Enyhe spoilerek a sorozatról, súlyos spoilerek a Bosszúállók: Végjátékról!
Tagadhatatlan, hogy a The Boys (most kizárólag a sorozatot értve itt) a legjobbkor volt a legjobb helyen. Az Amazonra egyben került fel az első évad pár hónappal azután, hogy a szuperhőskultusz a csúcsra ért a Bosszúállók: Végjáték mozifilmben, és a világ túlzabálta magát a fantasztikus képességű félistenekkel.
A Bosszúállókat tavasszal mutatták be, a The Boys pedig nyár elején került a képernyőkre, és rögvest hivatkozási alap lett. Miért? Mert megteremtette a diskurzus másik oldalát, megfogalmazta azt, hogy mi a baj a nagyvállalatok gondos marketing kezei közt formálódó szuperhősökkel. Az önmagát az emberiségért feláldozó tech milliárdos, a Földet, sőt a tétek növekedésével az egész Univerzumot megváltó Tony Stark könnyfakasztó elmúlása után arról beszélgettünk kifelé a moziban, hogy vajon elérkezik-e Vasember feltámadása is (ha a Passióját már láthattuk), ami végső soron annak függvénye, hogy a Disney mekkora hajlandósággal csengetne ki néhány millió dollárt Robert Downey-nak, pontosabban mennyire érné ez meg nekik. Keveseknek tűnt fel akkor, hogy milyen perverz ez az egész eszmefuttatás, sőt már a kiindulási alap is. A The Boys azonban felerősített néhány kelléket, a szatirikus valóságba rángatott át pár szereplőt, és így tárta a nézők elé a Marvel-jelenség ideológiai röntgenfelvételét.
A szuperhős mozikat sok kritika éri, elég csak Scorcese nyilatkozatát felidézni, aki ezeket a filmeket nem tartja mozinak, vagy a képregénypápa Alan Moore legutóbbi interjúját. Moore saját bevallása szerint egy szuperhősfilmet sem látott Tim Burton Batmanje óta, ám már korábban is aggasztónak tartotta, hogy fiatal felnőttek sora kígyózott a pénztáraknál, hogy bejussanak olyan filmekre, amelyek az ötven évvel ezelőtt 12 éves fiúknak szánt képregényeket dolgozták fel. Moore nyilatkozatában az az érdekes, hogy nem elsősorban művészeti szempontból kritizálja a filmeket, hanem kulturális jelenségként: a filmek sikere mögött szerinte egyfajta vágyódás áll, visszamenekülés egy talán sosem létezett, de mára idealizált múltba. Eric Kripke, a The Boys showrunnerje ennél is nyíltabban fogalmazott, szerinte a szuperhősök eredendően a MAGA (Make America Great Again – Trump híres kampánymondata az előző választás idején) hozzáállás megtestesítői.
Vitatkozni mindennel és mindenkivel kell és lehet, így a fenti észrevételekkel is, de amennyiben végigtekintünk a Bosszúállók gárdáján, a második világháborúból itt felejtett amerikai szuperkatonát, a törvények felett álló tech milliárdost, titkosszolgálatok bérgyilkosait, valamint a náci Németország egyik kedvenc északi harcos istenét látjuk a legfejlettebb CGI technológiákkal telemázolt zöld hátterek előtt ugrálni.
Kripke, aki amúgy nem ismeretlen a tévésorozatok világában (ő készítette például az Odaát sorozatot), a The Boysban jó párszor eltér az eredeti képregénytől. A The Boys képregény 2006-ban került a polcokra, szerzője a műfaj fenegyereke (vagy egyesek szerint öntérvényű, nagybetűs Edge Lordja), Garth Ennis. 2006-ban viszont még két év volt hátra az egész MCU-t útjára indító A vasember premierjééig. 2006-ban ezen kívül még egy év volt hátra, amíg Steve Jobs bemutatta az iPhone-t, két év a(z előző) gazdasági válságig, és tizenegy Donald Trump elnöki beiktatásáig. A The Boys képregény ennek megfelelően a szuperhősök és a nagyvállalati hozzáállás kritikája volt, és Kripke és csapata ebből átmentette, ami releváns maradt, de kibővítette, aktualizálta azt. A leglátványosabb változások, hogy sok szuperhős mélyebb személyiséget kapott (The Deep, A-Train, vagy akár a második évadban Lamplighter), de többeket ennél radikálisabban is újragyúrtak. Stormfront például többé már nem egy második világháborúból itt ragadt szuperkatona-relikvia, hanem egy helyes és trendi csaj, aki keni-vágja a közösségi médiát, de persze legbelül még akkora náci, hogy arra Joseph Goebbels is dobna egy szívből érkező, kövér lájkot. Maga tehát a megtestesült alt-right. (Érdekes, hogy a YouTube-csatornás pincetrollok nem különösebben fájlalták a kulturális háború jegyében Stormfront nemváltását, pedig amúgy az ilyesmire rendkívül érzékenyek szoktak lenni.)
A The Boysban bemutatott szuperhőscsapat amúgy sokkal inkább az Igazság Ligájának a dermesztő tükörképe, Homelander – Superman, Black Noir – Batman, The Deep – Aquaman satöbbi felállásban. Velük szemben állnak a többé-kevésbé (elvégre nem sokan sétálgatnak azért SAS katonai szolgálati múlttal) átlagemberek, a The Boys tagjai, akiknek feltett szándéka, hogy a túlságosan szabadjára engedett félistenségek körmére koppintsanak. Az átlagemberek legátlagabb embere, ha úgy tetszik a sorozat Frodója (sőt inkább: Csavardi Samuja) pedig Hughie Campbell, aki kipányvázza ezt az egész őrült, színes-kaotikus miskulanciát hozzánk, a mi nézőpontunkhoz. Hughie Campbell ennek következtében maga a két lábon járó mondanivaló: ha valóban léteznének szuperhősök, bálványozhatnád őket bárhogy, szart se számítanál nekik, sem te, sem semmi és senki, aki kedves neked. (Magyarán pontosan úgy állnak hozzánk, mint a nagyvállalat, amelynek termékei.) Innentől kezdve pedig a kérdés a reakció. Hughie számára pedig a legfőbb kihívás, hogy ember maradjon egy velejéig elbaszott időszakban, vagy ahogy Kripke fogalmazta meg a fenti nyilatkozatban korunkról: a világ leghülyébb disztópiájában.
A második évadnak viszont nehezebb volt a helyzete. 2020 hosszú idő óta az első év, hogy egyetlen MCU szuperhősfilm sem jelent meg (sőt úgy általában talán nem is akadt idén nagyobb szabású ilyen mozi), ráadásul az Amazon rájött, hogy végre megtalálta a saját Kártyavárát vagy Orange is the New Black-jét, és hogy az előfizetők ne szívódhassanak fel az ingyen próbaidőszak végén, nem egyszerre, hanem heti egy epizód formátumban nyomta fel a második szezont. Ezért vagy sem, de a sorozat kicsit veszített a svungjából. És talán valamennyit a relevanciájából is. Ennek részben oka az MCU fent már tárgyalt, hiányzó jelenléte a mozikból (sőt a moziszünet úgy általában), de még inkább hogy ennek a gyökeresen társadalomkritikus műnek az elkészülési ideje alatt 2020-ban a feje tetejére állt a világ. Többségében más emberek és más problémákkal sétáltak ki a Végjátékról, mint akik leültek 2020 őszén megnézni a The Boys második évadát. Ugyanakkor kicsit maga a sorozat is vontatottabb lett, a nyolc epizód (habár mindegyik kábé egyórás) ugyan nem olyan rettenetesen sok, de kicsit kevesebb is elég lett volna. A legnagyobb probléma, illetve a legtöbb üresjárat a The Boys tagjaival van. Ők ugyanis amolyan akcióhős-archetípusok: a bunkó brit kommandós, a vagány francia rosszfiú és a nagydarab, erős fekete, és a karakterizálásuk ezért nem is nagyon működik. Amíg érdekes, hogy mi nyomaszthat egy valódi, önnön nagyságába beleszédült-őrült szuperhőst, vagy mihez kezd a tök átlag, „everyman” Hughie egy ennyire abszurd világban, addig keveseket érdekelne John Matrix lélekrajza azon túl, hogy fatörzset egyensúlyoz a vállán, vagy beszarás egysorosai vannak.
Mindettől függetlenül a második évad még mindig működik, csak kulturálisan kicsit kevésbé releváns, így nem lendelünk át ugyanakkora sebességgel az unalmasabb részeken. Pedig a sorozat most elég nyíltan áll bele a szuperhősfilmekbe, legyen szó az Igazság Ligája elbaszott forgatásáról, vagy a Végjáték „girlpower” pillanatáról. A harmadik évadban pedig még több valós referenciára számíthatunk, hiszen érkezik az Amerika Kapitány-karikatúra Soldier Boy Jensen Ackles megformálásában (aki amúgy ténylegesen is részt vett az Amerika Kapitány szerepválogatóján).
Ha pedig valaki azt mondja, hogy szép ez a kritikus felhang, és korunk mételyének, a nagyvállalati szuperhőskultusznak a leleplezése, no de a The Boys a Prime Video sorozata, amely Jeff Bezos, a világ leggazdagabb emberének a cége, annak annyit lehet erre felelni, hogy perpillanat így áll a kapitalizmus: az egyik cégnek fizetünk az álomkoktélért, a másiknak meg azért, hogy röhögjünk magunkon, amiért megittuk.