Minden gaztett elnyeri méltó büntetését – ez az a tematikus alap, amelyre az elsőfilmes Ryan Spindell író-rendező antológiahorrora, a The Mortuary Collection épül. És ez az alap persze cseppet sem eredeti, ahogy azt a keretsztoriban az első ránézésre is „kurvára ne menj oda” bukéjú, ködös dombon álló, kisvárosi halottasházba tévedő tinédzser lány, Sam megjegyzi az első ránézésre is „kurvára rá se nézz” külsejű temetkezési vállalkozónak, a nyilván csöppet sem gyanús nevű Montgomery Darknak. A lány ugyanis kisegítői munkára jelentkezik, és választott munkáltatója a kérésére bizarr halálestekről mesél neki, amíg a hátborzongatóan archaikus papírmunkával elkészülnek. Sam egymás után gúnyolja ki a természetfeletti elemekkel és válogatott ocsmányságokkal bőségesen fűszerezett rémtörténeteket, sablonosnak, kiszámíthatónak nevezi őket.
A The Mortuary Collectionnek ez a (szerencsére csak visszafogott, légies könnyedségű) metaaspektusa természetesen része a mókának: Samnek igaza van, ám Spindell épp elég szaftos finomsággal, ironikus humorral vagy súlyos, akár abszurd sorsszerűséggel önti fel a sztorikat, hogy az eredetiség és a feszültség/rettegés hiánya ne jelentsen különösebb problémát.
Dark úgy néz ki, mint akit csak pár órára élesztettek fel több évszázada bekövetkezett halálából, és az ideiglenesen ráfeketemágiázott hús bármelyik pillanatban elkezdhet lerohadni róla – a karakternek már ez a puszta megjelenése is a paródia beretvapengéjén táncol, de Clancy Brown pont visz bele annyi gunyoros méltóságot, fura misztikumot és szemtelen hitelességet, egyszóval: karizmát, hogy élvezetes legyen. Sam szerepében Caitlin Custer egyértelműen másodhegedűs, de az utolsó szegmensben (melyben a változatosság kedvéért ő mesél történetet a temetkezési vállalkozónak) és a fináléban azért van alkalma megvillantani a foga fehérjét, vagyis a rémisztő vénember és az ártatlan tinilány duója szépen működik.
A négy szegmens mindegyike nagyjából ugyanazon a megbízhatóan szórakoztató színvonalon mozog. A történetek az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig szóródnak, a lovecrafti ihletettségű, mindössze párperces nyálkás-csápos „szörny a tükrös szekrényben”-epizódtól a szexuális forradalom idején játszódó, igazán aljas módon pikáns szex-rémmesén át a sorozatgyilkos/szökött elmebeteg-tematikát rafináltan megcsavaró majdnem-slasherig (utóbbi Spindell saját korábbi rövidfilmje, a The Babysitter Murders – na, honnan ismerős ez a cím? – újrahasznosítása). Spindell ugyan minimális büdzséből dolgozott, de láthatóan ért hozzá, hogy centekből is dollárokat sajtoljon ki: a produkciós minőség, legyen szó akár a nagyszerű megvilágításokról, a gondosan felépített, sötét és hangulatos díszletekről vagy (főleg) az ínycsiklandozóan véres, nem ritkán egyszerre gusztustalan és frenetikus praktikus effektekről (durván beszakadt arctól szétrobbanó nemi szervig van itt minden), kikezdhetetlen. A The Mortuary Collection újabb demonstrációja annak, hogy a kreativitás és a lelkesedés üti a pénzt.
A film talán legszimpatikusabb vonása éppen az, hogy gyermeki örömmel nyúl vissza egyrészt a nyolcvanas évek felszabadultan szórakoztató és szégyentelenül öncélú horroraihoz (ami persze már klisé), zombihordányi távolságot tartva a szívinfarktus-komolyság jelenleg uralkodó trendjétől, másrészt a műfaj még korábbi eresztéseihez (ami már korántsem klisé). A The Mortuary Collection ugyanis leginkább a hatvanas-hetvenes évek Amicus-antológiáit idézi meg, amelyek egy adott téma és kerettörténet mentén kínáltak frappáns, csattanós rövid sztorikat – csak Peter Cushing helyett most Clancy Brown köztük az összekötő kapocs.
És bár a legtöbb szegmens visz legalább egy csipetnyi humort, tudatos harsányságot és gonosz (ön)iróniát a horrorba, a harmadik (a kómás feleségét ápoló férfi pokolra szállásáról) olyan groteszkül aljas és nyomasztóan sorszerű, hogy bármelyik említett Amicus-klasszikusba is gond nélkül beleillene – vagy akár azokba az 1950-es évekbeli EC-képregényekbe, amelyekből ezek a klasszikusok annak idején közvetve vagy közvetlenül (Tales from the Crypt, The Vault of Horror) merítettek.