Foucault óta minden filozófust kényszeres onániára gerjeszt René Magritte: A képek árulása című festménye, így biztosan nem lehet véletlen, hogy a Possessor már az első képsorain szerepelteti a legendás pipát. Az értelmezés képlékenységének szimbólumává vált „tárgy” egy dolgot mindenféleképp egyértelműsít: a film mély intellektuális tartalmat igyekszik előrántani a kalapból. Jobban mondva brutális módon felhasogatott sebekből, mesterségesen kialakított testnyílásokból. Mert ebben az esetben a név kötelez, és a családi hagyományokhoz méltón Brandon Cronenberg filmje is baljósan lassú folyású, a nyugalom és a polgári jó ízlés megzavarására tökéletesen alkalmas, több szempontból is provokatív darab.
A Possessorban
alapvetően minden megvan, ami az apai szívet melegséggel töltheti el. Központi
motívuma a környezetétől elidegenedett ember perverziója, még ha nem is olyan
dominánsan, mint a Karambol szexuális
devianciák közt vergődő hősei esetén. David Cronenberg műveihez viszonyítva kevésbé
harsányak a Possessor szereplőinek
motivációi, de egyértelműen a voyeurizmus és a szubmisszív késztetések vezérlik
őket. A cselekmény a valóságészlelés
illuzórikus természetére, valamint az identitás törékeny voltára fókuszál, bár
korántsem olyan fékevesztett sodrású, mint az eXistenZ narratív és vizuális ámokfutása, inkább a korszellemhez
passzoló blackmirroros tempót követi. A már említett Foucault-i vonal képviseli
a filozófiai hátteret, de azért - tegyük hozzá - Marshall McLuhan (akinek
népszerűségéhez David Cronenberg filmjei nagyban hozzájárultak)
médiateóriájához viszonyítva óvatosabban, és mai szemmel nézve talán
közhelyesebben is. Végül ne hagyjuk ki az összképből a test-horrort sem, melynek
kapcsán felesleges is lenne a neves felmenő konkrét filmjeivel példálózni,
hiszen az ifjú kanadai direktor édesapját nem túlzás a trancsírozás Leonardo da
Vincijének nevezni.
Száz szónak is egy a vége, nehéz egy ennyire markáns és korszakos rendező-apa árnyékából kikeveredni. (Különösen a filmszakmában.) De tegyünk rá egy kísérletet! A Possessor főhőse, Vos (Andrea Riseborough) - aki bizonyos szempontból (és itt jön be a képbe a Magritte által felvetett probléma) nem is a történet főhőse - bérgyilkosként tengeti felemelőnek korántsem nevezhető napjait. Nem mintha egy bérgyilkos élete általában harmonikus lenne, de Vos helyzete különösen bonyodalmas, ami futurisztikus munkamódszeréből adódik. Úgy likvidálja ugyanis a célpontjait, hogy közben nem ő az elkövető. Egy – természetesen szuper titkos és tökéletesen homályos hátterű megbízó cég (khm, Interzóna Részvénytársaság? – na de megint elkalandoztam) legjobb végrehajtójaként beférkőzik a célszemély közelében mozgó egyik ember tudatába, átveszi az irányítást a mit sem sejtő áldozat (elkövető?) felett, és elvégezteti vele a piszkos munkát. Jó zaftosan. A bajok ott kezdődnek, mikor a megszállt személy és a megszálló személyisége közötti határvonal elkezd összemosódni, miközben mindketten elveszítik eredeti identitásukat. Előbbi a beavatkozás következtében szükségszerűen, utóbbi a procedúra káros mellékhatásaként.
Ez az alapkoncepció a nyolcvanas-kilencvenes években sokkolóan újszerűen hatott volna, de a merész cyberpunk fantáziák kommercializálódása, és különösen Charlie Brooker megrázóan életszerű disztópiái után már igényel valamiféle többlettartalmat, amitől markánsan megkülönböztethetővé válik a huszonegyedik századi (él)mezőnytől. Ennek a hiánya az, amitől végső soron a Possessor csalódást okoz. Legfőképp azért, mert a forgatókönyv hatalmas muníciót halmoz fel kifejtésre érdemes elemekből (gondolok itt főként a férfi testbe zárt női princípiumra, ami a manapság különösen aktív gender diskurzusok közt simán megállná a helyét). A cselekmény a lehetséges konfliktusok olyan komplex halmazát sűríti magába, hogy azok következetes kibontásához jobban passzolt volna a sorozatformátum (már ha létezik forgatókönyv, amiről manapság ez nem mondható el). Így viszont a legnagyobb jóindulattal is csak egy vitaindító film marad, aminek a legemlékezetesebb pillanata (SPOILER ALERT!) egy piszkavassal rendkívül érzékletesen kiszúrt szemgolyó. (Bár ez a momentum is csak Az andalúziai kutya ismeretében válik valóban izgalmassá.) A film végére a néző két szék közt a földön találja magát, attól függetlenül, hogy bűnös élvezetekre éhes rajongó, vagy magát befogadói státuszba pozicionáló filmbuzi.
A Possessor keretes szerkezete végül visszakanyarodik Magritte/Foucault pipájához, ezzel szépen lekerekítve (és a pillangó/Rorschach motívummal érzékletesen árnyalva) az alapfelvetését. De a végső kérdés mégis az marad, hogy az apa, vagy a fiú filmjét láttuk? Összességében úgy tűnik, hogy Brandon Cronenberg birtokában van minden tudásnak és képességnek, hogy önálló nevet szerezzen magának művészként, de ha az apai örökségtől nem tudja függetleníteni magát, akkor a filmezést talán nem kellene erőltetnie.