa és a mithraisták közti kapcsot pedig a jövőt jelképező gyerekek testesítik meg. A harc értük folyik, pontosabban azért, hogy ki és milyen elvek mentén nevelje fel őket. Mindez az ideológiai sík viszont leszűkíthető egyetlen eldöntendő kérdésre: boldogulhat-e az ember (vagy a droid) önmagában, a teremtője nélkül? A mithraisták szerint nem, az ateisták szerint csak úgy. Mivel azonban az írók ügyesen és dicséretesen elkerülik, hogy bármely nézőpont szócsöveivé redukálják a karaktereket, a viszonyok ennél gubancosabbak. A mithraista, de ateistává programozott Nekromanta nem bízik saját magában anyaként. Nem mellesleg ugyanúgy hisz a saját teremtőjében, mint ellenfelei, más kérdés, hogy esetében ez egy valóságos(nak tűnő) ember, aki Anyát átprogramozta. Apa puritánabb mód ateista, ő tisztában van vele, hogy az általa vallott filozófia lényege a fenti kérdésre adott válasz. A másik oldalon pedig két renegát ateista katona áll, egy házaspár, akik mithraistaként menekültek el a bolygójukról. És egyikőjük, a fent említett Marcus meghallja Mithra szavát...
A viszonyokat a háttér, ez a különös bolygó tartja mozgásban, amelyről minél több minden derül ki, annál kevesebbet tudunk róla. A szereplőknek látomásaik vannak (vagy nem), hallják Mithrászt (vagy nem). Valójában azonban épp olyan vakon (vö.: a szem elvesztése/megtalálása), értetlenül és kétségektől gyötörten bukdácsolnak ebben a világban, mint mi a sajátunkban. És közben még valami értelmeset is mondani kellene a következő generációnak erről az egészről.
Ridley Scott, aki a sorozat vezető producere és rendezője, megcsinálta azt, amit talán már a Prometheusszal és a folytatásával is kívánt. A farkas gyermekei ügyesen hasznosítja újra, egyben relativizálja, és ilyen mód értelmezi át az antihős hagyományát, de vizsgál közben olyan alapvető, filozófiai kérdéseket is, amelyek mindenkit foglalkoztatnak. Most azonban ez utóbbit szabadon, az Alien-mítosz terhétől megszabadulva teheti. A sorozat pedig képeiben akár meg is idézi azokat a rossz emlékű mozikat a fakó, rongyos világával, amely mintha épp most próbálná eldönteni, hogy újjászülessen vagy végleg elpusztuljon. Különös, bizarr hangulatot teremt az ősi római katonai hit ütköztetése a modern, de radikális ateizmussal egy olyan bibliai, sőt ószövetségi környezetben, amely egyszerre idézi meg Darren Aronofsky nagyszabású Noéját (környezet, hangulat, világkép) és annak – bizonyos szempontból – kamaradrámába préselt változatát, az Anyám!-at (család – szigorúan nem a Halálos iramban-értelemben, intimebb viszonyok, szűkebb terek).
Ugyanakkor A farkas gyermekei így az első évad lezárását tekintve inkább ügyes, mint okos. Kérdéseket vet fel, de nem válaszol rájuk. Helyzeteket és karaktereket ütköztet, de nem vonja le a tanulságot felemelt mutatóujjal. Elgondolkoztat, de csak éppen addig, amíg ez nem megy a szórakoztatás rovására. Szórakoztat is, de csak addig, amíg nem válik olcsó vásári mulatsággá. Akad WTF pillanat is az évadzáróban, nem is egy, de ezekkel kapcsolatban az a kérdés, hogy mit kezd vele a következő szezon. Ridley Scott sorozata kényelmesen elhelyezkedett egy eddig nem is létező trónuson, és filozófiai, high concept, SF szappanoperaként majdnem hiba nélkül el is muzsikál szépen. A határvonalat személyes filozófiákban húzza meg, de ezek nem átléphetetlenek. A karakterek változhatnak, és változnak is. Maga a koncepció időnként kicsit meginog a kötélen (az a csoda, hogy csak időnként), de sosem omlik össze olyan zagyvasággá, mint az HBO másik androidos-filozófikus bénázása, a Westworld, amely esetén akkor jártunk volna a legjobban, ha Anthony Hopkins felolvassa a Heidegger Összest, miközben az egészet egymást kúró-gyilkoló robotok végtelenített klipjével illusztrálják.
A farkas gyermekei azonban nem csak a Westworldnél jobb, hanem úgy általában minőségi és kicsit még elgondolkodtató szórakozás is. Aztán meglátjuk, mit hoz a jövő.